Sokan azt mondják, a mi generációnknak könnyű volt. Ritkán beszélünk arról, milyen volt benne felnőni.
Abban a generációban nőttem fel, amelyik valahogy mindig úgy érzi, hogy sietnie kell. Szerintem nem azért, mert türelmetlenek vagyunk. Hanem mert mire megszoktunk valamit, addigra már jött a következő.
Emlékszem, még dobozos tévén néztem a meséket. Komolyan elgondolkodtam rajta, hogy lehet, a felnőttek csak azért mondják, hogy az emberek nem laknak benne, mert nem akarják, hogy tudjuk az igazat. Aztán egyszer csak minden tévé lapos lett. Akkor megnyugodtam. Abba már tényleg nem férhetett bele senki.
Első osztályban még vizes szivaccsal töröltük le a krétát a tábláról. Mire elballagtunk, már interaktív táblán tanultunk, és arra kellett vigyázni, hogy nehogy tönkretegyük.
Nem emlékszem, hogy ez mikor történt. Csak arra, hogy egyszer már minden más volt.
Amikor megtanultam írni, levelet küldtem a nagymamámnak. Kiválasztottam a legszebb matricáimat, beraktam a borítékba, aztán napokig vártam, hogy odaérjen. Később már felhívtam. Aztán anya írt neki Facebookon a nevemben.
És ez valahogy teljesen természetes lett.
Gyerekként, ha játszani akartam a barátnőmmel, átmentem hozzá. Ha nem nyitott ajtót, kiálltam a házuk elé, és addig kiabáltam a nevét, amíg valaki ki nem nézett. Néha kijöhetett, néha nem. Ennyi volt a programszervezés.
Ma már elképzelhetetlennek tűnik.
Pedig akkor fel sem merült bennünk, hogy lehetne ezt másképp csinálni.
Amikor nagyon kicsi voltam, sokat gondolkodtam azon, milyen lesz az első szerelmem. Valami filmjelenetet képzeltem magam elé. Nyári eső, kavics az ablakon, kiabálás az utcáról. Mire odajutottam, ebből egy Messenger üzenet lett.
Nem tűnt akkor annyira rossznak.
Csak egészen másnak, mint amit elképzeltem.
Arra is emlékszem, amikor mindenki az első nyomógombos telefonját mutogatta. Nekem akkor még egy walkie-talkie is csodának tűnt.
Pár évvel később viszont már azt láttam, hogy a telefon több lett egy telefonnál. Nem csak arra kellett, hogy felhívjunk valakit. Abban voltak a képeink, a zenéink, a beszélgetéseink, a titkaink, a szerelmeink, a barátaink. Mintha az emberek egy darabját elkezdték volna a zsebükben hordani.
Azt hiszem, valahol ekkor változott meg minden.
Egy időben nyáron reggel eltűntünk otthonról, este porosan mentünk haza. Mire lefeküdtem aludni, fájt a lábam az egész napos rohangálástól. Kitaláltunk játékokat, összevesztünk, kibékültünk, és másnap ugyanott folytattuk.
Aztán egyszer csak mindenki bent maradt. Nem azért, mert esett, hanem mert ott volt a telefon.
Arról álmodoztam, hogy majd a középiskolás barátaimmal elásunk egy időkapszulát. Rakunk bele fényképeket, egy levelet, valami apróságot, aztán tíz év múlva kiássuk. Végül nem kellett.
Minden emlékünk ott maradt a Snapchaten.
Néha furcsa belegondolni, hogy a gyerekkoromnak már nincs egy doboza valahol a padláson. Csak jelszavai vannak.
Emlékszem arra az internetre is, ahol hirtelen mindenki idézeteket posztolt a szomorúságról. Ahol a depresszió, a szorongás és az önutálat valahogy esztétikát kapott. Szerintem sokan nem betegek akartak lenni. Csak szerettek volna végre valahová tartozni.
Most huszonhárom éves vagyok.
Néha furcsa érzés, hogy olyan dolgokra nosztalgiázom, amik igazából már akkor is eltűnőben voltak, amikor én még gyerek voltam.
Nem a dobozos tévé hiányzik.
Nem a nyomógombos telefon.
Nem az MSN, a Facebook vagy bármi ilyesmi.
Hanem az, hogy régen volt idő megszokni a világot.
Ma néha az az érzésem, hogy mire megtanulom, hogyan működik valami, már megint lecserélték.
És lehet, hogy ezért érezzük állandóan azt, hogy sietnünk kell.
Mert egész életünkben ehhez próbáltunk alkalmazkodni.
