Verselő

[verselo]

Petri György: Lépcső

Ki találta fel a körülírt zuhanást – a lépcsőt, mely a magasságot megszelídíti, fölolvasztva fokokká a dermedt függőlegest, s a megoldás furfangját: a kerülő út szerény cselét megmutatta a pillantása után hasztalan ugráló szárnyatlan embernek?

[verselo]

Márai Sándor: Veszteség

Néha megállok az utcán, zsebembe nyúlok, úgy érzem, el- vesztettem valamit. Otthon fiókokat nyitogatok, leveleket olvasok, régi ruhák zsebeit kutatom át. Máskor rajta- kapom magam, hogy felhívok telefonon embereket, valamilyen ürüggyel faggatom őket, másról beszélek. Valamit elvesztettem. Felébredek éjjel három felé, s egyszerre megértem: az álmot vesztettem el! Nem az éjszaka álmát, az alvás melléktermékét, azt a zagyva, édes sületlenséget, amely a nap hulladékaiból és eltemetett vágyaim gőzéből sűrűsödik tüneménnyé. Hanem azt az álomszerű érzést, hogy a valóság mögött van értelem, melyet nem lehet szavakkal kifejezni. Mi volt ez az álom? Miért fáj úgy, hogy nincs már? Miért kutatok utána? Az ifjúság volt? Nem tudom. Csak azt tudom, hogy kiraboltak.

[verselo]

Kali Ágnes: Fejezet

másodhegedűs maradni egy halott történetben, holott tányéromon lefejezett szerelmek hevernek. ülök itt, gyomromban veled. mint egy kisgyerek halálán, ezen sincs mit sajnálni. az égve hagyott tűz a testek melegsége nélkül is ég. táplálom magam.

[verselo]

Charles Baudelaire: Egy dög

Meséld el, lelkem, a szép nyárhajnali látványt,   melybe ma szemünk ütközött: Az ösvényforduló kavicsos homokágyán   váratlan egy iszonyu dög nyitotta lábait cédán magasba lökve,   mig izzadt méreg járta át, élénk, gúnyosan és semmivel sem törődve,   kipárolgással telt hasát. A nap sugarai tán azért tündököltek   úgy e sülő szemét fölött, hogy atomjaiban adják vissza a Földnek   azt, amit az egybekötött. S e gőgös vázra mint nyiladozó virágra   nézett alá az ég szeme; a bűz ereje az egész rétet bejárta,   azt hitted, elájulsz bele. A mocskos has körül legyek dongtak, s belőle,   folyadékként és vastagon, fekete légiók, pondrók jöttek, s nyüzsögve   másztak az élő rongyokon. S mindez áradt, apadt, mint a hullám, s repesve   s gyöngyözve néha felszökellt: a test bizonytalan dagadva-lélegezve   sokszorozott életre kelt. S e világ muzsikált, halkan zizegve, lágyan,   mint futó szél a tó vizén, vagy mint a mag, melyet a gabonaszitában   ütemre forgat a legény. A széteső alak már-már nem volt, csak álom,   kusza vonalak tömege, vázlat, melyet csak úgy fejez be majd a vásznon   a művész emlékezete. Egy elijedt kutya a szirt mögé lapulva   nézett bennünket dühösen, sóváran lesve a percet, amikor újra   lakmározhat a tetemen. - És hiába, ilyen mocsok leszel, te drága,   ilyen ragály és borzalom, szemeim csillaga, életem napvilága   te, lázam, üdvöm, angyalom! Igen, ilyen leszel, te, nők között királynő,   az utolsó szentség után, csontod penész eszi, húsodból vadvirág nő,   s kövér gyom burjánzik buján. De mondd meg, édes, a féregnek, hogy e börtön   vad csókjaival megehet, én őrzöm, isteni szép lényegükben őrzöm   elrothadt szerelmeimet! Szabó Lőrinc fordítása

[verselo]

Hervay Gizella: Nosztalgia

Egy nap hazamegyünk fapados vonaton, nem viszünk mást, csak a régi szavakat, majd rajzolunk az ablakra és énekelünk és visszaköszön mindenki, aki leszáll; egy nap hazamegyünk, senki sem néz ránk, csak tudják: ott vagyunk, nem kell szégyellnem a kezem, hogy kifordítva ölembe hull; egy nap hazamegyünk, hazavisz mindenkit a fájdalom, szemek alatt a karikák szembeköszönnek, torkunkban az ismerős víz íze; egy nap hazamegyünk, két maroknyi szóval, és egy krumpliföldön előrebukunk.

