A világ legszomorúbb története - Én szeretem Őt, és néha Ő is.
A világ legszomorúbb története - Én szeretem Őt, és néha Ő is.
Megpróbáltam változni, többet hunytam szemet az igazságnak, megpróbáltam kedvesebb, gyengédebb lenni, kevésbé éber, de még mindig bennem volt, felnyársalt az érzés és nem gyógyult be.
Hogy érdemeltem ki? Ember fajtája válogatja, vagy mindenkinek megvan a sorsa, aminek teljesülnie kell, csak így kerek a világ? Texas, árvíz. Phenjan atom. Aleppo 0 civilizáció 2017
Érdekes dolog az emberi kapcsolat, úgy értem, együtt eszünk, alszunk, élünk egy személlyel, szeretjük őt, óvjuk őt, ismerjük egymást, beszélgetünk, utazunk együtt. Aztán ez az egész, amit előtte az életednek tekintesz, megáll. Eltűnik. Éjjeli beszélgetések, éjszakai buszozás, kajálások, minden jobb éjjel, de csak veled. A tudat, hogy minden este mellettem vagy, együtt alszunk el, vigyázol az álmomra, szó szerint.. most megfoghatatlannak tűnik. Elengedni valamit, amihez hozzá sem szoktál, mert végig azért tettél, hogy, egy kis részetek eggyé váljon.
Szeretlek nézni, szeretem az illatod, ami mindig ugyanolyan, szeretem, amikor beszélsz hozzám, és én csak azt érzem, mennyire szeretlek, nem figyelek rád csak látlak téged. Szeretlek a mosodában, a boltban, a metrón, a konyhában. Nem múlik el az érzés, amitől tudom, hogy nem engedhetlek el. Táplálod a boldogságom. Mást érzel, mint én, tudom. Megbántasz, de nem akarsz. Nem érdemlem, meg amit művelsz velem, de tűröm, mert amit irántad érzek olyan erős, mint az Eiffel torony talapzata. Maradj mellettem. - Egyszer ezt gondoltam, és azt hiszem, örökre fogom. – „Minden jobb volna, ha a lelkemet is valamilyen viharállóbb szerkezettel lehetne kicserélni, és ha nem szoktattál volna arra, hogy csak veled, melletted és csak általad tudjam elviselni az életet.” - Mondja ezt Szerb Antal. Igen vannak, akik gyengének születnek, és ezt már nem viselik el, bátornak kell lenni, és túl emberinek ahhoz, hogy eldobd a rövid életed.
“A nők az emberiség négerei”, John Lennonnak igaza volt. Bármit is teszünk, bármennyire is szeretnénk függetlenek lenni, mindig igényelni fogjuk egy férfi, egy társ jelenlétét. Ezért hajolunk meg a megaláztatásnak, az erőszaknak. A nők tudnak szeretni, a férfiaknak mindegy az elmúlás, tovább lépnek, elfelejtenek. Soha nem mennek keresztül olyan szenvedéseken és megrázó érzéseken, mint a nők, más a lelkük. Önző, kicsinyes lények. A lányok többsége úgy nő fel, hogy a házasság egy kötelesség, és hogy eljön az ideje, meg kell felelni, és kompromisszumot kötni ezzel. De minek, kiért? Szeretném, ha nem mindennek lenne ugyanaz a vége.
Emlékszel, nem rég, a csillagokat nézve, azt mondtad félsz, félsz a végtelentől. Félelem a beteljesületlentől, a jelentől a jövőtől, talán a mától. Saját magadtól félsz, nem érted meg önmagad, lehet, ez az érzés nem is félelem. Mit tudunk mi emberek? Ugyanezt érzem.
Az idő a lényedet változtatja meg, és hagynod kell. A tél, a hideg, a sötét, mind az elmúlás jegyei, mindig ilyenkor fordul a kocka a holddal. Ilyenkor jut eszedbe lépni? Ez nem döntés, ez gondolat, amit magadhoz fűzöl. Egész életemben azon fogok tűnődni, hogy lehet valaki magányos, ha szeret és szeretve van?. A másikkal szemben egy nagy hazugság, aminek el sem kellett volna kezdődnie. Miért nem lehetünk csak egyedül, minden szenvedés, megerőltetés nélkül?! Az ember társas lény.. Mondják.. Lehetne közhely is, ahogy az "Isten kezében vagyunk" vagy valami ilyesmi. Szokásos két ezer éves kérdés, - mi van, ha soha nem találkozunk?- Hülyeség. Minden, ami megtörtént, már elmúlt, persze lehet, jól esik elgondolkozni rajta mi lett volna ha.. de csak fájdalmat okoz általában.
„Szegény és magányos nagyvárosi fiatalság szűkszavú s mégis oly beszédes, tömör és izzó lázongása, panasza és vágya száll fel bennem – panasza a civilizáció megalázó rendje ellen, s vágya egy nyíltabb, szabadabb és igazibb élet után. A kisember lelki nyomora, magánya, elidegenülését érzem benne, azét a mai kisemberét, aki távlattalanul él a mában, emlék nélkül, reménység nélkül, mélyebb emberi kapcsolatok, komolyabb feladatok nélkül, s aki sejti, hogy börtönben él, és nem tud, vagy nem akar szabadulni. Sorsom nem egyéb, mint sok száz és sok ezer hasonló kis életnek pattanásig feszített szimbóluma, végletesen logikus és kérlelhetetlen beteljesülése.”
