Mit hallgassak? - Lemezajánló és -nemajánló

Üdvözlet mindenkinek a Mit hallgassak? blogon! Az oldal célja elsősorban rock- és metal albumok bemutatása, hazaiaké és külföldieké, újaké és klasszikusoké egyaránt. Minden írás személyes véleményt tükröz, sem pozitív, sem negatív reklám nem célom velük, kéretik így kezelni!

[mithallgassak-blog]

Érdekesség: Kyuss - Welcome to Sky Valley (10/10)

1. Gardenia 2. Asteroid 3. Supa Scoopa and Mighty Scoop 4. 100° 5. Space Cadet 6. Demon Cleaner 7. Odyssey 8. Conan Troutman 9. N.O. 10. Whitewater

Sokáig gondolkoztam, érdekességként vagy klasszikusként mutassam be a Kyuss albumát. Bár stoner körökben klasszikusnak számít, mégis az előbbi mellett döntöttem, mivel Magyarországon nem sokan ismerik sem a zenekart, sem a műfajt, legfeljebb a gitáros Josh Homme neve lehet többeknek ismerős a Queens of the Stone Age nevű formációból.

A Kyuss hamisítatlan stonerrock, olyannyira, hogy a műfaj megalapítói között tartják számon. Stonerként a marihuána-fogyasztókat aposztrofálják az amerikai szlengben, innen ered a műfaj neve, mivel a belassult tempók és az elszállós dallamok eléggé passzolnak a füvezéshez. Ezt a zenét hívják még desert rocknak is, mivel a Kyuss tagjai annak idején gyakran kijártak a kaliforniai sivatagban található generátorokhoz, hogy ott barátaik mulattatására zenéljenek.

A műfajra jellemző agyontorzított, C-re lehangolt gitárokkal és egy izgalmas riffel indul a Gardenia. Ez egy nagyobb lélegzetű szám, nem az egyetlen az albumon. John Garcia egyből felismerhető, száraz, de kristálytiszta hangján tolmácsolja az egyszerű énekdallamokat. A dal közepe tartalmaz egy elszállós, "szívós" részt, ahol a lebegő, waholt gitárok néhol Hendrixet idézik.

Az Asteroid című dalt ismét a gitár kezdi torzító nélkül, még ha a hangolás miatt basszusgitárnak is tűnhet. Instrumentális darabként is kiválóan megállja a helyét, így nagyobb tér jut a pszichedelikus fogásoknak. Ne kérdezze senki, honnan ered a Supa Scoopa and Mighty Scoop cím, legyen elég a gigantikus basszusok dübörgése, John Garcia énekteljesítménye és a magával ragadó gitártéma. Aki szereti a fárasztó humort, annak a sajátos befejezés is tetszeni fog.

Rövidebb, ám kivételesen tempósabb dal a 100°. Valóban egy hagyományos értelemben vett dalról van szó, ám a tagok itt is kitesznek magukért hangszereiken. A Space Cadetben nagyon dögösen szólnak az akusztikus gitárok az agyonra meglazított húrjaikkal. A sztereó technikával végzett első kísérletek óta kevés példa van az oldalra kitett énekre, itt most ilyet is hallhatunk.

Brant Bjork indítja remek dobtémájával a Demon Cleanert, amelynek a riffjei sem utolsók, és abban is különleges, hogy két gitárszólót hallhatunk benne egyszerre (a külön poén, hogy egy gitárostól). Az Odyssey-ben egy egész érdekes effektet hallhatunk gitáron, mielőtt beütne a ménkű. A verzék alatt a háttérben Scott Reeder virtuózkodik basszusgitárján. A Conan Troutman ismét egy rövidebb nóta, zúzós starttal, zakatolós tempóval, igazi bólogatós szám.

A zúzás folytatódik az N. O.-ban is, egy bluesos akkordmenettel együtt, ami így kombinálva egészen érdekes hatást kelt. A záró Whitewatert már a hangulatos intro is eladja, a kemény riff tovább fokozza a hangulatot, az instrumentális rész (ami a dal nagy részét kiteszi) pedig maga a tökély, főleg ahhoz képest, hogy valószínűleg nem is volt előre megírva, tulajdonképpen csak egy jam. A szám befejeztével érdemes még tovább hallgatni a lemezt, a track végén a srácok elrejtettek egy kis meglepetést is.

