néhány hete volt egy olyan kérdés hogy mi volt a legnagyobb tanulság ebben az évben, egy mondatban? és én akkor azt írtam, hogy
„ha összejöttél valakivel az csak szerinted jelenti azt hogy összejöttél valakivel…”
jelezvén azt (leginkább) magamnak hogy ez foglalkoztat a legjobban. ugyan a nyári események teljesen érthetetlenek számomra, valószínűleg sosem fogom megérteni és ami igazán zavar, hogy ilyenformán tanulni sem tudtam belőle, jellemformáló hatása abszolút nem lehetett. azt hiszem, nagyrészt mindent ugyanúgy csinálok majd ezután is, és egy másodpercre sem leszek bizalmatlanabb mint eddig. bár nagyon sajnálom hogy végül nem lett igazán semmi de úgy gondolom hogy ezzel nem én vesztettem nagyot…
és ahogy végiggondoltam ennek az elképesztő évnek a történéseit, hullámzását rá kellett jönnöm, hogy a párkapcsolati kérdés most másodlagos volt, még akkor is ha a felszínen nyilván ez izgat a legjobban.
ellenben legalább három plusz vaskos közhely eldurrantására szükség lehet, hogy tanulsággal zárjam a 2019-et.
elképesztő dolog, hihetetlen élmény volt februárban New Yorkban tölteni bő 2 hetet. középiskolás korom óta álmodoztam róla, hogy milyen lenne / mit csinálnék ha eljutnék az USA-ba. bár a világ összeszűkült mégsem hittem hogy valaha a Szabadság szobor lábainál fogok állni. és sikerült mert a Zolika a legjobb barátom, a Mátét is imádom. és még most is hihetetlen de egyszer csak ott voltam a JFK-n, és a határőr unott arccal átengedett és kiléphettünk a rohadt hideg Queens-i éjszakába. szóval
„az álmok igenis valóra válhatnak. semmi ilyesmi nem lehetetlen!”
aztán májusban jött a baleset az M7-en, és nekem csak a hazaérkezésem után, a kanapén összeomolva tudatosult, hogy kis híján mindent elvesztettem. de;
„a Sors még nem akarja, hogy elmenjek! a Sorsnak igenis még tervei vannak velem!”
nagyjából ekkor kezdődött a Segélyszervezetnél a „szervezetfejlesztésnek” csúfolt, szakmailag és főleg emberileg elfogadhatatlan rombolás. és július elején így robbant be az életembe a kisasszony, hogy a kezembe tarthassam, hogy minden klappoljon. hogy kapaszkodót nyújtson. hogy jövőképet mutasson. és hogy aztán ne legyen folytatás. de erről már írtam.
aztán nyárra a szervezetfejlesztésnek csúfolt rombolás egyik intézkedésével középvezetői pozícióba emeltek egy több éve baszatlan, asperger-szindrómás deklaráltan szociopata nőt, kinek a vezető támogatása melletti áldásos tevékenységének következtében egymás után mondtak fel a kollégák nem ritkán évtizedes múlttal a hátuk mögött, kilépve a semmibe. és akinek én is a céltáblájává váltam. és nagyon fájt, de álláshirdetésekre jelentkeztem, és állásinterjúkra jártam, és sok év után kiléptem a Segélyszervezetből. és nem volt könnyű, de eddig úgy néz ki, hogy nagyszerű döntést hoztam. és;
„ha megteheted, lépj ki a mérgező légkörből, kapcsolatból. bármiből. csak nyerhetsz ezzel!”
azóta nincs szorongás. évek óta nem volt ilyen nyugodt év végém. karácsonyom. egy hihetetlenül pozitív aura vesz körül. és a világ csodálatos feedbackeket küld egyfolytában. már-már gyanúsan tökéletes minden. és a januárom sem lesz olyan embertelen mint az elmúlt években. gyaníthatóan.
szóval magam mögött hagyva ezt a furcsa, hullámvölgyekkel és hullámhegyekkel tarkított egészen biztosan az életem egyik legjelentősebb évét hihetetlenül pozitívan nézek az új év / évtized elé.
Te, aki már elindultál felém…hamarosan találkozunk. és összejövünk. és családot alapítunk. és boldogan élünk, amíg meg nem halunk!