[morningpoetry]

Szentmártoni János: Befejezetlen vers önmagunk állásáról

Van aki meghalt bennem, van aki rabszolga lett, van aki elkallódott, akár egy amulett, van aki máig bolyong, hajóról hajóra száll, állomások füstködében kiraboltan áll, folyton a tengert nézi, alkonyát holnapoknak, meghurcolt szíve fölött vitorlák lobognak, van aki útra vált belőlem, és van aki nem, aggódva figyeli, mit épít a szerelem, van aki kisgatyában füvet nyír, és pénzt keres, van aki titokban verset ír, és érdekes, van aki gyermek még, s van aki gyermeket nevel, magában kuncog, ha lánya visszafelesel, van aki levest főz, és megteríti az asztalt, van aki sompolyog, a sokszor elmarasztalt, helyét nem lelő, álruhába rejtett idegen, kivel ha szembefordulsz, csak néz rád hidegen, van aki tud még sírni, van aki elfelejtett, nevetni kevesen csak, lázadni ne engedd egyiket sem, hajaj, mert már nincs mi ellen égni, bizonytalan emlékekért homályba lépni meg hasztalan: kétes hősből fehér bohóc válhat, míg pirosorrú álmai közt elhintázgat, van aki szétszóródott, van aki csőre töltve, van aki világít még, világvégi körte, van aki sötétben áll, feldúltan, mint a foglyok, s nem segítik sem utcalámpák, sem koboldok, van aki rácsokat fest, s van ki repülni vágyik, van aki örül, ha eltántorog az ágyig, van ki börtönben ül, van akit eltört a másik, van ki csöndben él, s éjjelente fölszikrázik, kezében karibi telefon: óriási kagyló, van ki álmából kitekint s beleszól: halló, van ki nem ért semmit, s van ki mindent megmagyaráz, van ki kihűlt rég, s kiben nem hagy alább a láz, van aki újrakezdi, de van aki eltemet, és szomorkodva elhordja majd az ingemet… van aki meghalt bennem, van aki most kezd élni, van akit soha nem sikerült elcserélni, van akit olcsón kaptam, és van aki megszökött, ki madárdalruhába, napfénybe öltözött, van ki nagyon hiányzik, van aki egyáltalán, van aki Lucifert játszik Isten oldalán, van aki elárult, van aki megküzdött értem, s hogy itt vagyok még köztetek, lám, nem nagy érdem, van aki eltaknyolt végleg, van aki talpra állt, van ki fütyörészve zsebrevágta a halált, van ki bírná még ezt a verset, s van aki fárad, s mielőtt újrakezdi, megaludna nálad, van aki összezárt szájjal él, s van ki énekel, van akit semmi, s van akit minden érdekel, van kire fölnézek, de van aki hitványabb lett, van aki Drogo, Ulysses, Ripolus, Hamlet, van aki elítél hétfőn, kiszolgál kedden… s van akit harminc év alatt észre se vettem…

[verselo]

Sirokai Mátyás: A beat tanúinak könyve I. 5.

A forgások keltette szél tempója lassú, barokk tánczenével gyakorolható, amely végső tempóját akkor éri el, amikor már megszűnik tánczene lenni, de a hallgatóság lelke még együtt lüktet a zsúfolt kastélyterem mennyezete alatt. Aki nyugalmat talál abban, hogy a leglassabb táncot mozdulatlanul élvezi, képes lehet kifeszíteni a húrt teste és az űr között, amin a gyönyörűségtől fel és alá száguld a játékos lélek.

[verselo]

Szabó T. Anna: A nők és Don Juan

(Hálószoba)

Szálkás fadézsa, ingó gyertyafény, bútorok mozgó árnya a falon, a fal puha, a levegő kemény, és izzik, mint a vas. Az asztalon,

porcelántálban, nyálkás-feketén, duzzadt és véres piócahalom, akár egy nyers szív. Már nem az enyém. Csak szörnyű dobbanását hallgatom.

