Falhoz szorított az utolsó viszontlátlak-od.
Torkon ragadt, kikényszerített minden szusszanatot.
Egy gömböly sarokban találtam magunkat, bedugaszolt fényforrás lyukak a falon, magadat kettőzted saját válladon.
Ziláltan kapkodtam, hátha elérek nyakamig,
s gyöngy kezed, csonk torkomtól messze szakíthatom.
Ütköznek a pólusaink.
Levegőt akarok.
Hallom, dübörgő mellkasom szakadatlan verdesi körbe ölelt, deformált csontvázam. Szűkösen férünk el.
Én és a szerveim.
Régen feledett, szőnyeg alá kényszeredett mocskos gondolatok tömkelege tört most utat magának.
Farkasordító időtlen lebegésben kaptak csupán helyet.
Rendbe szedett valóságban nincs rekesz nekik fenntartva, fészkelődünk mi is.
Rég elfeledtem, most mégis józan eszmélet vonszolt a mélyvízbe, s újra itt vagyunk.
Itt, a lelkem és fejem ötvözetében.
Üres szavaid szakadatlan verdesték illúzióm kapuját, üvöltő sorok követelték az ajtónyitást, s megtöltve a teret, elvesztünk a vágy és a tudni nem akarás apropóján.
