Ebner azt mondja, hogy a nevelés a megvadult elefánt a porcelánboltban. Végül és véletlenül marad ép darab is. És, amikor a nevelés befejeződik, az ember nekiállhat a törött cserepeket ragasztani. Élete végéig talán elkészül vele.
Az én porcelánboltomba kisebb állat tört be, de azért, különösen, amikor iskolába kezdtem járni, elég szép munkát végzett. Ettől az időtől kezdve tizennyolc éves koromig neveimre csak homályosan emlékszem. Nemcsak azért, mert a nevelés fenevadja csörömpölt és a legdrágább kivételével bennem is mindent elcsorbított vagy megrepesztett. A dolog ott kezdett félelmetessé válni, hogy tapodtat sem voltam hajlandó engedni annak a büdös mosléknak, amellyel naponta és minden óra minden percében, főként az iskolában, mosdattak s amelyet oly előszeretettel az élet realitásának neveztek. Úgy vettem észre, hogy a serdülő gyermek ennek a visszafelé való keresztelésnek túl könnyen és túl gyorsan enged. Ez a hjailyenavilág-vallás. A tanuljmegfiamavalóságnakengedelmeskedni-magatartást egy pillanatra sem fogadtam el. Soha senkinek sem hittem el, hogy ez a mocsok a realitás.
Realitás volt nekik az ég minden csillagával, amely tulajdonképpen egy kozmikus sarlatán vursliparádéja, realitás az emberi test, amely egy ügyefogyott kontár baklövése, a női szépség, amely a dúvadak léprecsalása, a szerelem, amely kutyakomédia. Realitásnak nevezték azt, ha egymást bemaszatolták, ha mindazt, ami tiszta, leköpdösték, ha azt, ami egyszerű, alattomban kétértelművé tették, ha a becsületben kételkedtek, ha a meleg szív megnyilatkozására hunyorgattak, ha a szenvedélyt kipletykázták, ha a mélységre az orrukat fintorgatták, ha mindazt, ami komoly és igaz és fényes, benyálazták és lekicsinyelték és meghazudtolták és beszennyezték. Ami ezen a realitáson kívül volt, az gyerkőcök éretlen álmodozása, úgynevezett idealizmus. A nemesi züllöttség, a polgári korrupció és a csőcselék ressentiment-ja ebben az egy pontban találkozott. Az életet csak, mint ezt a moslékot, voltak hajlandók lenyelni. Csak az elvetemült aljasságnak volt realitása és az életterv azon nyugodott, hogy a csalásnak és az erőszaknak volt létjogosultsága, ez volt az úgynevezett életrevaló, a kérkedő és a képmutató és a stréber.
Ezt az úgynevezett realitás-világszemléletet a modern társadalom külön e célra szervezett intézménnyel tartja fenn. Ez az intézmény a sajtó. A világ mint trágyagödör, gyűjtőfogház, bordély és zsibvásár. Az újságolvasástól gyermekkoromtól fogva tartózkodtam. Egész életemben kétszer vettem újságot. Egyszer 1915-ben, egyszer 1940-ben, mind a két esetben háborúban, lényemet közelről érintő hirtelen esemény felől akartam tájékozódni. Mondanom sem kell, hogy a hír mindkét alkalommal hamis volt.
Bennem akkor különös gyanú ébredt. Azt gondoltam, hogy hátha mégis az a valóság, ami gyermekkoromban és a művészben és az Isten közelében tartózkodó emberben él? Hátha az emberek mind valamely hallatlan világtévedés áldozatai? Véleményemben megerősített az, hogy se közel, se távol egyetlen embert se láttam, aki ne lett volna csődben. Csődben úgy, hogy bankrott volt. Csődben úgy, hogy sakk-matt volt. Egyszerűen olyan, aki nem számított és valójában játékon kívül állt. Kivétel nélkül mind. Már akkor sejtettem valamit abból, hogy a valóság mágikus természetű, vagyis, hogy a realitás szakrális. Egyáltalában nem undor és kanális és kutyakomédia. Beethoven és Homeros és Shakespeare és Dosztojevszkij, Corot és Pheidias valósága nem az, Jézusé sem az. Emlékeztem rá, hogy az enyém sem volt az.
És, amikor a nevelés befejezése után az életbe való kilépés ünnepélyes pillanata elkövetkezett, a gazságra rájöttem. Kilépés az életbe persze annyit jelentett, mint kilépés a koszos kéjekbe és az árulásba és a fekete morál-pojácaságba.
Minden erőfeszítésem, hogy magamat destruáljam, megbukott. Melankolikus lettem és neuraszténiás.
gummygunk
blakekathryn
kianamaiart