Kijött belőlem, sötét húsdarab. Nem akart élni. Minek is fogant? Aki ölelt, azé. Jöjjön, vigye!

Szívem. Azt mondta. Ő volt a szívem? Hogy visszajönne hozzám, nem hiszem. Ő véres ágyba nem feküdne be.

(Isabel gyertyát gyújt)

Nem én őt: ő ért tetten engem, ahogy szétnyílt selyemköpenyben, hogy megtartson remegő lábam, háttal a falnak dőlve álltam

ő nézett, néztem és remegtem, önmagamtól leleplezetten, és tükrös szemebogarában csupasz testem duplázva láttam

Ne nézz, ne nézz így, ölj meg, vagy ölelj át, arcodba kéne vágnom ezt a gyertyát, én meghalok veled, akárki vagy

“Férfi vagyok.” És meghajolt kimérten, fordult és indult, felkavart a szégyen “Őrség!” Egyetlen, hosszú pillanat.

(Thisbea a parton)

A tenger hozta hozzám, partra vetve, akár egy fényes, különös halat. A félignyílt szem keskeny, mint a penge, fekete pillák függönye alatt.

A viharhordta törmelék belepte, sötét hajába sós hínár tapadt, sebes, síkos és meztelen a teste, és légy mássza a duzzadt ajkakat.

Gyönyörű férfi. Fejét ölembe vettem, a kezem forró homlokára tettem, és hosszan nézem nem látó szemét.

Mint testvéréhez, jó hozzám a tenger: mert nem szerettem soha szerelemmel, most kölcsönadja ifjú istenét.

(Dońa Ana)

Engem becsapni! Egy rongyos köpennyel! Mit gondolt rólam ez a semmi ember? Hogy hallgatok? Vagy észre sem veszem? Hogy az ölelést úgyis élvezem,

akárkié? Vagy, mint ki szólni sem mer, majd a karjába dőlök szerelemmel, és nem érzem meg azt, hogy idegen? Én nem a látásáról ismerem,

s nem illatáról azt, aki enyém! Egy szót se szól, csak átölel, és én rögtön tegyem, amit akarata

és férfivágya tenni kényszerít? Fogadjam el az ő törvényeit? Hogy megtegyem? Hogy azt? Hogy úgy? Soha!

(Egy könnyű kaland)

Én mindig úgy szerettem volna élni: karddal osonni sűrű éjen át, kutatni új kalandok illatát, és mindig máshol nyugovóra térni

de úgy esett, hogy nem lehettem férfi, ki minden nőben önmagára lát, s tökéletesnek tudja önmagát, mivel az ágyak fortélyait érti

én nő vagyok, de nem vagyok tükör, kit minden férfi ökle összetör náluk a kulcs, de nálam van a zár.

Szép Don Juan, én több vagyok tenálad: nem nagy dicsőség feltörni a zárat, mert az én ajtóm mindig nyitva áll.

[verselo]

Székely Örs: #őrület

hölderlint látom kint a folyóban, mellettem látom, a vízfelület peremén ül, hullámokkal, fodrokkal játszik. odaszegzi a molnárkákat, a lepkéket meg a himbálózó város rácsozatát, a sok utcát, görbe sikátort, azokat rászegzi a vízre; de rajta az épületek vonalvezetése megfordul és összekuszálódik; súlyuktól a víz kisimul és a téboly tovalendül a széllel: hozzám közelebb jön. hozza magával a kékjeit is, ahogy itt amilyen sekély, ahogy ott mélyül; türkizt, az opált, szép sorban az ultramarint is, indigót és búzavirágot másol a földről a füstre, át- meg átfújja utcai lámpákon-villanyokon: vezetékeken ül meg a kék, a bolondság. mintha ő maga lenne a rend, ahogy jön-beáll a széllel, de a drótok nem bírják: nem rend, mégsem; az őrület inkább ünnep, nyári vetések hullámzásán botló-szétguruló nap amit pazarol; mert több tébolyt nem tud, több tébolyt úgyse cipelhet; örök késődélután van. apátságokat épít az ember esténként: csúcsíveket, támfalakat, az ég alá hálóboltozatot gyárt munkával. itt is apátság állt, de a pillért a semmi folytatja az égig, ha felnézek. a gyámkövek tartanak valamit, talán a tejutat, úgy hiszik. de bennük, beleereszkedve a kőbe mogyoró, bükk és nyírfa növekszik.

