Wrbata Adrienn és Eperjessy Judit
Ketten a triumvirátusból – szeretettel Katinak!
Ez a történet nem lesz egy hosszú regény, de még csak egy novella sem. Apró kis emlékezet-mozaikokból áll össze, mint maga az élet. A nagy események mellé a picikék sodródnak, hogy kaleidoszkópszerűen váljanak színes képpé. Ebből szeretnénk néhányat ketten megmutatni.
Írhattuk volna hárman is. A mai temetőlátogatáson fájó szívvel néztem fel arra a kis lakásra, amit olyan sokszor látogattunk meg. Elképzeltem a konyháját, ahol sokszor ültünk, egyszer még az is előfordult, hogy csak úgy a sulitól gyalog mentünk odáig. Ugyan mikor jutna eszébe egy ma valakinek 7 km-t gyalogolni?
Még emlékszem a lakásban az édesapára, aki a konyhában az ablak előtt ült, tartásán látszott, hogy fáradt. A család korán elvesztette őt.
Mi hárman az első gimnáziumi osztályban ismerkedtünk meg. Három különböző iskolából jöttünk, voltak ismerősök a régi iskolánkból is, nekünk mégis egy-két hét elegendő volt, hogy triumvirátussá kovácsolódjunk. Azzal a tiszta fiatalkori kötődéssel, ami semmilyen előny keresésével, semmilyen hátsó szándékkal nem számol, csupán a tinédzserek őszinteségével. Innen kezdve együtt jártunk kirándulni, strandra – na jó, néha még tanultunk is.
Az első osztálykirándulásunkról egy kép mindig a fejemben maradt. Katinak már ekkor bomba alakja volt, amit ugyan ő maga nem, de a környezetben lévő srácok elég hamar felfedeztek. Hazafelé Katival ruhát cseréltünk, hogy ő miért ment bele azt nem tudom, de az én elképzelésem az volt, hogy a ruhájával hasonló bombázóvá válok én is. Az nem sikerült, és a ruhacserét egyikünk anyukája sem díjazta. (Amúgy minden kérésbe beleegyezett, ami az értékrendjébe nem ütközött.)
Egy másik kép: elsős történelemóra. Kati Szigetvár ostromából felelt, amit hibátlanul el is mondott, de többségünkben mégsem ez maradt meg, hanem az, hogy az elszántság méltó illusztrálására ezt mondta: „Zrínyi érezte, hogy ki kell rohannia”. – Mi pedig azt éreztük, hogy harsány röhögésben kell kitörnünk.
A suliban klubdélutánok voltak szombatonként, ami mai szemmel enyhén röhögséges. Szigorúan 8 órakor fejeződött be, mert egy gimnazista 9 óra után nem csámboroghatott az utcán, kirúgás terhe mellett. Kati kiválóan táncolt már akkor is, a menő táncok első lépéseit tanítgatta a kevésbé tapasztaltaknak.
Bombázó alakról jut eszembe: nagyon vigyáztak az erényeinkre, így a köpeny térd feletti hossza szabott volt. Biológia tanárnőnk kapta azt a nemes feladatot, hogy a tábla elé kiállított lányok (mi nem voltunk sokan spec.matos osztály lévén) köpeny és térd közötti távolságát vonalzóval ellenőrizze. A tanárnő (nevét nem említjük) Katinál komoly eltérést tapasztalt, amit korrigálni kellett (köpeny felhajtás leengedés, mint megoldás). Az ellenőrzés közben a padokban ülő fiúk meredten nézték a köpenyből kilátszó tökéletes lábakat. Nagy élmény volt.
Katihoz sokszor hiába szóltunk, nem volt jelen. Állandóan olvasott, sokszor több könyvet párhuzamosan. Teljesen elmerült az olvasás birodalmában.
Kati gyakorlaton volt - ha jól emlékszem diplomázás előtt - egy kis faluban, ahol roma gyerekek tanultak az osztályában. Meglátogattam egy délelőtt és a következő volt a menet: reggeli tisztálkodás, fésülés, kis tanulás, majd 20 perc múlva kicsi alvás (a gyerekek a padra borulva pihentek), 20 perc tornaóra az osztályban, kis tanulás, kis pihenés…
Kati korát megelőzve rájött, hogy mit bír el a kisiskolás, akinek a figyelmét, türelmét nehéz volt elsőként lekötni. Elmesélte, hogy az első időkben baltát is látott a szülőknél (csak úgy jelzés értékkel), akik nem igazán örültek az új rendnek, de utána kivívta tiszteletüket.
Már akkor nagyon csodáltam, hogy hogy bírja, miért választotta ezt a nehéz utat, mert az volt. Hihetetlen empátia jellemezte már fiatalon is.
Hogy milyen szinten fogadták el személyét a gyerekek és szüleik, az is jól jellemzi, hogy egyik tanítványa így bíztatta családlátogatásra: „Tanító néni tessék nyugodtan jönni hozzánk, az apukám nem fog puskát fogni a tanító nénire.”
Az egyetemi évek alatt, ha nem is távolodtunk el egymás mellől, de jóval kevesebbet találkoztunk. Mindhárman más városban tanultunk, de a nyári szünet hazahozott minket. A tapolcai strand (ami már az érettségire való felkészüléshez is kiváló helyszínt biztosított) napközben mindennapos program volt, és délután sem kellett messzire menni, ott volt a szabadtéri mozi és az Anna kerthelyisége egy kis esti táncolásra.
Aztán megint fordulat jött, a családalapítás megritkította a találkozásokat, de ha összejöttünk, senki nem mondta volna, hogy nem 10 perce váltunk el.
Szerencsére volt egy biztos pont: az érettségi találkozók. Nem ötévente, mint ahogy az általában lenni szokott, hanem évente. És bármennyire is örültünk mindegyik osztálytárs viszontlátásának, valahogy mindig összekerültünk. Az utóbbi években többnyire Bükkszentkereszten találkoztunk kora nyári programként. Sokat beszélgettünk komoly dolgokról is. Persze, ennyi ember sosem ért egyet egy sor kérdésben, de tiszteletben tartottuk egymás véleményét, és az sosem árt meg, ha egy dolgot másik nézőpontból is megismertünk. Szerintem ma is sokan tanulhatnák Katitól, hogy lehet érvelni sértegetés, veszekedés nélkül.
Az világos volt kezdettől fogva számunkra, hogy mindene a család. Támasz volt, betegsége ellenére nem őt kellett vigasztalni, mert elfogadta az elkerülhetetlent. Ami példaértékű számunkra, hogy véleménye ugyan határozott volt és következetes, de mellőzött minden haragot és gyűlöletet. Ez a tulajdonság csak az igaz emberekre jellemző, akik szeretetet tudnak érezni és adni. A mai világban erre kevés példa van. A részvétnyilvánításokból látszik, hogy világnézeti hovatartozástól függetlenül mindenki gyászolja.
A bajaiból pedig mindig viccet csinált, még a csaknem fél életét végigkísérőből is. Katikám, ma is előttem van a kuncogásod: „Én vagyok Magyarország legrégebben dializált betege.” Bárcsak világcsúcsot állítottál volna belőle!
Ez a kis visszaemlékezés egyes számban íródott, mert mi ketten – régi barátnői – egy emberként akartuk megfogalmazni azt, hogy szerettük és nem felejtjük el.
Amíg valakire emlékszünk és a mindennapok sodrásában is eszünkbe jut egy-egy dologról, velünk él.
