Csak sétáltam előre. Mentem és mentem. Nem érdekelt semmi.
Nem is emlékszem mikor voltam utoljára teljesen feketében, tetőtől- talpig. Az utcán senki. Bár olyan lelki állapotban, mint amilyenben voltam, nem vettem volna észre még azt sem, ha 2 centiről ordibált volna nekem valaki.
Nem szólt fülemben zene, mint azt már megszoktam. Csak a tücskök ciripelése és én. Na meg természetesen az éj-fekete sötétség. Milyen romantikus. Felnevettem. Jól összeöltöztünk! Talán ki is mondtam hangosan. Ha valaki meglátott volna, megállt volna egy fél percre és elgondolkodott volna azon, milyen szerencsés is, hogy olyan élete van amilyen.
Különben nekem sem volt rossz. Szerető család, aggódó barátok… akkor hogy jutottam idáig? Mi történt velem? Annyira elkényeztetett vagyok? Lehet. De akkor hidegen hagyott ez a gondolat. Ám legyek. Nekem ez a célom. Mennem kell. Nem akartam tovább agyalni, ki akartam kapcsolni legalább egy kevés időre.
Nem is emlékszem mikor voltam utoljára erre. Régen… talán 6 éve egy fiú loholt utánam pontosan ugyanitt. De most… csak én voltam és a csillagok. Mégis hátranéztem reménykedve. Megint elfogott a nevethetnék. Fájdalmas volt és száraz. Ebben nem volt semmi öröm. Az esélytelenek nevetése. Többet nem néztem vissza, csak ballagtam, néztem a lábaimat, ahogy szedem őket egyre egymás után.
Persze az agytekervényeim nem álltak le egy pillanatra sem. Zörögtek szakadatlanul. Gondoltam akkor én mindenre és mindenkire. Főleg magamra. Hogy hogy lehetek ekkora szar, gyenge ember.
Elértem az út végét. Na eljutottál eddig. Most mi lesz? Tényleg megteszed?Visszafordulhatsz már. Kiszellőzött valamennyire a fejed, valamit elértél. Legalább sétáltál egy jót. Leültem, hisz még volt idő. Le a kellemesen hűvös betonra. Elővettem a zsebemből a még ajándékba kapott cigitartómat. Kivettem belőle egy szálat és ráérősen rágyújtottam. Felnéztem az égre és elfogott a sírhatnék. Ez vagy te. Csináld csak amihez a legjobban értesz! Sajnáltasd magad! De megszólalt a tudatomban egy másik távoli ismerős hang is. Nem! Nincs igazad! Ez nem Te vagy! Szoktál vidám is lenni, még van jövőd. LEHET jövőd! Menj csak vissza, feküdj le! Kelj fel reggel és mosolyogj, hisz új nap köszönt rád. Új remény. Legszívesebben arcon köptem volna e hiszékeny, optimista hang arcát. Már elsüllyedtem teljesen. Remény? Ez a világ legkegyetlenebb átverése. És mégis… reménykedjek? Miben? Hogy egy darabig jó lesz? Nem. Már régóta tudom, hogy számomra más van előírva.
Felálltam, dactól remegő kezemből kiesett a félig elszívott utolsó boldogságnyaláb. Idő van. Elindultam hát jobbra egy kis ösvényen, körülöttem csak gaz és bokrok. A tücskök egyre harsogták éjszakai szerenádjukat. Megbotlottam, világítanom kellett volna a telefonommal, de ekkor eszembe jutott, hogy nem hoztam magammal. Így hát jobban összpontosítottam a lépteimre. Valahol éppen házibuli volt. Hallottam a dübörgő, vidám zenét. De jól esne most egy kis alkohol. Nem ismertem a számot. Talán így is volt a legjobb. Semmi régit, emléket nem akartam magammal vinni.
Bátor voltam, életemben a legbátrabb, mégis a leggyávább is egyben. Megláttam a dombot. Mindjárt ott vagyok. Már egyre nehezebb volt megtalálni a járható utat. Nemrég esett, minden csupa sár volt. Ügyeskednem kellett. Az enyhe emelkedő után elkezdett eget rengetően kalapálni a szívem. Megérkeztem. És most mi lesz? Mit csináljak? Először vagyok itt ilyen céllal. Hangosan felnevettem ismét. Egyszerűen nem tehettem máshogyan.
Leültem a sínekre. Rágyújtottam még egy cigarettára. Arra gondoltam, hogy a dohányzás valóban halált okoz. Megnyugtattam magam. A humorom még mindig a régi. Ezt szerettem csak. Az én elcseszett humoromat. Félelem söpört végig a mellkasomban. Tényleg megteszem? Mi lesz velük? Jézusom! Mennyire kegyetlen és önző vagyok.
Hirtelen egy távoli fényt láttam meg a kanyar melletti bokrok megül. Hát hamarabb jött? Talán jobb is így. Hanyatt dőltem. Fekete ruhámban senki sem vett volna észre. Hallottam fejem alatt közeledni a mozdonyt. VÁRJ! Ne csináld! Itt vagyok, szeretlek! Ne legyél barom! Azonnal gyere le, különben hazáig rángatlak! Lebaszom otthon a fejedet, majd akkorát szexelünk, mint még soha. Akkorát, hogy minden kurva agymenésedet elfelejtetem veled! Mindig is imádtam az alpári stílusát… Szemem csukva maradt. Pilláim között patakzottak a szánalmas könnyek. Fel sem néztem. Ez nem egy romantikus film. Itt ne várja senki a nagy Happy End-et. Feküdtem nyugodtan.
Gondolataim egyre csak cikáztak. Sajnáltam mindent és mindenkit, aki valaha is szeretett, és én mégis hátra akartam hagyni az egészet.
Muszáj önzőnek lenni. Legalább egyszer ebben a kibaszott életben. Most már hangosan zokogtam. Remegtem, nedves lett az orrom, és reszkető szám sarkából kis nyálfolyam vándorolt lassan a fülem irányába, de nem törődtem mással, nem hallottam semmit, csak az ütemes, egyre közeledő zakatolást. Nem vettek észre? Tökéletes.
Feküdtem, és vártam az én nagy, szenvedélyes megmentőmet.
turnnoffyourmind
snowghoul
blakekathryn
areudirty
origamiaround
tangentwithtanner
gracieabrams
