#sánta

[santaroka]

Tegnap elmentem Szegedre, hogy elhozzam a fiamat, hazafelé pedig, az országúton, a semmi közepén őzekbe botlottunk, az út közepén álltak. A színük miatt későn vettem észre őket, reflexből félrehúztam a kormányt, aztán rájöttem, nem jó ötlet lecsúszni a fák közé, így visszahúztam a kormányt, az út persze csúszott. Megpördültünk - többféleképpen is, végül megálltunk a másik oldalon az árokban, az autó a bal oldalára állítva. Fiam mellettem ült, az öv fent tartotta az ülésben, szegényke ott lógott, mint egy pók, sikított, amíg azt nem mondtam, "nyugi Bálint, semmi baj, minden rendben!" - így utólag belegondolva kicsit abszurd :) Aztán azon gondolkodtunk, hogyan szálljunk ki. Ha kikötöm az övét, rám esik. Persze minden vacak az autóban szanaszét repkedett. Csak attól tartottam a bukfencezés közben, nehogy szilánkosra törjenek az ablakok. Végül kiszedtek minket, most a Bethesdában vagyunk kivizsgáláson, egyébként semmi bajunk a traumán kívül. Megdöbbentő, mennyire rég örültem ennyire az életnek, és hogy ez egy megismételhetetlen csoda. Éhes vagyok!

[szamasza]

Nővérem nyáron férjhez megy #3

Nővérem és leendőbeli férje (aki jelenleg sántít sarokfájdalmak miatt) elmentek a templomba egyeztetni dátumot a pappal.

Nővérem: [...] Akkor július 15?

Pap: Jó lesz, igen. Addig van időd keresni még másik férjet is!

[santaroka]

Ma jó napom volt, a siker egyik titka az, hogy legalább öt órát aludjon az ember. Ha ez megvan, mondhatnám, hogy erre épülve - szinte minden mehet gördülékenyen.

Koradélután felhívtam egy ügyfelet Veszprémben, mert az egyik telefonszámával gondok voltak, és a rövid beszélgetés végén azt mondja így ismeretlenül, hogy képzeljem, Szentgálon szokott disznót venni! Kis hatásszünet után hozzátette (vártam a folytatást), hogy akitől vette, az pedig Salgótarjánból jött. Nem tudom, mi volt ezzel a célja: kizökkenteni, viccelődni, vagy csak nem volt kivel megbeszélnie. Mi mást mondhattam volna, minthogy hmm.. az bizony már majdnem az ország másik vége.. Aztán szép napot kívánva elköszöntünk, letettem a telefont és sírtam a röhögéstől. Később hazafelé, amikor átmentem a legforgalmasabb zebrán... Végül pedig az egyik buszon is, miközben néztem ki az ablakon, így legalább imitálni tudtam, hogy szemembe süt a Nap, és azért vágok olyan képet. Közben ráeszméltem arra, mennyivel könnyebb így élni, mosolyogva, és ha a dolgok természete majdhogynem állandó, csupán attól változik kellemessé vagy borzasztóvá, miképp éljük meg azokat. Szeretek élni. A sok nehézség és fájdalom ellenére is. Szeretem, amikor az emberek mennek valahová. Szeretem, amikor üresek az utcák. És szeretek, csak így, tárgy nélkül is.

[santaroka]

A verébhangú fa

Eddig mindig elmentem mellette. Sötétszürke levelei kitartóan ragaszkodtak ágaihoz, dacosan, a nyirkos ősz ellen tüntetve - miközben “bezzegmások” már sárgultak vagy hullattak - a jóöreg fahagyományoknak megfelelően, kedvük szerint.

Csakhogy Ő teljesen más volt. Nem olyan, mint a mézarany-levelűek, akik néha kiszaladtak az erdő szélére kukucskálni, vagy a kacagó göndör kis vörösek, …nem! Ő első ránézésre egy keményvágású nagyvárosi, de gömbölyded lombkoronája miatt mégis barátságos benyomást keltő, karcsú törzsű teremtmény, akinek különös szokása, hogy az ott elhaladó komor, még félálomban munkába igyekvő szürke városlakókat veréb-őrjöngéssel üdvözli. Nem is üdvözli, hanem megállíthatatlan, óriás tömegű vízzuhataghoz fogható ricsajt zúdít az arra haladókra, akik, ha erre egyszer, de legfeljebb kétszer rácsodálkoznak, csak legyintenek: - biztos verebek!

A fa pedig csak mondja a magáét. Ugyan ki mondaná meg a hajnali szürkületben, hogy a szürke levelek mögött nincsenek is szürke verebek; ki állna meg akár egy percre is, hogy a madarakat kémlelje, hiszen verebek mindenütt vannak.

