This dark blue and golden kaftan was first worn by Şehzade Osman (later Sultan Osman II) in the twenty-second episode of the first season of Magnificent Century: Kösem. It is worn again by Sultan Murad IV during a flashback in the twenty-sixth episode of the second season.
Murad was born in 1546, as the son of later Selim II and his favorite concubine, Nurbanu. He was the youngest child of the couple, Murad already had three sisters at birth, Şah, Gevherhan and Esmehan. He spent his childhood in his father's current princely province in relative peace. He had a close relationship with both his parents and as their only son, he was the apple of their eyes. This was especially true of his mother, Nurbanu, who kept her son under close watch.
Like Murad’s father and grandfather, he also loved arts, he loved to read, which most probably was also characteristic when he was a child. Because of this, he was probably a retreating prince who drew attention to himself with his mind rather than his warrior nature. His circumcision ceremony was held in 1557, and the following year Suleiman decided to appoint his barely 12-year-old grandson to his first princely position in Akşehir. According to tradition, Nurbanu accompanied him to the province and tried to help him with the reign. In general, the princes were given their first own province a little later, so certainly the new situation caused quite a lot of difficulty for the young Murad. However, his teacher and mother supported him in everything, so he deftly stood his ground.
The first ordeal
Murad's rather peaceful childhood was soon a distant memory, as his uncle, Prince Bayezid, recruited an army in 1559, and marched to Konya with his sole purpose, to kill Prince Selim and Murad. Murad, as the governor of Akşehir, had at his disposal the army of the province, with which, following his father's order, he immediately set out for Konya to support his father. At just 13, Murad took part in the first battle of his life, but certainly not from the battlefield he followed the events. After two days of strained fighting, Selim and Murad’s troops finally came out victorious, thanks to support sent by the sultan. However, Prince Bayezid fled, so Selim, Murad, and Sokollu Mehmed Pasha persecuted the rebellious prince for months.
However, Prince Bayezid successfully crossed the Persian border, which filled everyone in the empire with terror. Murad and his father could not leave the Persian border for months. Eventually, then, Suleiman and the Persian Shah began to do negotiations, so that Murad could return home to his mother in Akşehir. Then in 1562 Bayezid and his sons were handed over by the Persian Shah to the men of Selim and they were executed. From here, there were no obstacles to Selim and Murad, their succession to the throne was assured.
The crown-prince
As Selim's only son, it was actually clear that Murad would be the future sultan, so his prestige was greatly elevated. Maybe it was thanks to this, that he got a gift that changed his whole life. Probably shortly after the execution of Bayezid, or around that period, 1562, Murad received a concubine as a gift from his cousin, Hümaşah Sultan. The concubine was very pretty and intelligent and immediately became Murad’s favorite, probably his first ever consort. Shortly after their acquaintance, their first child was born, a girl who was named Hümaşah after Murad’s cousin. She was followed in May 1566 by Prince Mehmed. This year Sultan Suleiman died and Murad's father, Selim, became the new sultan.
During Selim's reign, Murad lived in Manisa, managing his province. The main change from Suleiman's reign was that his mother left Murad alone to be with Selim in Istanbul. In Murad's life, Safiye, his favorite concubine, became the number one support and companion from then on. From their relationship soon another son, Mahmud, was born in 1569 and was followed by two daughters, Ayşe and Fatma. Murad was basically loyal to Safiye and lived in a monogamous relationship with her, but at least one case occurred when he produced a child for another woman. For in 1567 he had a son, Selim born to an anonymous concubine. The concubine was a girl raised by a very influential harem servant, Raziye Hatun, but although she was the mother of a prince, she had no privileges, nor could she approach Safiye’s position. By the way, Raziye Hatun was very close to Murad himself, maybe that's why the prince accepted her gift despite his love and monogamy toward Safiye.
In his princely province, Murad formed his own circles, had his own supporters, advisers, and had nothing to do but wait for Selim's death. Selim, meanwhile, produced several children under the pressure of the leading statesmen. Murad met his younger brothers very rarely, if at all, so no deep connection developed between them. Yet it is important to mention that the birth of these children seriously influenced Murad. Well, not because they would have had any chance of stole the throne from Murad, but because Selim and Nurbanu deliberately did not produce more children after Murad's birth for years so that Murad would not have a competitor and would not have to shed his own blood when he ascended the throne. However, for the first time in his life, Murad had to think about the law of fratricide, which must have affected the sensitive-minded prince well.
