Feledés
Virágzó életem sorsa,
Szenvedő nyomorban torpant.
Hittéves emberi javak,
S galád, átkozott szavak.
Rettegő félelem járja át,
Sötét lelkem szikrázó darabját.
Mi lenne, ha véget vetnék ennek?
Ha nem keresnék kifogást ellene?
Ki jönne s borulna síromra,
Sírva, remegve, félve, sikoltva?
Hoznának-e kiszáradt rózsacsokrot rám,
Bevallván erre számítottak már?
Vajon lenne ki sajnálna?
Ki évekig gyászolna?
Kinek élete haszontalanná érne,
Mert többé nem lennék része?
Remélné-e valaki, hogy újra láthat?
Hogy szorosan karjaiba zárhat?
S mit tennél te,
Ha megtudnád nem élek?
Érdektelen arccal néznél le,
Fekete kövekkel kirakott fekhelyemre?
Vagy kívánnád-e zokogva,
Bárcsak élnél még te ostoba!?
S ti kik kínoztatok kegyetlenül,
Bánnátok-e bűnötöket lelketlenül?
Megemésztene-e titeket,
Csúf szívetek háborgó ligete?
De mindez nem számítana már,
Hisz gyötrődésem véget érne, tán.
Érzem nincs több erőm ehhez,
Pokolba vágyik kihűlt testem.