#zenebuzi

[eltiron2]

Review: Mike Oldfield – Ommadawn (1975)

Review of Mike Oldfield’s third studio album, Ommadawn.

Éppen ma 50 éve jelent meg az az album, ami (jó 15 évvel később) mai napig meghatározza a zenei ízlésemet.

[eltiron2]

“Bunkó nyár, legyőzted a tavaszt és azóta csak fekszel és legyezgeted magad” 

ez költészet 10/10

[eltiron2]

(Talán posztoltam már.)

Ez “A” kedvenc számom mostanában.

[eltiron2]

Volt itt pár napja kérdés

hogy szoktunk-e zenével álmodni?

Én szinte minden nap. Ma reggel 1/2 8kor keltem, ezzel a számmal a fejemben. Aztán (szokásom, nagyon szeretek ilyeneket csinálni) dobtam egy másfél órás alcsit kora délután és ez a szám járt a fejemben. 

Az alvás minőségének legfőbb ismérve nálam, hogy milyen zenével a fejemben ébredek :) 

[neukurucz]

ye

Imádom az új Kanye West albumot. Nagyon imádom! Azt amelyik a ye névre hallgat. Egyszerűen minden dal a helyén van rajta és kész. Már az előző korongot is nagyon kedveltem tőle (The Life of Pablo) a maga kis gospeles stílusjegyeivel és az eklektikus art-pop jellegével, tényleg nagyon sokszor meghallgattam és hallgatom ma is, mert tényleg kurvára jó. Hála égnek most sem kellett csalódnom a nagy egomester munkájában, hiszen a ye is tökéletesen illeszkedik az eddigi életműbe, hiszen ez is pontosan olyan album, amit meghallgatva pontosan tudod, hogy itt többről van szó, mint egy afféle tingli-tangli hip-hop albumról. Ez már ugyanis a posztmodern magasművészet maga. (Már amennyire létezik a posztmodernizmusban magasművészet, hehe...)

Kanyéról jól tudjuk, hogy mindig próbált gondosan elkülönbözni generációjának rappereitől, és ez általában sikerült is neki. Sikerült, hiszen a magánélete kezdetektől fogva a kirakatban van, a zenei munkássága is meglehetősen egyedi, de maga a rapper személyisége sem mondható kicsit sem hétköznapinak – tekintve hogy egy mániuákus egoista, akivel kapcsolatban sokszor érzi azt az ember, hogy ő minden bizonnyal úgy gondol magára, mint akinek valamiféle küldetése van az életben. Persze aztán még az is lehet, hogy tényleg van neki, franc se tudja.

Mindenesetre ez a legújabb album tényleg király. Igaz, szemtelenül rövid és pimasz is, de a keményvonalas rajongók tutira imádni fogják, hiszen hozza a szokásos stílusjegyeket, melyek kizárólag csak egy Kanye-albumon fordulhatnak elő. Ez a néhány rövidke dal – amiket most szemtelenül elénk tolt a többszörös Grammy-díjas alkotó – mind-mind egy komoly önvallomás vagy éppen egy fontos reflexió valamely aktuális társadalmi problémára, amivel a népszerű zenész általában foglalkozni szokott. Szó van például a feketékről, a barátokról, nőkről és persze a korszak abszolút slágertémájáról: a #metoo-mozgalomról is; de található például az album kislemezén egy olyan dal is, amelynek a végén Kanye viccesen elreppel néhány sort a szarásról, ami azért tényleg erősen kiváltja a mindfuck-érzést a hallgatóból. 

Poopy-di scoop Scoop-diddy-whoop Whoop-di-scoop-di-poop Poop-di-scoopty Scoopty-whoop Whoopity-scoop, whoop-poop Poop-diddy, whoop-scoop Poop, poop Scoop-diddy-whoop Whoop-diddy-scoop Whoop-diddy-scoop, poop

Ha ki kellene emelnem néhány dalt a szóban forgó lemezről, akkor biztosan azt mondanám, hogy az All mine sikerült a legjobban – különösen a refrén és a medulla oblongata szó használata miatt. De kifejezetten tetszett még a korong nyitódala az I Thought About Killing You amely jobban megnézve egy megzenésített dialógus két ember között, ám valamiért mégis ritmusos és szórakoztató. 

A Pitchfork és a nagy zenei portálok kritikái persze fanyalognak a ye miatt, ám én mindenekelőtt azt gondolom, hogy nincsen az albummal semmi baj sem. A kritikusoknak és a felkent ítészeknek valószínűleg Kanye politikai coming out-ja nem tetszik igazán – tudniillik, hogy Kanye letette a voksát Donald Trump mellett – így ezeket a véleményeket nem is kell igazán komolyan venni.