The young sultan
Selim II died in early December 1574, and Nurbanu ordered his son to come Istanbul in a secret message. Murad secretly waited for one of the pasha's ships to arrive so he can go to Istanbul as soon as possible, but the prince could not find the pasha's ship, so he arrived in Istanbul on the night of December 21, with a different ship. Murad thus arrived in the capital in five days. Although he owed the ship a quick arrival, the prince struggled with very serious seasickness along the way, which made his situation bitter for some time even after his arrival. His most important task would have been to execute his brothers immediately. However, Murad was unable to issue the order. For eight hours he refused to sit on the throne — which would have made him a sultan — or announce his arrival, instead he was consulting with the statesmen on how he could evade the murder of his brothers. I would like to emphasize once again that these are brothers with whom Murad did not have any close bonds. Eventually, however, Murad’s mother, Nurbanu, and the statesmen convinced the sultan that there was nothing he could do against the law of fratricide. Finally, Murad sobbed and issued the order so his baby brothers were strangled, three hours before sunrise.
The deaths of the child princes were of particular significance, as this was the first time that the fratricide took place in Istanbul. For the first time, all leading statesmen, harem servants, soldiers, and commoners experienced up close what fratricide meant. This was the first time, they could see the tiny coffins behind the sultan's coffin. Fratricide used to be an elusive concept, which was known as a needed bad, but the opinion began to change. In any case, Murad did not become unpopular because of the event, everyone was anxiously awaiting what the reign of the young sultan would bring. Although he was not the most militant man and his appearance was slightly short and ill, he was still a promising candidate. He had been involved in a battle, had good control of his province, had several children, was intelligent, educated, and his mother was a respected and beloved person, he enjoyed the support of statesmen and soldiers, and was only twenty-eight years old, roughly as much as his great-worthy predecessor, Suleiman when he ascended the throne.
The first years of Murad's reign were very busy, with ambassadors coming to congratulate him on his accession to the throne. In 1576, for example, the Persian Shah's ambassador himself. This event was of great significance and completely make the life of Istanbul vivid. There was a peace treaty with the Persians, but a kind of passive aggression characterized the relationship. It is for this reason that Murad made great efforts to "scare" the Persian ambassador with his power. When the ambassador arrived, Murad went to meet him with an envoy of 10 to 12,000 people. Murad sent a message to the ambassador that "the parade you see here is only those hens that are in the coop, the others are just grazing on the fields." Such parades always filled the people with excitement, especially as they were accompanied by frequent money and food distribution.
The passive-aggressive action against the Persians was also fueled by the fact that the peace agreement between the two of them was about to expire and Murad had plans with them. In 1578, Murad unveiled his war aspirations to the divan, which led him to openly confront the Grand Vizier, Sokollu Mehmed Pasha. Sokollu warned the inexperienced sultan from a long and bloody war against the Persians. In fact, Sokollu had a great deal of experience in the campaigns against the Persians, as he took part in many, but the sultan wanted glory and did not listen to the Grand Vizier. Sokollu's influence was so vast and intertwined that it almost threatened the Sultan's person as an absolute monarch. Perhaps this may have had something to do with Sokollu's assassination next year. The war finally began in 1584 and lasted until 1590. It was so exhausting, expensive, that both sides begged for peace, but Murad didn't want to hear about it. He wanted to prove with all his might that he was able to gain glory, just like his grandfather Suleiman. Murad was close to Suleiman and certainly considered him his role model. Eventually, the young sultan happened to go under the patronage of fortune when a new Shah ascended the Persian throne in 1588. The new Shah had to face with so many uprisings that he would have given almost any price for peace with the Ottomans. Murad eventually sent a very unfavorable, almost mocking offer to the Persians, which was accepted by the new shah, so that Murad actually won the war in 1590 and managed to regain the glory of the Ottoman state. However, it faded the glory in the eyes of the people and soldiers that the young sultan himself had not taken part in the war.
In addition to parades and war, Murad also subverted Istanbul by completely renovating the Topkapi Palace harem and relocating almost the entire Old Palace harem to Topkapi. Thus, only the women who were of the late sultans, or were widowed sultanas, remained in the Old Palace. This, of course, was not a process over a few years, but accompanied almost the entire reign of Murad.
Declining popularity
Murad never became really unpopular, but the initial enthusiasm he received slowly left him. However, his mother tried her best to maintain her son's popularity, with more or less success. Murad’s commitment to his mother is well known. Murad made all his political decisions in consultation with her. The fact that there was peace with Venice throughout his reign was certainly also due to Nurbanu's influence. For the sultana, by his origin, pursued a pro-Venetian policy, corresponding personally with the Venetian Doge. In addition, Nurbanu tried to appear at certain events instead of her son, thus maintaining the love of the people. Such was the Friday prayer, for example. According to tradition, every Friday the sultan prayed in a city mosque, thus appearing before his people. Sultan Suleiman followed the tradition almost every Friday, Selim kept it less and less, but he still did it quite regularly. However, at one point, Murad failed to fulfill this obligation for two years. Because of this, his mother appeared regularly on Friday prayers instead. The method proved surprisingly successful.
