Háy János - Egy szerelmes vers története
A verset, amit akkor írtam, amikor tíz napja, vagy inkább két hete nem láttalak, mert mondtad, hogy kell egy kis szünet, hogy átgondold, mi volt és mi legyen, a verset, ami arról a tulajdonképpen közhelyes érzésről szólt, hogy rossz nélküled, vagy más megfogalmazásban, csak veled jó, s eljátszott számtalan olyan szóval, amit kizárólag akkor képes az ember használni, amikor mélyen beleszeret valakibe, minden más esetben ezeket a szavakat, kicsim, csillagom, szivem, és sorolhatnám, mindenki messze elkerüli. A verset, amiben szerepelt egy felhívás, hogy óvd te is ezt az érzést, mert túl érzékeny ilyenkor minden, s egy rossz mozdulattal végzetes hibát követhetünk el, s csak évekkel később, mikor már régen elveszett derül ki, hogy mennyire nem kellett volna elutasítani egy találkozót például, mennyire nem kellett volna azt a rossz mondatot megírni sms-ben, de akkor már késő. A verset, amiben volt egy hasonlat is, hogy olyan, mint, már nem emlékszem mi volt, de arra utalt, hogy könnyen megnyomhat az ember egy rossz gombot, s az egyébként rendkívül korszerű szerkezet, talán valami gépről volt szó, elromlik, vagy helytelen, számunkra nem megfelelő funkcióban kezd el működni.
A verset, amit akkor írtam, s gondoltam, megmutatom, már nem olvastad el, mert az utolsó, a szerelmünk szempontjából végzetes találkozón azt mondtad, hogy soha, még soha nem éreztél így egy férfi iránt, és ez fantasztikus, ez volt az egyik kedvenc szavad, én nem szerettem annyira, de erre soha nem gondoltam, hogy nem, mert annyira szerettem benned mindent, még azt is, amit tulajdonképpen nem szerettem például ezt a szót, amivel most a kapcsolatunkat minősítetted, s amihez rögtön, hogy ne árválkodjon magában, hozzáfűzted, hogy ugyanakkor s megint mondtál egy olyan szót, amit gyakran az átlagosnál gyakrabban használtál más esetekben is, hogy ugyanakkor borzasztó, hogy ennyire egy érzés függvényébe kerültél, s veszélyben érzed a szabadságodat, az életed egyéb területeit, s hogy emiatt kérted tulajdonképpen a szünetet, hogy, így mondtad, megéri-e ez a veszteség. Itt gondoltam egy kérdéssel megkönnyítem, amit mondani akarsz, hisz szerettelek. Meg? – kérdeztem, s te akkor azt mondtad, fájt kimondanod, láttam, hogy nem.
A verset, amit akkor írtam, később, hisz van ez az asszimetria a megírás és a megjelenés között, az érzés és az érzés manifesztációja között, becsúszik egy-két hónap, esetleg több, a verset később egy másik lány olvasta, és a nyakamba borult, mert nagyon szeretett, volt benne az a mély érzés, ami bennem is, bár most nem, hogy nem is gondolta, mert olyan ritkán, mondhatni soha nem mutatom ki, nem is gondolta, hogy ennyire szeretem, el is sírta magát, mert ebben a mély érzésben a legkülönfélébb, máskor egyáltalán nem elfogadott cselekedetek is megengedettek, én megfogtam a kaját és távolabb toltam, s ebbe a könnyes, szemmel láthatóan, de a szivemben egyáltalán nem érzékelhetően nagyon édes arcba mondtam, hogy menj el, érted, menj el innen, és kitoltam a lakásból a körfolyosóra, ahol nemrégen érkezett, s úgy érezte, most élete egyik boldog óráját közelíti meg, s pár perccel ezelőttig, ez az érzés erősödött benne, s most így végképp érthetetlen számára az, ami történt.
Bezártam a bejárati ajtót, kulcsra, s rögtön ott, az előszobakövön csuklottam térdre, ez az a rendkívül nevetséges pozíció, amit már a legigénytelenebb filmek sem mernek ábrázolni, mégis, mint az én példám mutatja: létezik. Ebben a nevetséges pozícióban kezdtem el zokogni, hisz összegörnyedve az előszobakövön mi mást tehetne az ember, zokogtam bele a padlólapokba, s még beszéltem is, hogy gyere vissza, gyere vissza, aztán megijedtem, talán a lány a gangon van még és félreérti, s elkezd zörögni, hogy itt van, engedjem be, és elhallgattam, de a könnyem tovább ömlött, s a nevetséges pozíció is maradt, mintha könyörületet vártam volna valakitől, holott egyedül voltam, teljesen egyedül, a testem, mint egy véletlen odakeveredett bogarat, amire a lakásban egyáltalán semmi szükség nem volt és nem lesz, agyonnyomta az istent.
(kedvenc versek-2)
