A hegekről
Amikor szerzel egy mély sérülést, általában gyorsan leszorítod, hogy elálljon a vérzés, leragasztod valamivel és hagyod gyógyulni. Ha ügyes vagy és nem piszkálod, beforr és hamar rendbe jön. Csak hagyni kell neki időt…
De ha hülye vagy -márpedig az vagy- és idő előtt feltéped a sebet, elkezd újra vérezni. Megint belehasít a fájdalom, őrjöngsz, hogy miért nem hagytad békén, hiszen megint hagynod kell neki időt, hogy regenerálódjon… Aztán a következő alkalommal lehet, hogy újra felszakítod, mert azt gondolod, már biztos, hogy nem fog annyira fájni, mint akkor, először. És igazából tényleg nem is szúr már annyira, nem vérzik úgy, mint az első alkalommal. De még csak-csak megsért, még úgy-ahogy kicsordul belőle egy pár csepp vér, szóval újfent pihentetned kell. És ezt így folytatod… Mint egy ördögi kör: feltéped-dühöngsz-letapasztod, feltéped-dühöngsz-letapasztod… És arra leszel figyelmes, hogy minden alkalommal egyre kevésbé vérzik, egyre kevésbé nyilall bele. Mígnem eljön egy pont, amikor már egyáltalán nem vérzik, de még csak nem is sajog.
Ami szuper! Csak hát épp ott maradt egy ronda heg. Amire emlékezni fogsz. Valószínűleg örökké. De talán nem is baj. Legyen csak ott. Emlékezz rá. Idézze fel minden egyes alkalommal a pillanatot, hogy mekkora fájdalmat okozott neked akkor, amikor szerezted. Juttassa eszedbe, miért vagy itt. Hogy kerültél ide. Mi hozott ide.
Hogy akkora fájdalmak közepette nem azért maradtál életben, mert annyira akartál, hanem mert nem volt más választásod…