[verselo]

Kassák Lajos: Kegyetlen szépség

Élt egy ember és keresztre feszítették. Mindenki elfordult tőle de hajnalonként halott jobbkarján egy sárga rigó fütyörészett messzehangzón.

[verselo]

Biró Krisztián: Az optimista

Az óvodából ismerjük egymást amikor először repülni akart és először nem ment, ő bosszúból törött lábakat rajzolt egy madárnak Az én nagybátyám májkómában halt meg és az egészből annyit tanultam hogy a szárnyverdesés egy kényszermozgás Most már mindketten a földön járunk nem dobálunk csillagokat kövekkel nem bízunk abban, aki nem remeg és tudunk láblóbálás nélkül ülni mindazon, amit eddig elértünk Ma azt mondta, hogy minden fejben dől el és én pont ettől félek igazán

[verselo]

Zudor János: STOP (Vita senilitas)

Valaki sír. Virradatig. Azután hirtelen abbahagyja.

[verselo]

Farkas Wellmann Endre: Disznótoros

Ha disznót vágott, ragyogott a lelke. Boldog volt a zsírtól, s ujja, ha húshoz ért, a rostok közt a szerelemre gondolt. Én vele szemben álltam és néztem a halált és a vért.

Nem akartam látni és ilyen asztaloknál őt sem máshogy tudtam egykor a szenvedélyt.

Féltem, hogy mindenevő lesz, féltettem az asztalnál, az ágyban Végül pedig magam is féltem tőle. Hisz ki mindenevő az ágyban, maszatos lesz a lepedője.

És lelkében is csak a zsír ragyog.

[verselo]

Závada Péter: Csak addig (4)

Csak addig és nem tovább, amíg megtámadhatatlan, arisztotelészi logikával, a megalkuvást nem ismerő tényfeltáró zsurnaliszták svádájával bizonygatom, hogy mennyire javíthatatlanul és végérvényesen nem vagyok érdekes.

[verselo]

Weöres Sándor: Az éjszaka csodái

A városvég itt csupa szürke ház, a részegekre angyalka vigyáz s a villanyfényben mint aranykehelyben alusznak a tűzfalak, háztetők s a sorompón túl ében-szín delejben zizegnek a láthatatlan mezők – a messzeség öblén pár pisla fény ég, mögöttük nyugodt mélység a sötétség –

Ha becézésem és csókom se kell, kicsi lány, mivel ringassalak el? Ha elzár tőlem a buta lakat, lesajnál minket majd a virradat. Bámuljuk egymást búslakodva és szánk sarkát bontja már a nevetés.

Te! ha hiszed, ha nem hiszed, úgy szeretem nevetésedet, mint kinn ezt az éjszakát, lámpavilágos éjszakát – aranypor mállik az éj válláról s szemközt a sarkon a cégtábláról furcsán szökken a pentameter-sor elő: „Tóth Gyula bádogos és vízvezeték-szerelő” - a nevetésed is ilyen bolond: mindenre illik és semmit se mond

Üldögélünk csendesen, két jó-gyerek, rendesen, messzi kocsma-zene hallszik, a környéken minden alszik, az alkóvban odaát mélyen alszik anyukád, szomszédban a Vakos néni, ferdeszájú Vigláb néni, Balogh úr, a vasutas, imádód, a kis-inas –

Itt is, emitt is, amott is bajszos rendőr őrzi az álmot, nagyfülü bagoly őrzi az álmot, mint kinn ezt az éjszakát, lámpavilágos éjszakát – itt is, ott is, emitt is, amott is dongnak az öreg faliórák, bánatos hangú ingaórák, fodrozzák az éjszakát –

Alvó lélek, kússz a tájon, álmodon mint pókfonálon, huss! huss! Föl a légbe visz az út, tág a lég, tág az út, tág a lég, tág az út, hozd az örömöt, hozd a bút, hozd az örömöt, hozd a bút, huss! huss!

