Reggel eleve fél óra késéssel keltem, hiszen általában akkor alszom át az összes ébresztőm, amikor a legfontosabb lenne beérnem időre..
Kipattantam az ágyból, összeszedtem magam 10 perc alatt - már amennyire össze lehet ilyen reggeleken.
Épp hogy feltudtam ugrani a buszra, de a helyi pékségben árult meglehetősen olcsó kávét sikeresen a frissen vasalt fehér blúzomra borítottam.
Végül elvergődtem valahogy a munkahelyemre, ahol a betanuló pozíció még rontott a helyzeten, ugyanis betanulóként az “egy gyakornok legyen már pontos” mottóval előbb találkozol, mint a “Jó reggelt!” üdvözléssel.
Beültem a megszokott helyemre, hisz kezdődött az oktatás és előkotortam a jegyzeteim. Na innenstől lesz homályos a sztori..
Hiszen ekkor bejött egy sármos, öltönyös fickó, akire ha ránéztem egyből rávágtam volna hogy egyáltalán nem az esetem. Viszont amikor a mosolyát személyesen nekem szegezte, mondhatni szóhoz sem jutottam..
Nem, nem, nem! Tényleg nem jutottam szóhoz, ugyanis vagy háromszor tette fel ugyanazt a kérdést és én nem bírtam válaszolni. Pedig nem tett fel olyan nehéz kérdést és bármely épp elméjű képes lett volna rá válaszolni, hiszen csak a nevemet kérdezte..
Atyaég! Mitössze hebegtem-habogtam..
Az óra végén egy biccentéssel köszönte meg a megtisztelő figyelmet, majd egyenesen rám fordította tekintetét. Végül szóra nyitotta száját: “Van benned valami, amivel kitűnsz a többi gyakornok közül!”
Már épp hogy kezdtem volna beleesni a rózsaszín ködbe, mikor éstrevettem, hogy a hatalmas barna pacát vizslatta a blúzomon.
Gondoltam valami frappánsat kéne visszaszólni, hogy kiegyenlítsem a már alapból kellemetlen helyzetet: “Akkor egy cipőben járunk! Én is így gondolom. Viszont valakinek nem sikerült megtalálni a megfelelő pár zoknit hozzá..”
A sors fintora volt, hogy aznap pont két különböző zoknit vett fel és ez még valakinek fel is tűnt. Nagy nevetések közepette hagytuk el az irodát..
Azóta is ez a kedvenc emlékem a cégnél..
