Csak félig emlékszem az arcodra arról az estéről.
A padon ülünk és, hogy hogyan került a lábam a te lábadra, azt ne kérdezd.
Most csak az számít, hogy jól esik a meleg kezed simogatása ezekben a mínuszokban.
Egyszer-egyszer nem tudom eldönteni, hogy a szél, vagy az egymáshoz vágott hűvös szavaink kapnak bele a kabátomon és a ruhámon keresztül a csupasz testembe.
Mintha még a lelkem nem fázott volna soha ennyire.
Küszködök a szavakkal, amelyek a fél év alatt gátat építettek a torkomban és ha nem lett volna az a pár pohár bor, talán könnyek nélkül és összeszedetten el tudnám mondani, hogy hol is siklottunk ki a nyáron.
Minden egyes mondatom után megnyugtatlak, hogy én ezt már lezártam, de a szememből ömlő patakok lebuktatják amikor hazudok.
Mint egy mantra, hajtod te is és én is a mondatokat, amiket már ezerszer egymáshoz vágtunk, akkor amikor nem volt ennyire idegen a másik közelsége.
Ebből is versenyt csinálunk, mint ,ahogy mindig is tettük mindennel. Ki tudja többször, hangosabban a másikba folytani a szavakat.
Aztán egyszer csak elnémulunk és ebben a jól eső csendben valahol megértésre találnak a másik szavai bennünk.
-Sosem tudnánk újra bízni egymásban.- töröm meg a csendet miközben nagyon igyekszem nem rádnézni a teljesen elfolyt tusvonalammal.
Életünkben először értünk egyet valamiben.
Csak félig emlékszem az arcodra arról az estéről, de tudom, hogy mindennél jobban meg akartál csókolni.
Életünkben először akartuk ugyanazt.
pixelskylines
snowghoul
theartofmadeline
dededos
titsay
gummygunk
romaincrisis
janainaart
blakekathryn
