Kicsit félve írok most ide, figyelembe véve, hogy 5+ év telt el azóta, hogy legutóbb megosztottam egy magyar blogposztot. Sok minden kavarog a fejemben. Már biztosan nem követnek azok, akik régen igen, vagy nem használják a felületet. De az sem számít, ha ez nincs így. Elolvastam a régi dolgaimat, egészen egyedülálló élmény volt kicsit belehelyezkedni a drámai, depressziós, flegma középiskolás énembe, aki meglepő módon sokkal erősebbnek tűnt (és valójában azt hiszem erősebb is volt, hiszen még mindig itt vagyok), mint amilyennek gondolta magát. Furcsa hely volt ez a tumlbr, biztos még most is az. Nekem egy kicsit a konzervált középiskola. A rossz is és a jó is. Most utólag sem vagyok benne biztos, miért tűnt jó ötletnek egy "privát" blogon megosztani a fájdalmaimat, a szenvedéseimet és a mérgemet. Persze, privát volt, mert "senki nem ismeri", de már akkor tudtunk, hogy ez nem volt így. Amennyire emlékszem, a gimiben sem nagyon nyilvánultam meg személyesen, szóban, hangosan. Ez volt az én médiumom. Persze, ez nem indokolja, hogy ha valakire haragszom, vagy megbánt azt azonnal gonosz módon a követőim elé tárjam. Az idegen követők voltak a kedvenceim, akik tét és érdek nélkül voltak velem. Akik ismertek, azoktól mindig kettős érzéseim lettek. Nagyon csapongó blogoló voltam mindig is, de emlékszem, amikor reggelente (már késésben) leültem az ágyam szélére összeszedni, miért lesz rossz napom és miért volt rossz az előző három. :D De amíg írtam a blogbejegyzéseket, addig valahogy mindennek volt értelme. Jó volt, hogy nem tartozom senkinek sem elszámolással és hogy ez csak az enyém és csak rólam szól. Az elmúlt napokban beteg voltam, és amikor először felment a lázam, az jutott eszembe, ennek mennyire örültem volna középiskolában. Tragédia! :D Szóval most viszonylag sokat gondoltam életem legkeservesebb 8 évére... de biztosan volt valami pozitív is benne. Mindenesetre amiért most itt vagyok az részben az, hogy megtaláljam azt az értelmet, amit anno a blogírás adott. Hogy újra megtaláljaim a teendőim és tevékenységeim között azt az érzést, amit az agymenéseim és eszmefuttatásaim leírása okozott 15 évesen. Ez a cél, aztán meglátjuk.:)