Murad lived his daily life quite simply and routinely, which is why it is strange that he missed the Friday prayers that would fit perfectly into his routine. Thanks to his doctor, Domenico Hierosolimitano, we know exactly how the sultan lived his life. According to this "in the morning he rises at dawn to say his prayer for half an hour, then for another half-hour he writes. Then he is given something pleasant as a collation, and afterwards sets himself to read for another hour. Then he begins to give audience to the members of the Divan on the four days of the week that this occurs, as had been said above. Then he goes for a walk through the garden, taking pleasure in the delight of fountains and animals for another hour, taking with him the dwarves, buffoons and others to entertain him. Then he goes back once again to studying until he considers the time for lunch has arrived. He stays at table only half an hour, and rises (to go) once again into the garden for as long as he pleases. Then he goes to say his midday prayer. Then he stops to pass the time and amuse himself with the women, and he will stay one or two hours with them, when it is time to say the evening prayer. Then he returns to his apartments or, if it pleases him more, he stays in the garden reading or passing the time until evening with the dwarfs and buffoons, and then he returns to say his prayers, that is at nightfall. Then he dines and takes more time over dinner than over lunch, making conversation until two hours after dark, until it is time for prayer [...] He never fails to observe this schedule every day."
The retreating nature of the sultan, his absence from the people, gradually diminished his popularity. The culmination of this came around 1580, when the sultan's masculinity came to the center of ridicule. There is a rumor that Murad was impotent. Everyone in the city talked about this so much that even historians, writers, and ambassadors regularly mentioned it, and even many mocking poems took wing. Eventually, the sultan’s favorite, Safiye, was accused of making the sultan impotent and was exiled with her daughters after one of her letters were read by Nurbanu. Murad’s impotence soon really ceased and he received plenty of concubines, producing innumerable children. As it shows, Murad regained his manhood, and thus his popularity somewhat restored, although he soon suffered a huge tragedy.
The lone sultan
Murad's mother Nurbanu retired to her own palace in early 1583 after her health had deteriorated thoroughly. By the end of the year, the situation was so tragic that Murad was constantly wearing black. But that was not enough trouble, his relationship with his eldest son gone bad. For Mehmed openly stood by his mother, Safiye, demanding that his father immediately bring his mother back from exile and marry him to repair the damage to her honor. Murad, of course, ugly rejected his son. Their relationship deteriorated to such a level that in December, when Mehmed left Istanbul to travel to his own province, Murad refused to go out to say goodbye to his son. Mehmed waited for days for his father to finally show himself. It seemed that Mehmed had to leave the capital without the blessing of his father and mother.
The status of Nurbanu became critical at the same time as Mehmed's departure, and Murad hurried to his mother. On her deathbed, Nurbanu spoke of nothing but begging her son to repair his relationship with Prince Mehmed. Nurbanu eventually died with her son next to her. Murad was left alone for with the death of his mother, he lost his greatest supporter, his counselor and he was left alone without a mother, a lover and even lost his son thanks to their fight. Unfortunately, we don’t know much about how was his relationship with his other children. Prince Mahmud died around 1580/1, so we don't know much about him and even less about Selim. Murad was perhaps in a closer relationship with his daughters, given that they shared their hobby. Murad was a famous bibliophile and was very interested in astrology, the former of which he certainly shared with his daughters Ayşe and Fatma. Maybe the girls didn't stand so openly to their father for Safiye, maybe he forgave them more easily, but his relationship with them didn't seem to have deteriorated.
Murad may have been a very emotional man who philosophized a lot. Perhaps this is why the introduction of many changes in burials can be linked to him. Basically, the sultans were the only "inhabitants" of their türbe, but Murad decided it wasn't good that way. Knowing how close his own parents were to each other, he buried Nurbanu right next to his father, and even placed his younger brothers rest in Selim's tomb. Interestingly, Mihrimah Sultan, who also died during Murad's reign, was buried next to her father Suleiman, maybe because their close relationship was well known. There are no other possible reasons since Mihrimah could be buried in one of her own complexes, in her husband's complex, or even his brothers complex (Şehzade Mosque complex). So Murad clearly wanted to bury her next to Suleiman.
In the case of such an emotional, retreating man, it is perhaps not surprising that he did not bear loneliness well, and soon after the death of his mother recalled Safiye to his side and, taking the advice of his son, married her in 1585 or 1586. Although they no longer had sexual intercourse as Murad surrounded himself with young concubines, Safiye became his counselor and understanding companion. Murad respected and held Safiye's mind in high esteem, but still far from accepting her advice as blindly as he did with his mother's earlier advice. Safiye's presence may also have been an important factor in the relationship between Murad and Prince Mehmed. The two never became close again, but their relationship wasn't life-threatening anymore, since Safiye regularly advised her son to act as an obedient boy.
