Ha valaki nekem tavaly azt mondja, hogy egy meghatározhatatlan stílusú, rap elemekkel vegyített popos elektronikus zenekarért fogok rajongani a következő év végére, akkor valószínűleg elhittem volna neki, de lettek volna kétségeim. Aztán tessék, nemcsak a második kedvenc album címét sikerült idén megszerezniük, de még az év felfedezettje cím is szoros versenyben az övék lett.
Valamikor az év közepe fele, a nyári időszak kezdetén hallottam először rádióban a Tear In My Heart-ot tőlük, es akkor tudtam már, hogy ez nem holmi egy dalos csoda lesz, felkutattam korábbi munkásságukat, amivel kilóra megvettek, a Vessel albumuk pedig mai napig hivatkozási alap, ha minőségi zenei lemezről beszélünk. Ezek után el lehet képzelni, mennyire magas volt a léc a Blurryface-nek, de ha átugrani nem is tudta, más indokok miatt, de sikerült ugyanazt a szintet megütniük.
Schizo-pop. Leírva és kimondva is fura, pedig ezt sikerült kitalálniuk összefoglaló stílusnak az okosoknak, és bár a neven lehetne még gondolkodni, de valóban ez írja le legjobban őket, annyi zenei stílus keveréke található meg benne, hogy már csak ezért is érdemes egy esélyt adni nekik. Ahogyan a Heavydirtysoul-ban is elhangzik: “This is not rap, this is not hip-hop”. Ez két ember munkájának valami olyan egyvelege, ami első hallgatásra megfertőz, és ami után megkérdőjelezi az ember, hogy miért lenne a gitár-dob felállás a legjobb, ha lehet piano/szintetizátor/ukulele is a dob mellett, mert annyira jól szól. Ez az, ahol a Twenty One Pilots tündököl. Szövegileg a saját megfogalmazásuk szerint vers-inspiráltak, de ha épp túl hosszú az a vers, akkor kénytelen rap-elni... és jól áll nekik. Ha az élő hangszer valakinek nem jönne be (mint például a Tear In My Heart vagy a Not Today), akkor váltanak elektronikusabb vonalra, továbbra sem megtörve a hangulatot, és nem érezni, hogy bármelyik szám is túlságosan elütne a többitől.
Mint látszik, rettentő hosszan tudnék erről az albumról beszélni, nem véletlen a megérdemelt helye, és nagyon közel volt, hogy az első helyezettnek hirdessem ki, de az már foglalt volt. Ami még kiemelendő, és talán ez az, ami az egésznek a megkoronázása: nem ül le az album, az elejétől a végéig pörgős, tökös, dübörgő, tombolós, viszont amit a végén a Goner-el műveltek... Be is linkelem ide, ugyanis nálam az év száma lett, nyugodt stílusban indul, majd ahogy Tyler Joseph hangja egyszercsak megtöri a pillanatnyi csendet, mint aki végre kiszabadul a fogságból, a dobok kilőnek a helyükről, a gitár felsivít, a zongora billentyűi kitöltik a maradék teret, és az az üvöltésnek tűnő, mégis felszabadult ének... Körülbel ez jellemzi legjobban az egész évem, és az egész lemezt is, váratlan, nagyot szól, és biztos, hogy maradandó élményt okoz.
Kiemelendő dalok: (najó, most először vagyok bajban, hogy csak 3 dalt emelek ki, de legyen) Goner, Tear In My Heart, Not Today
Ezennel pedig íme, nálam 2015 legjobb dala:
