A régi görögök és az újak
Sok van mi csodálatos, de az embernél nincs semmi csodálatosabb. Ízlelgetjük a szavakat. Európai kultúra, origópont, Bába 1 szerepében Szophoklész (nem is különösebben eredeti kép, végül is Szókratész kortársa volt). Lenyűgöző. Két évezred kapaszkodik ebbe a mondatba, kétezer év keresi benne önnön igazolását. Magabiztosság, naiv optimizmus, gőg, humanizmus és önzés. A régi görögök még – kezdhetnénk, de persze fogalmunk sincs arról, hogy a régi görögök hogyan értették ezt a mondatot. Csak azt tudjuk, hogy ma nem lehet komolyan venni. Persze a cinizmus sem túl eredeti, marad hát...Mi marad? Kérdéseket teszünk föl.
A kar persze nem kérdez. Persze? Persze, hiszen józan ésszel megáldott, munkájához ragaszkodó, törvénytisztelő állampolgárok gyülekezete. Most tényleg, kinek ártanak azzal, ha tapsolnak az ünnepségen? Vagy ha koccintanak egyet a főnökkel? Cigiszünetben úgyis kibeszélnek mindent a kollégákkal. Mert azért ők sem hülyék. Ugye.
A cigifüst és reggeli csatornakipárolgás ködéből Anouilh lebeg elénk. Szerinte elég, ha csak egy kérdéssel többet teszünk fel. A kar-társak hirtelen nézők lesznek, elemzik a helyzetet, szenvtelenül és bölcsen – nincs ebben semmi meglepő, ez a szerepük. A meglepő talán az, hogy nincs ebben semmi meglepő. Szerepünk a tragédiában adott, a váratlan fordulat leszállítása az esti tévéműsor reszortja. Beállunk a karba, olvasunk a sorok között, összekacsintunk a cigiszünetben. A többi már megy a maga útján.
A kar tagjai elnyomják cigarettájukat, majd jobbra el.
aki a dramaturg, és aki fordít