Besides Safiye, none of Murad's other concubines were able to intervene in political affairs, however, two other concubines are known to have been able to do charity, suggesting that they may have been Murad’s favorites. It is possible that several of her concubines have been involved in charity, but there is evidence of only these two women. Şems-i Ruhsar Hatun, the mother of Rukiye Sultan, established a foundation in Medina; and Şah-i Huban Hatun also had foundations in her life. In addition, Prince Selim's mother may have had some power, as there is second-hand evidence to that. However, Safiye was the only woman in Murad’s life who could influence him and whom he considered an equal party.
His last years and death
In his last years, he was almost completely locked in the palace, did not attend council meetings, and mostly did not leave the palace at all. This must have been facilitated by the fact that two rebellions took place against him, in 1589 the Janissaries and in 1592 the Sipahis began to revolt. In addition, his health has deteriorated a great deal in his last years. In 1592, the returning Venetian ambassador, who last saw the sultan in 1588, reported that Murad was very obese, resulting in a particularly deformed appearance due to his short stature and that his face was constantly red, he suffered from epilepsy, permanent ear problems, and other health problems. He mentioned that Murad usually slept whole day. The cause of Murad's death is unknown, probably happened due to natural causes. He died in 1595 and was buried in Hagia Sophia.
Used sources: L. Peirce - The imperial harem; M. P. Pedani - Safiye's household and Venetian diplomacy; G. Junne - The black eunuchs of the Ottoman Empire; G. Börekçi - Factions and favourites at the courts of Sultan Ahmed I (r. 1603-17) and his immediate predecessors; Necdet Sakaoğlu - Bu Mülkün Kadın Sultanları; S. Faroqhi - The Ottoman Empire and the World; C. Imber - The Ottoman Empire 1300-1650; F. Suraiya, K. Fleet - The Cambridge History of Turkey 1453-1603; Kayaalp-Aktan - The Atik Valide Mosque Complex: A testament of Nurbanu’s prestige, power and piety
* * *
Származása és neveltetése
Murad, 1546-ban született későbbi II. Szelim és kedvenc ágyasa, Nurbanu gyermekeként. Ő volt a pár legkisebb gyermeke, Muradnak születésekor már három nővére volt, Şah, Gevherhan és Esmehan. Gyermekkorát édeapja éppen aktuális hercegi tartományában töltötte. Közeli viszonyban volt mind a két szülőjével és mint egyetlen fiuk ő volt a szemefényük. Különösen igaz volt ez édesanyjára, Nurbanura, aki igyekezett mindenre odafigyelni fiával kapcsolatban.
Murad apjához és nagyapjához hasonlóan igen szerette a művészeteket, imádott olvasni, ami már gyermekkorában is megmutatkozott. Emiatt valószínűleg inkább volt visszahúzódó herceg aki az eszével vonta magára a figyelmet, nem pedig harcos természetével. Körülmetélési szertartását 1557-ben tartották, majd a következő évben Szulejmán úgy döntött, hogy az alig 12 éves unokáját kinevezi első hercegi posztjára, Akşehirbe. Nurbanu a hagyományoknak megfelelően fiával tartott a tartományba és igyekezett segíteni az uralkodásban. Általában a hercegek valamivel idősebben kapták meg első saját tartományukat, így minden bizonnyal az új helyzet elég sok nehézséget okozott Murad számára. Azonban tanítója és édesanyja mindenben támogatta, így ügyesen helyt állt.
Az első megpróbáltatás
Murad meglehetősen felhőtlen gyermekkora hamarosan távoli emlék maradt csupán, ugyanis nagybátyja Bayezid herceg 1559-ben lázadást szítva hadsereget toborzott, egyetlen célja pedig Szelim herceg és Murad megölése volt. Muradnak, mint Akşehir helytartója rendelekzésére állt a tartomány serege, mellyel apja parancsát követve azonnal Konyába indult, hogy támogassa apját. Alig 13 évesen Murad részt vett élete első csatájában, minden bizonnyal azonban nem a harctérről követve az eseményeket. Két napos megfeszített küzdelem után végül Szelim és Murad csapatai kerültek ki győztesen, köszönhetően a szultán által küldött támogatásnak. Bayezid herceg azonban elmenekült, így Szelim, Murad és Szokollu Mehmed Pasa hónapokig üldözték a lázadó herceget.
Bayezid herceg azonban sikerrel kelt át a perzsa határon, ami mindenkit rettegéssel töltött el a birodalomban. Murad és apja hónapokig nem hagyhatták el a perzsa határt. Végül aztán Szulejmán és a perzsa şah egyezkedni kezdtek, így Murad hazatérhetett édesanyjához Akşehirbe. 1562-ben aztán Bayezidet és fiait a perzsa şah átadta Szelim embereinek és kivégezték őket. Innentől nem állt Szelim és Murad előtt semmilyen akadály, trónöröklésük biztosított volt.
