#sz.k.

[bitterlifefragments]

Fulladás

2017.5.7. Nyílt sebbel a mellkasomon a fürdőszoba padlóra roskadtam,  és szabad folyást engedtem a könnyeknek. A sós cseppek megállíthatatlanul patakzottak végig kivörösödött arcomon, és közben arra gondoltam, bármelyik pillanatban belefulladhatok. Hogy a könnyekbe, vagy abba, hogy nem szeretsz, magam sem tudom.

[bitterlifefragments]

Talány

A megszakadt szív vajon hány napon át gyógyuló sérülés?

[bitterlifefragments]

Gyilkos

Minden egyes pillanatban, mikor eszembe jutsz, olyan, mintha a szívemet vasmarokkal zúznák össze, majd brutális kegyetlenséggel tépnék ki a helyéről. Elpusztít. Elpusztítasz. 

[bitterlifefragments]

Feledés

00:07. Fúj kint a szél. Kéne egy hatalmas vihar, ami elsöpörne mindent, amit irántad érzek. Mert rettentően szeretnék többé nem gondolni rád. Csak elengedni mindent, ami rád emlékeztet, mindent, ami hozzád köt. Egyszerűen nem foglalkozni többé veled, ahogyan te sem foglalkozol velem. Szeretném ha megszűnnél számomra, pont ahogyan én szűntem meg a számodra létezni. Neked túl könnyen ment, mert semmit nem jelentettem neked. De én bármit teszek, bárhogy próbálkozom, te mindig ott vagy a gondolataimban, a LELKEMBEN. És megrémít a tudat, hogy talán sosem fogsz eltűnni. Már nem akarlak, de érezlek. Most is. Pontban hajnali fél egykor.

[bitterlifefragments]

Szorongások

Tollat szorongatok. Egészen pontosan egy fehér tollat, amely feketén ír. Ez akár mulatságos is lehetne. Írni akarok. Betűket, szavakat, mondatokat. ÉRZÉSEKET. De félek -mert nem vagyok jó az írásban-, hogy nem tudom elmondani, amit el akarok mondani. Látod? Máris szorongok. Persze ez nem meglepő, már a címből ordít a félelem. Tudod, mi aggaszt? Hogy ez nem lesz vers. Pedig szeretnék egy jó verset írni. Mindenesetre, ha sem vers, sem jó nem lesz, marad igaz. Az is fontos, nem? Tudod, amiről valóban írni szeretnék, az az, hogy nem tudom, ki vagyok. Éreztél már így? Hogy fogalmad sincs arról, ki vagy és milyen vagy valójában. Mintha elvesztél volna valahol félúton. Mintha az a sok álarc, amit magadra aggattál, teljesen beszippantott volna. Én gyakran érzem ezt. És ez aggaszt. Mert mi van, ha sosem találok rá önmagamra? Mi van akkor, ha sosem jövök rá, melyik a valódi énem? Olyan könnyű címkéket aggatni rád, rám, ránk, egymásra, mindenkire, mintha csak egy parafatáblára tűznénk egy lapot. De ezekből a címkékből vajon mennyi igaz valóban ránk? Félek, hogy a fele sem tükrözi a valóságot. De akkor ki vagyok? Félek, hogy határozatlan vagyok, talán a világ egyik leghatározatlanabb embere. És félek, hogy ez sosem fog változni. Félek, hogy boldog sem vagyok, csak úgy teszek. Félek, hogy álmodozó vagyok, örökös képzelgő, de sose az, aki az álmait és vágyait meg is valósítja. Félek, hogy szürkeség vagyok, hogy szürkeség leszek. Félek, hogy feledhető vagyok. Félek, hogy létezem, de nem élek. Tudom, hogy nem élek, mert létezni és ÉLNI nem ugyanaz. Félek, hogy senki vagyok. De akkor ki vagyok? Félek, hogy minden eltűnik, amit szeretek. Félek, hogy mindenki eltűnik, AKIT SZERETEK. Pedig ez az élet rendje. Az emberek jönnek, és mennek. Semmit nem lehet ellene tenni. De én mégis félek. Félek az élettől. A jelentől, a jövőtől, de legfőképpen a múlttól, mert félek, hogy örökké a rabja maradok. Túl sok félelem, túl sok szorongás. Talán őrültség az egész, talán én is őrült vagyok. Bár az okosok azt mondják, egy őrült sosem gondolkodik el azon, vajon őrült e. Tehát nem vagyok őrült. Vagy mégis. Csak éppen egy elcseszett fajta, aki teljesen tisztában van az őrültségével. Még őrültnek sem vagyok jó. Látod? Félek, hogy nem vagyok jó, mert sosem voltam jó. Félek. Két A4-es oldalnyi tömény félelem, és a lista még nem ért véget, csak az enyém. Mert meguntam. Meguntam félni. De nem könnyű, nem félni. Mert mindig akad egy félelem. Félek, hogy ez egy szar vers lett. Tudom, hogy nem vers, Mindössze érzések, gondolatok, félelmek sokasága. SZORONGÁSOK.