[lillon]

Ha a jelen túl éles, az ember magát kerekíti le. Pontos fogalmazás esetén azt mondanám elcsonkítja, lemetszi, eltompítja. Mert mi legyen más? A világ, amikor az sosem fog megváltozni? Legalábbis értem nem. Nem illünk egybe, ez van. A világ nem akar változni. De én sem.

[lillon]

Az emberek azt hiszik csendben maradni erő, hatalom és sötét energia. Cáfolom.

A csend arra jó, hogy elmenekülj. Hogy hazudj. Hogy mások átnézzenek rajtad, vagy esetleg beléd nézzenek akár egy tükörbe, magukat látva csak. Másra nem jó. A csend szemcséi leülepednek a folyam aljára, s hiába a víz, alatta a tested se nem rohad, se nem eléd újra.

[roadkill-pup]

[haw-duck]

Vörös a tűz, Vörös a vér

08.04.

Elbújtam a világ elől, elbújtam a csókodban,

a világ csak sejtheti, hogy itt vagyok; legédesebb poklomban.

Nem kérek menedéket, ha te vagy a veszély,

ha minden vétked után bennem marad egy kevés.

Legyen hát bűn, ha bűn, hogy karodban felhevülök,

s ha te vagy a mélység, én önként elmerülök.

Legyen hát bűn, ha bűn, hogy ajkadon megőrülök,

ha minden csókod mélyén egy újabb pokolra elkerülök.

Nem vágyom mennyországra, a kép sem, ha nálad van a kárhozat,

ha ez egy börtön, általam lesz színes a rácsozat.

Te vagy a vétkem, melyért nem kérek bocsánatot,

az édes tévedés, melyben végre önmagamra találhatok.

Nem ijeszt a tudat, hogy szívem rajtam kívül dobog,

az ördög markában lévő láng részeként lobog.

Vörös tűz, vörös vér, csak egy alak látszik vörösségben,

s én boldogan égek el e forró közelségben.

[lillon]

Halott jegyzeteim (részlet)

Ma akartam írni. Rengeteget. Az elmúlt pár éjszaka folyton felébredtem újabb és újabb gondolatokkal. Aztán alig lett belőle valami. Írni akartam, csak nem tudom most sem, megéri-e. Sőt, azt sem tudom van-e még miről. Esetleg le tudnám-e írni, vagy inkább katyvasz lenne. Próbálok elvonatkoztatni az agyam által kreált kémiai reakcióktól, próbálom a mérlegen középre rakni az érzéseim, mégsem lesz egy egész kirakó. Lehet, hogy nem kirakós. Valami más. Talán. Nem tudom, őszintén. Azt viszont igen, hogy teljesen tisztában vagyok vele, senki sem érti meg. Senki sem értené meg. A legjobb fegyverrel küzdő katona voltam, de a fegyver kiürült, a csatatér elcsendesült, én pedig ahogy mindenki más a játékban meghalt, egyedül a testem élte túl. A katonák halottak, aki meg nem volt ott, hogy értene bármit is? Nem hibáztatom ugyan őket, eléggé igazságtalan. Na jó, kibaszott igazságtalan. Még ha technikákról és kiképzettségről lenne szó, hát egye fene. De itt a szívünk harcolt a sémakémia ellen. Helyesbítek, nem harcolt. Úgy taposta ez el a szívet, mint elefánt a hangyát, maximum a hamvaink küzdhettek a lázadó szél ellen. Úgyhogy nincs más. Magunkra maradtunk. Elszigetelt, buja háború marad ez ami csak a résztvevők agyában kel életre. A pszichológia szerint az agyunk egy sok fiókos szekrény ami millió érzéket raktároz el, hogy egy hasonló pillanatban előhozza azt. Minél intenzívebb és mélyebb, annál több érzéket rak el egyszerre, ezért lehet ismerős újra, vagy ezért tudjuk szinte ugyanúgy érezni a helyzetet, ugyanúgy látni a világot és ugyanazt a szemellenzőt viselni. Szívás. Hát még az, ha egyedi a dolog!