A trónörökös
Mint Szelim egyetlen fia, tulajdonképpen egyértelmű volt, hogy Murad lesz a leendő szultán, így presztizse igen megemelkedett. Talán ennek köszönhette az ajándékot is, mely egész életét emgváltoztatta. Valószínűleg Bayezid kivégzése után nemsokkal - de legalábbis nagjyából 1562-ben - Murad egy ágyast kapott ajándékba unokatestvérétől, Hümaşah szultánától. Az ágyas igen csinos és intelligens volt és azonnal Murad kedvencévé vált. Nemsokkal megismerkedésük után megszületett első gyermekük, egy kislány, akit Murad unoaktestvére és Safiye kinevelője után Hümaşahnak neveztek el. Őt 1566 májusában követte Mehmed herceg. Ebben az évben halt meg Szulejmán szultán és vált Murad apja, Szelim az új szultánná.
Szelim uralkodása alatt Murad Manisában élt, ezt a tartományt igazgatta. A fő változás Szulejmán uralkodásához képest az volt, hogy édesanyja magára hagyta Muradot, hogy Szelim mellett lehessen Isztambulban. Murad életében így Safiye, kedvenc ágyasa lett az első számú támasz és társ. Kapcsolatukból hamarosan újabb fiú, Mahmud született 1569-ben őt pedig két lány, Ayşe és Fatma követte. Murad alapvetően hűséges volt Safiyéhez és monogám kapcsolatban élt vele, ám legalább egy eset előfordult, mikor más ágyast teherbe ejtett. 1567-ben ugyanis egy névtelen ágyas fiúnak adott életet, akit Szelimnek neveztek el. Az ágyas egy igen befolyásos hárem szolga, Raziye Hatun által kinevelt lány volt és bár egy herceg anyja volt, semmilyen privilégiuma nem volt, meg sem közelíthette Safiye pozícióját. Raziye Hatun egyébként maga is igen közel állt Muradhoz, talán épp ezért fogadta el ajándékát a herceg.
Hercegi tartományában Murad kialakította saját köreit, meg voltak saját támogatói, tanácsadói és nem volt semmi más dolguk, mint várni Szelim halálát. Szelim időközben több gyermeket is nemzett, a vezető államférfiak nyomására. Öccseivel igen ritkán találkozott, ha találkozott egyáltalán, így mély kapcsolat nem alakult ki közöttük. Mégis fontos megemlíteni, hogy a gyermekek születése Muradot komolyan befolyásolta. Na nem azért, mert bármi esélyük lett volna a trónra Muraddal szemben, hanem mert Szelim és Nurbanu szándékosan nem nemzett több fiút évekig, hogy Muradnak ne legyen vetélytársa és ne kelljen saját vérét ontania trónralépésekor. Azonban öccsei születésével életlben először Muradnak gondolkodnia kellett a testvérgyilkosság törvényén, ami az érzékeny lelkű herceget bizonyára nem érintette jól.
Az ifjú szultán
II. Szelim 1574 decemberének elején elhunyt, Nurbanu pedig titkos üzenetben rendelte fiát Isztambulba. Muradra titokban várt azt egyik pasa hajójával, hogy hajón mielőbb Isztambulba érjenek, a herceg azonban nem találta meg a pasát, így egy másik hajóra felkéretszkedve jutott Isztambulba december 21-én éjszaka. Murad így öt nap alatt megérkezett a fővárosba. Bár a hajónak köszönhette a gyors érkezést, a herceg nagyon súlyos tengeribetegséggel küzdött végig az úton, mely megérkezése után is jóideig megkeserítette helyzetét. Az lett volna a legfontosabb feladata, hogy testvéreit azonnnal kivégeztesse. Murad azonban képtelen volt kiadni a parancsot. Nyolc órán át nem volt hajlandó ráülni a trónra - amitől szultánná vált volna - és kinyilatkoztatni megérkezését, helyette az államférfiakkal tanácskozott arról, hogyan tudná kikerülni öccsei meggyilkolását. Még egyszer szeretném hangsúlyozni, olyan testvérekről van szó, akikhez semmilyen szoros kapcsolat nem kötötte Muradot. Végül azonban Murad anyja, Nurbanu és az államférfiak meggyőzték a szultánt, hogy nem tehet semmit, a testvérgyilkosság törvény, neki is így kell tennie. Végül Murad zokogva adta ki a parancsot és gyermek öccseit megfojtatta a napfelkelte előtt három órával.
