Nem tudom, mikor kezdtem el eltűnni. Csak azt vettem észre, hogy egyre kevesebb marad belőlem minden nap végére. Mintha valaki belülről radírozna ki, lassan, türelmesen, és én már nem tiltakozom.
Nem várok semmit. Nem hiszem, hogy bármi változna. Csak ülök, és próbálok nem belegondolni, hogy mennyire könnyű lenne egyszerűen… nem lenni.
Nem félek. Csak fáradt vagyok attól, hogy mindig ugyanoda jutok vissza: a saját csendembe, amit már én sem bírok el.

