Nézd! a ház mint a felhő, fényt cikáz, mozdul, mint a barna-béka, vele mozdul az árnyéka és belőle alvó lelkek párolognak, légbe kelnek a kéményből, mint a füst, az ereszről, mint ezüst – száll a kövér Vakos néni, deszka-vékony Vigláb néni, és köröttük nagy sereg libben, szökken, hempereg –

Ni, a Gős pék ketté-bomlott és kergeti önmagát. Balogh úr a templomtornyot fújja, mint a furulyát, azt fújja, hogy: „Ne sirasson”, mégis könnyezik belé – Ott meg a cukrász-kisasszony tipeg fejjel lefelé –

Vigláb néni peckes-módon sétálgat a sürgönydróton, krinolinja lyukas-hordó, kezében egy napraforgó, vékony nyakán férfi-gallér, oldalán egy szép gavallér. Vigláb bácsi nagy-kesergőn kuporog egy lámpaernyőn, nézi párját: „Lássa, kérem, parádéra megy a pénzem. Nekem pohár sörre sincsen, neki fodrász, ruha, minden. Én megmondtam már ezerszer, hogy hibás a mai rendszer, államreform kéne régen, persze nem hitték. Na tessék! Adó, lakbér… nem csekélység! Öt gyerekem van, kérem!”

Oda nézz, szösz-bogár: ott a boltos lánya áll, boltnak hisz egy fecskefészket, benne várja a vevőket: ez már mégis hajmeresztő, hogy ma senki be se néz! Majd belép a szívdöglesztő hollywoodi filmszínész: „Kérek kilenc fogkefét, ráadásul a kezét.” Röptük össze-vissza húz… rá ne nézz, mert megvakulsz.

Mogyoró Pál ezalatt megfogott egy sülthalat. „Tanár úr tudná talán, milyen hal ez? macskacápa?” „Rá van írva uszonyára, de nincs itt az ókulám.” Pál örült, hogy futhatott és szekundát nem kapott. És a ritka állatot vezeti egy hosszú hídon: „Majd vadászni megtanítom.”

Tejes-ember a kéményen üldögél mint nyári réten, kisgyermek lett újra szépen, mézes-kenyér a kezében. Távol, öreg bükkfa alatt labdázik egy fiú-csapat, ő a szemét rajta-felejti, mézes-kenyerét halkan elejti, kicsúszik alóla a rét, meg a kémény, s eltűnik az éj csipkéi mélyén.

És erre-arra az alvó csapat potyog a falról, mint a vakolat. A villanyfényen átdereng az ég, a városon túl látszik a vidék, a dombok gyengéd-rajzú háta - és elcsitul az alvók karneválja. Jön a söprőgép tompa morajjal, mögötte a hajnal fut lobogó szőke hajjal, csörömpöl a reggel, száll a fény… és az éji tág csodát, ezt a fura micsodát ketten láttuk: te meg én.

[verselo]

Weöres Sándor: Hármas

Mezítelen a jelenkorom. Szakadt ruhák osztoznak multamon. Jövendőm futkos a folyosón.

[verselo]

Farkas Wellmann Endre: A hűség versei

Czégényi Dórának

"ma éjjel a hűség oly mindenható, mint még sohase volt"

Éltető József

A hűség első áriája. A tigris.

az álombéli álom szerelmek furcsa háza a lélek szűk ketrece hétszer kulcsra zárva időn túl és innen mit bemozog az emlék a milyen volt s a lesz a jövő és a nemrég volt elé lép a lesz jövőben múltat oldva kibeszél a testből az időt összetoldva s kit nem kísért semmi az kísérteni vágyik az álmok közé menni az álmoktól az ágyig és visszaél azzal mit nem lát az a másik önnön alkotója s csak a hallgatásig kíséri s gyötri nyúzza magára hagyja aztán mint gyilkosát a hulla a régi ágyad látod hol túl minden álmon a párnád sarkán reggel ott egy sárga lábnyom a múltba lépő állat a vágyak sárga lépte a gyilkos karcsú tigris ki álmaidat védte üzente éjszakánként hogy mégis volna tétje

az álombéli álom szerelmek furcsa háza egy ideje csak néma csönd ha ül a tájra igaz hogy nincs aki öleljen s ki bántson akit gyűlölnöd kell vagy ki megbocsásson az éjszakák lassan fekete béna tárnák folyosóit végleg már kísértetek járják. a tigris karcsú léte fogának villanása az évek titkos lépte az álmok szótlansága a testbe kötött hűség szabadság íze benne szétfoszló tigris-álmok tényleg csak ennyi lenne?