A gyermek hercegek halála különös jelentőséggel bírt, ugyanis ez volt az első eset, hogy a testvérgyilkosság Isztambulban történt meg. Első alkalommal tapasztalta meg testközelből az összes vezető államférfi, háremszolga, katona és közember, hogy mit is jelent a testvérgyilkosság. Először látták a szultán koporsója mögött haladó apró koporsókat. A testvérgyilkosság korábban egy megfoghatatlan fogalom volt, tudott de szükséges rossz, azonban a vélemény kezdett megváltozni. Mindenesetre Murad nem lett népszerűtlen az esemény miatt, mindneki izgatottan várta, hogy mit hoz az ifjú szultán uralkodása. Bár tudott volt, hogy nem a legharcosabb természetű férfi és külseje is enyhén beteges volt, mégis ígéretes jelölt volt. Részt vett már csatában, jól irányította tartományát, több gyermeke is volt, intelligens, művelt volt, édesanyja is tisztelt és kedvelt személy volt, élvezte az államférfiak és katonák támogatását, és csak huszonnyolc éves volt, nagyjából annyi, mint nagyérdemű elődje, Szulejmán, mikor trónralépett.
Murad uralkodásának első évei igen mozgalmasan teltek, követek érkeztek gratulálni trónralépéséhez, 1576-ban például maga a perzsa şah követe. Ez az esemény kiemelt jelentőséggel bírt és telejen felforgatta Isztambul életét. A perzsákkal béke egyezmény élt, azonban egyfajta passzív agresszió jellemezte a viszonyt. Épp emiatt Murad nagy erőfeszítéseket tett, hogy "megijessze" hatalmával a perzsa követet. Ennek érdekében 10 - 12 000 fős kísérettel érkezett majd megüzente a követnek, hogy "a felvonulás amit itt látsz csak azok a tyúkok, akik az ólban vannak, a többi éppen a földeken legel". Az ilyen felvonulások mindig izgalommal töltötték el a népet, főleg, hogy gyakori pénz és ételosztás kísérte őket.
A perzsák elleni passzív agresszív fellépést az is táplálta, hogy a kettejük közt életben lévő békeegyezmény hamarosan lejárt, Muradnak pedig tervei voltak velük. 1578-ban Murad a divan elé tárta háborús törekvéseit, amely miatt nyíltan szembe került a nagyvezírrel, Szokollu Mehmed Pasával. Szokollu óva intette a szerinte tapasztalatlan szultánt egy hosszú és véres perzsák elleni háborútól. Tény, hogy Szokollu nagy tapasztalattal rendelkezett a perzsák elleni hadjáratokról, hiszen rengetegben részt vett, a szultán viszont dicsőséget akart, és nem hallgatott a nagyvezírre. Szokollu befolyása olyan hatalmas volt és mindent átszövő, hogy szinte veszélyeztette a szultánt abszolút uralmát. Talán ennek is köze lehetett 1579-es meggyilkolásához. A háború végül 1584-ben elindult és egészen 1590-ig tartott. Olyannyira kimerítő, költséges volt, hogy mind a két fél békéért könyörgött, Murad azonban hallani sem akart erről. Minden erejével bizonyítani akarta, hogy képes dicsőséget szerezni, ugyanúgy mint nagyapja Szulejmán. Murad közel állt Szulejmánhoz és minden bizonnyal őt tekintette példaképének. Végül a szerencse pártfogásába vette a fiatal szultánt, mikor 1588-ban új şah lépett a perzsa trónra és annyi felkeléssel kellett szembenéznie, hogy szinte bármi árat megadott volna a békéért. Murad végül a perzsák számára igen kedvezőtlen, szinte gúnnyal felérő ajánlatot küldött, amit az új şah elfogadott, így Murad tulajdonképpen 1590-ben megnyerte a háborút és sikerült újra dicsőséget szereznie az Oszmán államnak. Azonban árnyalta a dicsőséget a nép és katonák szemében, hogy az ifjú szultán maga nem vett részt a háborúban.
A felvonulások és háború mellett Murad szintén felbolygatta Isztambult azzal, hogy a Topkapi Palota háremét teljes körűen felújította és szinte a teljes Régi Palotabeli háremet átköltöztette. Így a Régi Palotában csak azok a nők maradtak, akik a néhai szultánok asszonyai voltak, vagy megözvegyült szultánák. Innen ered a Régi Palota gúnyneve, a Könnyek Palotája. EZ természetesen nem egy néhány év alatt lezajló folyamat volt, hanem szinte Murad teljes uralkodását végig kísérte.
Népszerűségének csökkenése
Murad sosem vált igazán népszerűtlenné, de a kezdeti lelkesedés mely fogadta, lassan alább hagyott. Népszerűségét minden erővel igyekezett azonban fenntartani édesanyja, több kevesebb sikerrel. Murad édesanyja iránti elkötelezettsége jól ismert. Murad minden politikai döntését édesanyjával konzultálva hozta meg. Az, hogy uralkodása alatt végig béke volt Velencével, minden bizonnyal szintén Nurbanu befolyásának volt köszönhető. A szultána ugyanis származása révén, Velence-párti politikát folytatott, személyesen levelezett a velencei dózsével. Emellett Nurbanu igyekezett fia helyett megjelenni bizonyos eseményeken, ezzel fenntartva a nép szeretét. Ilyen volt például a pénteki ima, a hagyomány szerint minden pénteken a szultán valamely városi mecsetben imádkozott, ezzel megjelenve a népe előtt. Szulejmán szultán szinte valóban minden pénteken követte a hagyományt, Szelim egyre kevésbé tartotta, de néhány hetente/havonta azért megjelent, megmutatva magát. Murad azonban egy ponton két évig nem tett eleget ezen kötelezettségének. Anyja emiatt helyette jelent meg rendszeresen pénteki imákon. A módszer meglepően sikeresnek bizonyult.
