Látod, ezt is elfogadom és megértem,
hogy előbb ugranál egy
száguldó kamion elé az M0-áson,
minthogy együtt töltsünk még egy napot.
Ez a szeretetnyelvem, támogatlak abban is,
hogy végleg megszabadulj tőlem,
és termékeny földbe mélyítsd gyökereidet.
(Én is utálom, hogy magamba vagyok zárva,
és minden álmom, hogy egyszer
kijussak ebből a szellemjárta lepratelepből.)
De tudod, az emlékeket nem lehet kilakoltatni,
szó nélkül visszajárnak, mint szél a romos házba,
a repedéseken keresztül behálózzák az éjszakákat.
Ott ülnek majd az ágy szélén,
csendben kihajtogatják a múltat,
mint gyűrött térképet, amit már senki sem olvas.
Egyszer megtisztul tőled a létezésem.
Nem fogom többé keresni a hajszálaidat a lefolyóban,
és nem építek belőlük fészket
kihalófélben lévő madárfajoknak.
Nem gondolok arra sem, hogy ittál-e elég vizet,
hogy bevetted-e reggel a gyógyszert,
vagy hogy vajon ma is kilökné-e az érintéseimet
az immunrendszered.
De most még itt van minden:
a tested árnyéka táncol a falakon,
a kávéscsészén az ujjad nyoma –
az a halvány félkör, amit dacból sosem mostál le rendesen.
A fürdőszobatükörben még ott lebeg tekinteted körvonala,
ahogy reggelente néztél magadra miattam:
üresen és undorodva.
Eltűnni nem lehet teljesen – ezt már tudom.
A por is csak másik helyre száll.
És ha egyszer visszanézek majd, talán én is meglátom:
nem voltunk többek két összefonódó repedésnél a járdán.
Együtt nőttünk szét, és külön haltunk össze.
prguitarman
gummygunk
pixelskylines
2087
izzy806
blakekathryn