[santaroka]

Hallgatom a B52’s Love shack-jét.. “got me a chrysler it seats about twenty”.. aztán beleremegek, hány éve vezetek, és utazom egyedül az utóbbi időkben; hogy hajnalban az autópálya parkolójában ébredve - az erdő mögül feltápászkodó veres Nap, mint egy üresen néző, ébredés után vörösre dörzsölt szem is csak egy pillantásra méltatott - mindenféle zenével töltöm ki az ablakok közé rekedt csendet. Szóval, seats about twenty, igazán csodálatos. Unom a zenéimet. Nyilván sok van, amit még nem is ismerek. Azt tudtad, hogy a bálnák akár 100 évig is élhetnek? 100 éven át a Föld körül… végignézni, hogyan válnak a hadihajók egyre veszélyesebbé, és ahogy a tenger megtelik mindenféle mocsokkal. És nehezen tudom elképzelni, hogy valaha is átölelik egymást. A helyükben én is partra vetődnék. Kinőttük a világot. De most megyek, le kell mosni az autót.

[santaroka]

harminc éve apa nélkül. hát ez is eljött.

[santaroka]

Találkoztam ma a mentális bántalmazómmal, az egész gyerekkoromat elkúrta, rettenetes erőfeszítésembe került, hogy kikerüljek a hatása alól: nocontact éveken át, elköltözések otthonról... Ez az “ember” egy vírus. Feltett pár ártatlannak tűnő kérdést, és éreztem, ahogy a jobb agyféltekém elkezd zsibbadni. Mint amikor az egészséges szölölevelet elkezdi enni a peronoszpóra. Bevillantak a régi nárcisz-metódusok, a hízelgő faggatózás, az érdeklődés színlelése, hogy elhidd, hogy fontos vagy neki és valóban érdekli, de valójában csak pletyka-alapanyagnak kellesz, hogy mutathassa, mennyi mindent tud rólad, és ezeket a híreket úgy tálalja, ahogy éppen neki jó, hangulatkeltéshez, mások előtt befeketítéshez. Persze, amikor még nem tudtam, mi ez az egész, és az önmarcangoló önvizsgálatok, át nem aludt éjszakák után normáliasan meg akartam vele beszélni ezeket, a “nem tudom, miről beszélsz!” volt a válasz. Még sosem öltem embert. De pofán fogom baszni egyszer, az biztos. Hogyan lehet megmondani egy rokonodnak udvariasan, hogy egy hulladék?

Egyébként rengeteg energiát tudtam átalakítani pozitív dolgokra az életemben az iránta érzett gyűlöletemből, csak el ne felejtsem ennek a titkát! Viszlát, “anya”!

[santaroka]

A Csodák földjén jártam ma,

átutazóban, Kőbányán. Nem tudom, mi vitt rá, hogy az Örsről a Kökire miért ne metróval menjek, talán a kalandvágy. Fejben kettéosztottam az utat, mivel a 3-as villamossal nem volt kedvem elmenni az Ecseriig, átszálltam a méltán híres 85-ös buszra. A megállóban egy kifúrt fülcimpájú óriás állta utamat, akkora lyuk volt a fülében, mint egy bögre letört füle, lehet, az is volt valójában, én csak azt figyeltem igazán, hogy ütni akar-e, lehányni, vagy barátkozni - eleinte ez nem volt egészen egyértelmű számomra. A másik fülcimpája úgy össze volt tekerve, mintha fityiszt akart volna mutatni. Akkor sem voltam teljesen nyugodt - bár jól lepleztem aggodalmaimat -, amikor istenként tisztelve adott egy puszit balról, egyet jobbról, megpaskolta kopasz fejemet (a panelházak között büszkén csattogott), és meg akart védeni a megállóba érkező busz utasaitól, akik szerinte nem akarják majd átadni nekem ülőhelyüket. Majd az óriás kérdezte: - Hol laksz? Vajon van-e erre helyes válasz? Hazáig akar kisérni? Tudni akarja, hogy a Csodák földjéről való vagyok-e? Minek hazudjak: - Tökölön. De laktam albérletben a Medveszőlőben évekig. Tetszett neki, vagy talán nem tudta kezelni a helyzetet, elvégre az isten, azaz én - mindenhol ott van, és útjai kifürkészhetetlenek. Nem úgy a 85-ösé, amire felszálltunk. Nem akartam leülni, nem akartam jelenetet. És nem is lett.

A Medveszőlő óta igazi metropolisszá vált a hely. Egy elfeledett oázis nőtte ki magát az ipari külváros acéldűnéi közül: egyenesre nyírt fű, új utak, felhőkarcolók az alagsorban korrekt kis üzletekkel, körforgalom, frissen festve. A buszon láttam még egy hatalmas rózsaszín unikornist is egy kínai lánynál.

Ne féljetek az óriásoktól! Álmodjatok szépeket! <3