Murad mindennapjait meglehetősen egyszerűen és rutinszerűen élte, emiatt is furcsa, hogy a rutinba tökéletesen beilleszthető pénteki imákat kihagyta. Orvosának, Domenico Hierosolimitanonak köszönhetően pontosan tudjuk, hogy milyen rutin szerint élte életét a szultán. Eszerint minden reggel a nappal együtt kelve, elmondta első imáját, ami nagyjából fél óráig tartott, ezek után újabb fél órán át írt. Hogy egy kis szórakozást is adjon magának, ezután minden reggel nagyjából egy órát olvasott, majd elkezdte audienciáját a divan tagokkal a hét négy napján. Hogy kiszellőztesse fejét az audienciák után egy órán át sétálgatott a kertben, társalgott a törpéivel és szemügyre vette a kertben jelenlévő állatokat. Az ebédig hátralévő időt pedig munkával töltötte. Ebédjét nagyjából fél óra alatt fogyasztotta el, majd újabb sétára indult a kertbe, ami adig tartott ameddig csak jól esett neki, majd utána elmondta imáit. Ezután felkereste asszonyait, gyermekeit és velük töltött egy-két órát, majd az esti imára távozott. Az ima után vagy lakrészébe tért vissza vagy a kertben sétált újra, esetleg olvasott. Vacsora előtt újra imádkozott, majd megvacsorázott, mialatt sokat társalgott vacsora partnereivel. A vacsora sötétedés után két órával ért véget, ekkor újra imádkozott majd aludni tért.
A szultán visszahúzódó természete, néptől való távolmaradása fokozatosan egyre csökkentette népszerűségét. Ennek csúcsa 1580 körül jött el, mikor a szultán férfiassága került a gúny középpontjába. Szárnyra kelt ugyanis az a pletyka miszerint Murad impotens. Olyannyira mindenki erről beszélt a városban, hogy még a történészek, írók és követek is rendszeresen megemlékeztek róla és számos gúnyos versike kelt szárnyra. Végül a szultán kedvencét, Safiye szultánát vádolták meg azzal, hogy ő teszi impotenssé a férfit és száműzték őt lányaival együtt, miután egyik levele Nurbanuhoz került. Murad impotenciája hamarosan valóban megszűnt és rengeteg ágyast fogadott, megszámlálhatatlan gyermeket nemzve. Bár, ez mutatja, Murad férfiasságát visszaszerezte, ezáltal pedig népszerűsége is valamennyire helyrebillent, hamarosan hatalmas tragédia érte.
A magányos szultán
Murad édesanyja Nurbanu 1583 elején visszavonult saját palotájába miután egészségi állapota alaposan leromlott. Év végére a helyzet olyan tragikus volt, hogy Murad állandóan feketében járt. De ez nem volt elég gond, legidősebb fiával is nagyon elmérgesedett viszonya. Mehmed ugyanis nyíltan kiállt édesanyja, Safiye mellett, követelte apjától, hogy azonnal hozassa vissza édesanyját a száműzetésből és vegye feleségül, hogy helyre hozza a tisztességén esett csorbát. Murad természetesen csúnyán elutasította fiát és elzavarta. Kapcsolatuk olyan szintre romlott, hogy decemberben, mikor Mehmed saját tartományába utazott volna Murad nem volt hajlandó kimenni elbúcsúzni fiától. Mehmed napokig várta apját a városban állomásozva, remélve, hogy végül megmutatja magát. Olybá tűnt, hogy Mehmed apja és anyja áldása nélkül kell, hogy elhagyja a fővárost.
Nurbanu szultána állapota Mehmed távozásával egy időben válságossá vált, Murad pedig édesanyjához sietett. Nurbanu halálos ágyán másról sem beszélt, csak könyörgött fiának, hogy hozza rendbe kapcsolatát Mehmed herceggel. Nurbanu végül úgy hunyt el, hogy fia végig mellette volt és zokogott. Murad anyja halálával egyedül maradt, elvesztette legnagyobb támogatóját, tanácsadóját, valamint fiával is elmérgesedett viszonya. Sajnos nem sokat tudun arról, hogy többi gyermekével milyen viszonyban lehetett. Mahmud herceg 1580/1 környékén elhunyt. Lányaival talán közelebbi viszonyban volt, tekintettel arra, hogy osztoztak hobbijukban. Murad híres bibliofil volt és nagyon érdekelte az asztrológia, melyek közül előbbiben bizonyosan osztozott lányaival Ayşével és Fatmával. Talán a lányok nem álltak ki annyira nyíltan apjukkal szemben Safiye érdekében, talán nekik könnyebben megbocsátott, de úgy tűnik, velük nem romlott meg a kapcsolata.
