Az egész avval kezdődött, hogy Alexet leparancsolták a buszról. Persze, azelőtt meg avval, hogy rágyújtott élete legbüdösebb Marlborójára, a buszon. A közelében ülő, Alex szavaival élve minden lében kanál picsa pedig külön előre vonult a buszban, hogy ezt az egészet elmondja a sofőrnek. Azonnal félrehúzott a busz, és kipakolták Alexet egy erdei út szélére, hűvös téli napon.
Csomagját a lábfeje mellett őrizte, tekintetével kísérte a buszt az első kanyarig, majd a semmibe nézve szívta el a cigaretta maradványát.
Nyilván, engem hívott, hogy mentsem ki ebből az egészből. Egy termosz kávéval mentem utána, felmelegítettem az autót, és csak enyhén kockáztattam a büntetést gyorshajtásért.
"Elszívtam, mire evvel a vén csiga tempóval ideértél. Az erdő közepén hagytak, baszki, mihez kezdjen itt az ember?!"
"Beviszlek a tüdő konferenciára."
Az anyósülésen duzzogott, míg visszaértünk kedves városunkba, s ejthettem, hogy visszaüljek a sokadik onkológiai konferenciámra. Harmadik, vagy talán negyedik szakításukon voltak túl Boglárral, én meg minden szakítás s minden kibékülés után beiratkoztam valamire, hogy az egész drámából mégis valami szakmailag hasznosat sajtoljak ki.
Este pedig sörözni mentünk - ők együtt jöttek, én meg a konferenciáról vittem egy brokkolifejűt. A brokkolifejű egy haverja csatlakozott hozzánk, hamar elárulta magáról, hogy plasztikai sebésznek készül, és alig várja, hogy mellnagyobbító műtéteket végezhessen. Boglár meg Alex egyáltalán nem törődött velük, már az újabb békülésen dolgoztak, s mikor eldőlt, hogy hazamegyünk, mintsem az újonc kése alá feküdjünk, az én lakásomra jöttek fel. Talán az volt a kifogás, hogy Alexnek nem ágya volt, hanem ruháiból rakott fészket magának, de az is lehet, hogy az az egyik korábbi fiú volt.
Magukra hagytam őket, egy üveg borral és fejhallgatóval húzódtam szobám kedvenc sarkába, hogy a legújabb konferenciákat kitűzzem magamnak; aztán, ki tudja már hogyan, úgy döntöttem, inkább beiratkozom egy maratonra.
Testnevelés órák rémjei kísértettek, ahol már öt perc futás után is vízhólyagok nőttek a lábamra, s ha annál tovább kellett futni, a körmeim is fájni kezdtek. Jó lett volna tehát egy tolerálható cipőt találni, meg egy ütemtervet, vagy futóedzőt...
Alex rontott be a szobába, tervezgetésem közepette, meztelenül. Túl sokat hallottam már az anatómiájáról, látni igazán nem volt kedvem, de ő hozzám rohant, letépte a fejhallgatóm, és tág szemekkel, zihálva bámult rám. Mielőtt kiküldhettem volna, talpra rántott, s már húzott magával kifele, a konyhába.
Boglár feküdt az asztalomon, feje lelógott a széléről. Kifejezéstelen arccal, maszatolt sminkkel bámult a semmibe. Mellkasát egy sebtében eltendezett póló fedte, nem mozgott. A szeme sem.
Felkaptam egy kanalat, ajkaihoz tartottam, hátha bepárásodik. Megragadtam a csuklóját, de hiába kerestem a pulzusát, még a nyakán sem találtam, fog- és kéznyomok között.
"Alex, mennyi ideje fekszik így?"
Fülem Boglár mellkasára tapasztottam, de csak a saját szívverésem visszhangját hallottam.
"Alex, hívtad a mentőket?"
További hüppögés. Az asztalra másztam, lovaglóülésben a teste fölé térdeltem, és tenyerem a szegycsontjára tapasztottam. Teljes testsúlyom rálöktem, megingott az asztal. Reccsenés. Kiáltottam Alexnek, hogy telefonáljon már egyszer, hogy szedje talpra magát és üsse be a nyomorult segélyhívó számot, de ő csak a sarokba roskadva bámulta, ahogy vért és levegőt próbáltam pumpálni Boglár testében.
Egyikünk se tudja, mennyi ideig térdeltem azon a nyomorult asztalon a test fölött, váltogatva a szívmasszázst, lélegeztetést és kiabálást, de mi sem történt. Alex megsemmisülten hüppögött, majd egy idő után csak némán bámult maga elé; ő legalább lélegzett. Nem telefonált.
Talpra rántottam és felpofoztam.
"A kurva mindenedet, Alex, hogy még egy annyi vér sincs a pucádban, hogy három számot beüss a nyomorult telefonba!"
Tenyerem nyoma piroslott az arcán, de ő továbbra is csak nézett rám.
Magam vonultam a telefon után, magam hívtam a mentőket hajnali nem is tudom, hánykor; s miután közölték, hogy jönnek, az asztal mellé roskadtam. Összébb löktem a lábait, Boglár kezét fogtam, a homlokomhoz emeltem, és ömlöttek a könnyeim. Mint mikor gyerekkoromban azzal hitegettem magam, hogy ha a megfelelő ponton hullajtok könnycseppet egy eltörött játékra, az helyrejön.
Mikor a mentősök végre megérkeztek, Alex még mindig meztelen volt és szótlan. Orvostanhallgatói éveimre hivatkozva, meg az enyhe hazugságra, hogy Boglár egy unokatestvérem, beülhettem vele az autóba, és kiérdemeltem az előjogot, hogy a kórházba hívjam a szüleit. Ugyanezek miatt viszont a boncoláson nem vehettem részt.
A pszichológus összepréselt ajkakkal, felvont szemöldökkel hallgatott.
Kinek kell boncolás, szinte nyilvánvaló, hogy mi történt. Két ötletem volt, megkérdőjelezhetetlenül egy következménnyel.
"Szeretné megnevezni, hogyan érzi magát, miután mindezt elmesélte?"
Határozottan nem. Ahogy azt sem akartam elmondani Boglár anyjának, mi is történt, bármennyit faggatott, hogy a nemi erőszak vagy a fojtogatás történt hamarabb. Akkor köpni-nyelni nem tudtam, és bíztam benne, hogy valami rendőr, orvos, ügyész vagy szexuálterapeuta elmeséli neki, amit tudnia kell.
De akkor miért is jöttem ide? Feladtam a maraton edzést és feladtam a költözési vágyaimat, nem tudok kifutni a nagyvilágba.
Pár napja egy idegen városban vacsoráztam, fontolgattam, hogy ott telepednék le. Egy ázsiai éttermet választottam, és az ablakból jól látszottak az utcát díszítő facsonkok, meg az őket lehetetlen, téli szögből megvilágító napfény. A lenyugvó téli nap fogad fénye kiemelte a fák kérgének barázdáit, arany aurában úsztak a kiemelkedő kéregrögök, míg a bemélyedések még sötétebbnek hatottak. Ilyen fényviszonynak nem is lenne szabad létezni, gondoltam, miközben a szójababjaimat csipegettem evőpálcikával.
Tányéromba néztem, mikor az egyik szójabab túl cselesnek bizonyult, és az ételmaradék darabjainak absztrakt kompozíciója súgott valamit a lelkemnek.
Mintha valaki meglökte volna az életem filmjét rögzítő kamerát.
yousharknotpass
origamiaround
2087
kianamaiart
stormborns
areudirty
