Most három rasta arc a szobatársam, itt, La Isletában, a hostelben. Sötét hamuszürke színűek, fantasztikus hajakkal, hegyes kecskeszakállal, meghökkentő színpompás ruhákban, valahonnan a karibi térségből. Extrém lazák, mindig jókedvűek.
2,5-szeresre felgyorsított angolhoz nagyon hasonló nyelven beszélnek, pörögnek az r-ek, egy büdös szót se értek belőle. El is könyveltek, mint sajnálni való enyhén fogyatékos fehér öregembert. Cserébe az én beatlesen nevelkedett liverpooli akcentusom meg se érinti őket.
Esténként a tetőteraszon zenélnek, csak úgy maguknak, egy kicsi cserép konga, egy nagy blockflőte-szerű cucc meg egy kopott charango, miközben faszénen serceg a vacsorájuk, nagyon fűszeres illatú meghatározhatatlan húsok.
Szívembe béke költözött.