Murad igen érzelmes férfi lehetett, aki sokat filozofált. Talán épp emiatt köthető hozzá a temetkezésekben is igen sok változás bevezetése. Alapvetően a szultánok egyedüli "lakói" voltak türbéjüknek, ő azonban úgy döntött, hogy ez így nem jó. Tudva, hogy saját szülei milyen közel álltak egymáshoz, Nurbanu szultánát halála után közvetlenül apja mellé temette, sőt trónralépésekor kivégzett öccseit is Szelim türbéjében helyeztette el. Érdekesség, hogy uralkodása alatt hunyt el Mihrimah szultána is, akiről köztudott volt, mennyire közel állt Szulejmánhoz, valószínűleg épp ezért temettette Szulejmán mellé Mihrimah szultánát. Nem igazán van más lehetséges magyarázat, ugyanis Mihrimaht eltemethették volna egyik saját mecset komplexumába, férje komplexumába vagy akár testvérei komplexumába, a Şehzade mecset komplexumban. Murad mégis Szulejmán mellé temettette, bizonyára okkal.
Egy ilyen érzelmes, visszahúzódó ember esetében talán nem meglepő, hogy nem viselte jól a magányt és édesanyja halála után nemsokkal visszahívta Safiyét maga mellé és fia tanácsát megfogadva 1585-ben vagy 1586-ban feleségül is vette. Bár szexuális kapcsolatuk nem volt többé, hiszen Murad ifjú ágyasokkal vette körbe magát, Safiye lett tanácsadója és megértő társa. Murad tisztelte és nagyra tartotta Safiye eszét, korántsem fogadta meg olyan vakon tanácsait, mint korábban édesanyja tanácsait. Safiye jelenléte fontos lehetett abban is, hogy nem mérgesedett tovább Murad és Mehmed herceg viszonya. Az asszony ugyanis rendszeresen látta el fiát tanácsokkal, és igyekezett őt engedelmes fiúként mutatni Murad felé.
Safiye mellett egyik ágyas sem tudott politikai ügyekbe avatkozni, azonban ismert két másik ágyas, akik jótékonykodni tudtak, ami arra utal, hogy Murad kedvencei lehettek. Nem kizárt, hogy több ágyasa is jótékonykodásba fogott, bizonyíték azonban csak erről a két nőről van. Şems-i Ruhsar Hatun, Rukiye szultána anyja Medinában hozott létre egy alapítványt; Şah-i Huban Hatunnak pedig szintén alapítványai voltak életében. Emellett Szelim herceg anyja is valamekkora hatalommal rendelkezhetett, ugyanis vannak erre utaló közvetett bizonyítékok. Azonban Safiye volt az egyetlen nő Murad életében, aki befolyásolni tudta és akit egyenrangú félnek tekintett.
Utolsó évei és halála
Utolsó éveiben szinte teljesen bezárózott a palotába, a tanácsülésekre sem járt el, a palotát magát pedig főleg nem hagyta el. Ezt bizonyára elősegítette, hogy két lázadás is történt ellene, 1589-ben a janicsárok, 1592-ben a szpáhik kezdtek felkelésbe. Emellett egészsége is nagyon sokat romlott utolsó éveiben. 1592-ben a visszatérő velencei követ - aki 1588-ban látta utoljára a szultánt - arról számolt be, hogy Murad nagyon meghízott, ami alacsony termete miatt különösen deformált külsőt eredményezett nála, emellett arca állandóan vörös volt, epilepsziával, állandó fülproblémákkal és más egészségügyi gondokkal is küzdött, szinte egész nap aludt. Murad halálának okai ismeretlenek, valószínűleg természetes okokból kifolyólag hunyt el 1595-ben. Az Hagia Sophiában helyezték végső nyugalomra.
Felhasznált források: L. Peirce - The imperial harem; M. P. Pedani - Safiye's household and Venetian diplomacy; G. Junne - The black eunuchs of the Ottoman Empire; G. Börekçi - Factions and favourites at the courts of Sultan Ahmed I (r. 1603-17) and his immediate predecessors; Necdet Sakaoğlu - Bu Mülkün Kadın Sultanları; S. Faroqhi - The Ottoman Empire and the World; C. Imber - The Ottoman Empire 1300-1650; F. Suraiya, K. Fleet - The Cambridge History of Turkey 1453-1603; Kayaalp-Aktan - The Atik Valide Mosque Complex: A testament of Nurbanu’s prestige, power and piety