Van másik része is. Igaz, hogy sok szenvedés volt, de valamennyi szeretet, otthonérzet és önbizalomlöket azért járt hozzá. Ebből az következik, hogy újra megtenném. Ha újra megtenném... akkor újra túl kell élnem. És mivan ha nem sikerül? Mivan, ha a következő körben egy cseppnyivel több szeretet adatik meg, s akkor szívleállásig visz a fájdalom? Vagy épp agyhalott leszek tőle? Mert mégegyszer, ha a világ összes értékét kapom is meg, ennyi dolog elvesztése biztosan a koporsóba küld. Mert itt nem arról van szó, hogy megkapod. Az a lényeg, hogy elveszted. Még az is veled zuhan amit fel sem tettél a lapra. Szóval nem valami megérős. De mégsem annyira rossz, hogy ne akarnád megint érezni amit éreztél. Olyan ez mint a pokol meg a menny, hogy választanod kell. Csak nincs miértje, hiszen együtt kapod a kettőt, és közben azt kívánod, bárcsak választhattál volna oldalt. Mindig vesztesz, de vesztesen is eljuthatsz a mennybe, nem számít hogy kokóztál-e, hazudtál-e, tisztességes voltál-e, hasznos vagy-e a társadalomnak. Ennek a dolognak mindegy. Aztán már neked is. Meglehet, ezt szerettem a dinamikában leginkább, hogy intenzív érzelmi világ tartozott hozzá. Ha lent voltunk, akkor biza lent voltunk. De ha fent voltunk... akkor repültünk, száguldottunk mint a legnagyobbak. Szerettem a dinamikát azért is, mert közös volt bennünk, kapcsot teremtett köztünk, végül mert összetartott. Valahol mostanáig összetart. Én még mindig érzem, ha egy helyiségben vagyunk. Ez nem olyan, ami megszakadna, ha látjuk egymást. Azt is meg merem kockáztatni kimondani, hogy szeretek újra összefutni. Még ha nem is szándékosan, szeretek. Akkor az az önmagam leszek aki régen voltam, az átlagos gondok hirtelen unalmasnak és kicsinek hatnak. A véred felforr, az agyad nem működik rendesen, a szíved meg szárnyal. Amint az egyikőnk kilép változik a filter, új szemszög jön és érkezik a bűntudat. Hát, ja. Múltkor a kezelésen megkérdezték, van-e krónikus betegségem, de azt azért csak nem mondhattam, hogy persze, a bűntudat! Így annyit mondtam, nincs. Krónikus a vágyakozás többek között és én azóta rájöttem, milyen is függőnek lenni. Az is világos, hogy az embernek nincs ereje állandóan 100%-osan küzdeni ellene, néha enged. Akkor pedig.. visszaesik. Azután, hogy a saját bőrőmön tapasztaltam valamiféle engedményt adtam a függőknek, de még a hívőknek is. A hit számomra mindig is gyerekesen hatott, sőt, egész álomvilágnak valódi hiszékenyekkel, de megértem, ha szenvedés nélküli jóságot akarnak. Ennek ellenére a saját igazságom az, hogy a jó csak akkor jó, ha mi arra vágyunk, vagy ha tudjuk értékelni, ha a jó az a jó, amit mi elképzeltünk. A kérdésem csak az, miért nem bírálja senki ezt a jót, miért nem hibáztatja valaki legalább egy kicsit? Na mindegy. Végtére is, egy mocskos függő vagyok aki ugyanarról az életről álmodik, nem kell rám hallgatni. Van, amikor a rossz ugyanolyan perzselően jó mint a sima jó, és ezt mindenkinek egyformán tudnia kellene.

[lillon]

Amikor anyám gatyára ver kijön belőlem ez-az-amaz, általában itt. Hova máshova?

