Életemben először
amikor nyertem egy novellapályázaton (kisgyerek voltam még, az Alfa magazin pályázata volt), akkor ezt a posztert nyertem. Hát, rém csalódott voltam. :D :D :D Egy tábla csokinak jobban örültem volna. Az az érzés, a szégyennel keveredő csalódottság, az megmaradt. Tudtam, hogy örülnöm kéne, hogy ez művészet, valami komoly és felnőttes dolog, mégsem tudtam értékelni, ezért volt a szégyen. Meg a vágy miatt, hogy azt hittem, hogy ha nyerek, az olyasmi lesz amivel lehet büszkélkedni. De mit kezdhettem volna egy poszterrel? Beviszem a suliba mutogatni? De komolyan, miért nem küldtek inkább egy matricát? Az nagyon menő volt annak idején. (később az élet csavarja volt, hogy a szerkesztőség tagjaival összehaverkodtam, sőt, örök barátom is lett közülük, de ezt a posztert, ezt még sörözés közben sem meséltem el nekik.)
Amúgy, most csak beszélek mert ideges vagyok, majd kiugrik a szívem a helyéből és nem tudom megmondani miért, épp most kaptam egy rakás pénzt, amire nagy szükségem is van, elintéztem rengeteg mindent, nem értem mit kalapál a szívem.
Volt valami idézet, hogy nem érdemes átúszni az óceánt olyan valakiért, aki egy pocsolyát se ugrana át érted. De baszki, ha már átúsztad, akkor örülj, hogy ott vagy a túlparton! Nem fulladtál meg, nem is fordultál vissza és túlparton, ha a pocsolyás nem is vár, de haladhatsz tovább. Nem? Ez baj ezekkel a mélyenszántó mondásokkal, hogy nem akar látni másféle nézetet.
Mi az istentől vagyok így felspanolva?
