p.rsonally

[approvers]

[mienar]

hometown breeze

[thatkindofwoman]

I do the leaving. 

I pack up my feelings into a small space in my chest, and I move towards the exit. I remember how it felt, the last time. I remember every “last time” I’ve had with people I care about.

I remember the sound of my feet against the floor. I remember the click of the apartment door, and the slight slam of the car door. I remember watching your back as you went through security, before crisply leaving the airport.  But, I leave. I leave first, and I leave.

I leave and I cry in my car in the 20 minute maximum parking lot. I leave and I cry in the passenger seat of my car as my friend Shawn drives us away. I leave and I sob, messy, and unforgiving. I laugh, and yell. I leave broken voicemails on my friend’s phone where I’m convincing myself more than her that I made the right choice. 

I leave, and I look back countless times… but not until a year, or three, or even 5 years later when I sit down and stare at the blinking cursor and think about what I want to write about. I look back after a horrible date, I look back after I stumble across a poem, or song starts over the speakers. 

I do the leaving, and then the leaving does me in. 

[x-misadventures-x-blog]

[valscrapbook]

[birdasaurus]

Rachael Lunghi

[wreck]

[reputing-deactivated20231019]

[larmoyante]

Take your broken heart, make it into art.

Carrie Fisher (via larmoyante)

[takemetomountains]

[deeplifequotes]

Let go of expectations. Let go of your attachment to outcomes.

(via deeplifequotes)

[olearypoetry]

[pnguye]

[urbnite]

[peonyswimwear]

[morningpoetry]

Baranyi Ferenc: Staccato

Amíg csupán lopjuk magunknak egymást: csak lopott holmi lesz, mi rég miénk, vezekelünk a rég megérdemelt nász visszaeső kis bűnözőiként, akié vagy, elvesz naponta tőlem, s ha néha visszakaplak egy napig: megint sután, csak félig-ismerősen puhatolom felejtett titkaid, heteken át, míg várom folytatását egy-két lopott órának, meglopok minden varázst, mit új találkozás ád, mert úgy kezdjük mi egyre újra, hogy már messze vagy, mikor megérkezel. Karomba kaplak s mégsem érlek el.

[morningpoetry]

Nyirán Ferenc: az örök visszatérés

aesz-nak

amikor költői képet keres az ember, de mindhiába, és csupán toposzok tolulnak elé, hogy egy árnyékot véltem átsuhanni arcodon és más közhelyek, pedig rád ennél jellemzőbb nemigen ötlik most fel előttem, jó, talán némi mosolyféle, némi kedvesség, s némi lassúdad odaadás a barátság balul sikerült térfelén; mígnem eljött számomra az önvizsgálat ideje, miután megjártam valamennyi stációt, kezdve a veszteség hosszan tartó feldolgozásán, megmászván az öngyűlöletből önsajnálattá válás váltakozó terepeit, eljutva végül a megvetéstől a közöny állapotába, amikor már nem rólad szólnak verseim, nem rólad olvasok fel könyvbemutatókon, nem rólad beszélek mindenkinek szánalmasan, hanem rádöbbenek, hogy a magamra maradt életem csendjében lassan újra szeretni kezdelek.