A gyaloglás vége, jön egy GP-géppuskás,
most figyelj, most fergeteg, most ess,
előbb állj egy percig, most ásíts,
most felcsapom, hogy mit mond a BorCode,
most beterít a vattacukor-szerű tejköd,
most felsejlik a gyarmatosító,
a gyarmati helytartó,
Verres, a Márti, meg fáj is,
ez csak panelekben gazdag rét,
tudom, hogy titokban, hogy szét,
hogy most majd össze, most kis
időre csak hadd másszak vissza, kaparok,
sarat, időt, bőrt, képet, arcot, magzatot.
Mögöttem hat sereg, vagy hét nemzeté, népnemzeti,
kérdezlek, s magamat is, akarjuk-e tudni?
Hogy a menet volt erőltetett, nem vitás,
most állj ki a peremre, s kiálts,
mint a madár: oly szabad vagyok!
Nem sietek, csak lassan haladok.
Hogy Budapestre ez eljusson, azért én bármit,
ha kell, a lécek alól, a zsebemből,
bízz meg gyorsan valakit, bárkit,
mindegy, de legenda legyen ebből.
Tudom, hogy az lesz, tudom, hogy szeretsz,
tudom, hogy izzó piszkavassal tartjuk,
s két végéhez lángot egyszerre tartunk.
Látod, hogy komolyan beszélek, komolyan
mondom végül, félre a tréfát, vidáman
csak addig, amíg. De most... most arccal előre,
zuhanunk az ég könnyeitől áztatott kőre.
A gyaloglás vége, megpihenünk örökre.
