Tanulj belőlem.
Éveken át, hittem mindenkinek, naivan esélyeket adtam, mert mindig azt vártam, hogy na majd most jobb lesz. De ezzel magamat sem tiszteltem ha nem tiszteled magad ne is várt, hogy mások majd fognak. Ha minden megalázás után újra bizalmat és hitet adsz, újra ölelsz és szeretsz, azt olyan mintha nem is ő ártana neked, mert igazából te teszed. Én folyton adtam második esélyt, még a tízedik hiba után is egy masodikat, mondván, hogy ez mindnekinek jár. De nekem is járt volna a tisztelet a hűség és a szeretet, ebből én nem kaptam semmit. Zuhantam, és rá kellett jönnöm, hogy minden kart ami utánam akart nyúlni, levágtam. Az a kéz aminek az értsésére vágytam, nem csak utánam akart nyúlni, hanem más után is… Aztán döntött. Hiába választott engem, a lelkem üres maradt. Az ő keze sem kellett többé és csak zuhantam le a sötétbe és ebben a sötétségben kellett megtalálnom, hogy ki is akarok én lenni. Egy lány akivel kedve szerint játszhat valaki, csak mert neki adtam a szívemet? A lány aki olyan gyenge, hogy meg akar halni csak többé ne érezze a magányt és a rettegést. A lány aki nem eszik, nem iszik és nem alszik, mert szörnyű gondolatok gyötrik. Nem! Én az a nő akarok lenni, akit miatt majd egyszer felébrednek álmukbol és rájönnek, ő tényleg más volt. A lány akarok lenni, akit sosem felejt el. Az a nő akarok lenni, aki nem félt tovább sétálni és a legnagyobb sötétben is megtalálta a fényt. Én akarok az lenni akit többé nem alázhat meg senki, aki nem nyel le több hazugságot. Elég erős akarok lenni a magányhoz és ahhoz, hogy tudjak majd egyedül lenni. Nekem többé nem kell egy kéz sem ami utánam nyúl a szakadékban, mert megtanultam nevetve zuhanni. Nem várom, hogy valaki megmentsen. De négy év szenvedes kellett, hogy most itt legyek. Négy év, amiben minden nap meg akartam halni, mert küzdöttem azért akit szerettem. Ez alatt a négy év alatt, láttam őt más karjaiban, hagytam, hogy öleljen miután mást Ölelt. Ott voltam neki, ha más miatt fájt a szíve és ott voltam akkoris amikor én haltam meg belül minden egyes percben. De ott voltam neki, hazugság volt minden… Amit mondott… Amit érzett… Amit nem érzett… Legnagyobb hazugságok mégis azok voltak, amiket sosem mondott ki. Én szerettem és ezért mindnet megbocsájtottam neki. De sosem láttam ezért egy percnyi hálát sem. Kértem dolgokat, de sosem kaptam meg őket. Azt hittem, hogy én vagyok neki a világ, csak mert nekem ő volt az. De én nem a világ voltam csak egy porszem.
Ha minden esély után jön egy második
Akkor minden hazugság után jön egy új.
Ha minden csók követ egy másikat.
Akkor minden sírás után is jön egy másik.
Sosem lesz vége.
Csak majd amikor a lelked olyan apró darabokra hasad, mint az enyém.
Olyanokra, hogy már levegőt is alig tudtam venni, remegett a térdem ha emberek közé kellett mennem. Olyan voltam, mintha csak árnyéka lennék önmagamnak. Feladtam mindent aztán a végén ott álltam és nem volt semmim. Akkor jöttem rá, hogy mi is történt az évek alatt… hogy egyre kevesebb lettem, míg ő egyre több.
Aki látott engem egy ház sarkának dőlve, tele gyógyszerekkel üvöltve sírni, az tudja miről beszélek… Ha vissza emlékszel milyen volt akkor a szemembe nézni… Akarod azt a fájdalmat amit ott láttál bent?
