Dékány Dávid: Jetlag
Egy turista ma is készített olyan fényképet, amin elsétálok a háttérben. Nemsoká hazaviszi, és egy másik időzónában, egy másik kontinensen megmutatja a családjának, az ismerőseinek, és számomra teljesen idegen emberek egy ismeretlen nyelven egy olyan fotóról fognak beszélni, amin épp rád gondolok.
Próbálom elképzelni a délutánt, amikor – így mesélted később – 30 kiló kővel tömted ki a zsebeidet, és belegyalogoltál a folyóba, de lehúzta a nadrágodat a súly. Ott álltál egyedül, meztelen lábakkal a térdig érő vízben, végül elnevetted magad, és inkább hazasétáltál. Háromnegyed órát, januárban, vizesen. Utána egy hétig lázas beteg voltál, én váltottam ki azt a rengeteg gyógyszert – egyáltalán nem olyannak tűntél, mint aki meg akar halni.
Tudod, nem szívesen lennék annak a sziklás partszakasznak a helyében. Milyen lehet csak neked jelenteni valamit?
Mióta nem jársz ide, elég nagy a rendetlenség a szobámban. Most végre lehet káosz, úgysem látod, nekem meg jó így is. Csak ébredéskor a szanaszét heverő ruhákról, könyvekről és poharakról ne az jutna eszembe, hogy miattad pakoltam össze mindig. Viszont ha rendet raknék, úgy olyan lenne, mint azok a napok. Mintha várnálak.
És azon a képen vajon mi látszik belőlem? Rajta van-e a kézfejem? És ha igen, olyan országba viszik-e, ahol még nem járt? Mert amikor nagykövetségek mellett sétáltunk el, mindig benyúltunk a kerítés rácsai közé, így a kezünk már a fél világot beutazta.
0 óra 16 perc, most keltem. Rendet kéne rakni végre a 65 m3-emben. Van az az ország, valahol keleten, ahová hazaviszik majd a képemet, én pedig akkor ébredek, amikor az ottaniak. Átköltöztem az időzónájukba, talán így próbálok vigyázni valamire a távolból, mint a térfigyelő kamerák képét monitoron néző férfi, aki évek óta szerelmes egy ismeretlen nőbe, és minden éjjel úgy vált kameráról kamerára, hogy lássa: biztonságban hazaért.
