Csöpög a retek az agyamból
Megint ez, megint itt, megint csöpög a retek az agyamból.
Megint olyan mélyen veszem a levegőt, és elegem van a falamból,
amit magam köré építettem gondosan,
de remegve.
Most épp arra figyeltem, mire vágyik a bőröm, így a folytatás
el lett felejtve.
Ijesztő, hogy amit gondolok, fizikálisan el tudom képzelni.
Mármint komolyan, értem milyen lehet madárként fészkelni.
Szóval kérlek, ne nekem meséld el, milyen volt, mikor felszakadt a sebed!
Mert őrült vagyok, és ekképpen én érzem a heged.
Azt, hogy őrült vagyok, értsd úgy:
én nem leültem rímelni.
Én őrült módon így gondolkozom,
nem is kell színlelni.
Közben eszembe jutott, hogy szólt a folytatás:
feszül a testem az akarattól, és érzek minden félre dobbanást.
A szívem azt próbálja üzenni,
hogy úgy akarja,
hogy közben már mégsem.
Kiabál velem, hogy ha kell, az égbe is belevéssem
az akaratomat.
De kit érdekelne, ha igazából engem sem izgat!?
A fantáziám és a képzelőerőm
minden éjjel álomba ringat.
A kérdés az, hogy ennél többre
vajon szükségem van...?
Sajnálom, ha eddig elolvastad — ez csak afféle mélylélektan.