Az van, hogy elgondolkodtam, nem-e kellene valami titkos blogot vagy oldalt csinálni belőle. Bizton állítom, hogy mindenki jót szórakozna, kivéve engem a nap folyamán. De a végére leírnám!

Próbálom más szinteken látni a dolgokat most, több énből tekintek a történésekre, ezáltal több befelé irányuló beszélgetést is végzek, mint ezelőtt. Valahol analizálok, valahol igyekszem megélni mindazt, ami megadatik. A testvérem sír, de nem lehetek az anyja. Apám 46 éve gyerek, csak a politikához és az autókhoz ért felnőtt módjára. Szerinte. Anyám inkább passzív-agresszív mint agresszív, bár anno kaptam pár pofont, elvileg az én javamra. Úgy értem, a tesóm helyett is én kaptam.

Új taktikába kezdtem egy ideje.. hisz nem mondták még, hogy a túlélés is kibaszott unalmas lehet? Látom a problémákat, de legjobban egyiket sem tudom megoldani, mert valójában nem az én problémáim. Anyám a házasságban, az itthon létben és a menopauzában megbolondult - ha volt valaha normális -, apám pedig kiskirályként uralkodik azon a telken, amit mi, lányok tartunk fenn. Védelemről, őszinteségről, gondolkodásról vagy biztonságról itt szó sincs, mindenki magának oldja meg ezeket, kivéve ha vendégünk van. Olyankor a legstabilabb cirkuszi előadáson vehetnek részt a kedves egybegyűltek.

Valójában ahogy máskor, most sincs rendes mondanivalóm. Elfogyott az, ami értéket képvisel, most csak a füstöt írhatom abból ki, ami évek óta ég bennem.

[lillon]

-Ha meghalnék, akkor kész. Nekem annyi évet szántak. - közlöm ezt egy ajtónyitás közben.

-Jajj drágám, ilyet ne is mondj! Szörnyű dolog, ha egy szülő túléli a gyerekét, hát még ha egy nagymama az unokáját! - képed el.

-Pedig mama ez így van. - mondom.

Múlt nyáron végül majdnem sikerült meghalnom. Sosem attól féltem, hogy bekövetkezik, attól inkább, hogy nem akkor, amikor a legnagyobb szükség lenne rá.

Gyerekként a halál a szabadságot jelenti, felnőttként csupán egy lehetőség. Olyan, mint egy legjobb barát. Ha nem jönne össze a végén, ő majd fogja a kezem.

[lillon]

A virágokat erről az útról kispórolták. Nem csoda, hogy így van. Anyám fukar mint a kurvaég. Kiszedték a növényeket gyökerestül, süllyedek a homokban. Megvan, amikor sosem érsz el a csúcsra? Megvan, amikor sosem érsz el a rossz végére? Nem altat ez, helyette minden este beléd hatol a két lábad közt, nemtől függetlenül. Eleve nem értem, mások hogy engedhetik ezt, ha utálják a buzikat. Mindegy.

Leültet ez a vörös fotel szélére, de megyek tovább. Megitat, megetet, rongyos maradok. Nem gondoskodik rólam senki.

Megvan, amikor évekig viszed, hogy egyszer sírhass a végén? Hiszen a sírás a gyógyír, de évekig viseled miatta. Miért? Vagy miért nem? Még ha fél liter vodka segít is ezen, az üveg félig tele marad.

Én sem sírom ki magam, ha jönnek a könnyek. Az ajtó csukva, de nincs zárva. Ki a gecit hívjak ehhez, ha csak a 70-eseket hívom ingyen?

[surahduha]

Tolerate too much and you’ll end up with aggression that has no way to go

[remanence-of-love]

[remanence-of-love]

[remanence-of-love]

[remanence-of-love]

[remanence-of-love]

[remanence-of-love]

[remanence-of-love]

[remanence-of-love]