Bár a Kyuss 1996-ban feloszlott, a tagok (Josh Homme kivételével) az utóbbi pár évben újra elkezdtek koncertezni, előbb Kyuss Lives! néven, majd miután az említett gitáros beperelte őket a névhasználat miatt, ezt valami furcsa okból Vista Chinóra változtatták. Akit érdekel, ezen a néven keresse őket, érdemes!

[mithallgassak-blog]

Stratovarius - Nemesis (9/10)

1. Abandon 2. Unbreakable 3. Stand My Ground 4. Halcyon Days 5. Fantasy 6. Out Of The Fog 7. Castles In The Air 8. Dragons 9. One Must Fall 10. If The Story Is Over 11. Nemesis

A Stratovarius az újkori power metal egyik vezető képviselője Finnországból. Ezen még a legendás Timo Tolkki néhány évvel ezelőtti kiválása se változtatott. Az azóta eltelt időszak se múlt el tagcsere nélkül: Jörg Michaelt Rolf Pilve váltotta a dobok mögött a (jó ideje egyetlen alapító taggal sem rendelkező!) zenekarban.

Nem sokat kell várni, mire belecsap a lecsóba az Abandon: húzós tempóval, kemény riffekkel kezd. A verze szokásos stratós forgatókönyv szerint zajlik, a bridge és a refrén ellenben kicsit sonatásnak tűnik. Matias Kupiainen gitáros és Jens Johansson billentyűs összjátéka példa értékű. A lágy intro ellenére az Unbreakable se sokokal veszi vissza a sebességet. Izgalmas szintetizátorhangzás váltakozik súlyos gitárcsapásokkal, a refrén pedig kimondottan fülbemászó.

A Stand My Groundban van minden, mint a búcsúban: a progresszív, ellenpontozásos riff műértőknek való; a verze thrash metalnak is elmegy, a refrén belassult poweres dallamokkal operál, és újabb Kupiainen-Johansson összjátékot is hallhatunk. A Stratovariushoz hasonló felállású bandákban fontos, hogy a gitáros és a billentyűs jól megértsék egymást zeneileg; ez itt maximálisan teljesül.

Hasonló receptet követ a Halcyon Days is: zúzós riff, lájtosabb versszak, fülbemászó refrén, viszont nagyobb szerepet kap az elektronikus vonal. A Fantasy némileg visszafogottabb, itt végig a dallamoké a főszerep. Ez akár még a rádiókba is beférne, ha azok nem bojkottálnák a rockot. Az album leghosszabb dala az Out of the Fog. A súlyos középtempó váltakozik a felszabadult sebességgel, ez teszi izgalmassá a számot 7 percen keresztül. Kupiainen és Johansson a szólóik során elég komoly ízelítőt adnak virtuozitásukból.

A Castles in the Air intrójának dallama mintha egy Blackmore's Night számra emlékeztetne, persze lehet, hogy ez csak véletlen, ez esetben bóknak vehető. Maga a dal ezúttal végig középtempóban megy, és ismét nagy teret ad a technikás szólóknak és összjátékoknak. Utóbbi mintha néhol elveszne a kíséret alatt, de ez a keverés hibája, nem a zenekaré. A Dragons részben bizonyítja ennek az ábrának az igazát, emellett a könnyedebb, melodikus vonalat képviseli.

A zenekar steril hangzásának jó példája a One Must Fall, különösen az intro. A bridge részben nagyon jópofa a gitár hangja, a refrén pedig a már megszokott súlyt hozza. Az If the Story Is Over a kötelező lassú szám az albumon. Ötletes a női vokál és a fütyülés párosítása, Timo Kotipelto pedig szívhez szólóan énekel. Végül következik a Nemesis: izgalmas, ellenpontozásos riff és a szép dallamok alatt igényes, kidolgozott kíséret jellemzi ezt a számot. Még ikergitározás is van benne, a Helloweennel ellentétben ők nem viszik túlzásba. Talán ez a legjobban eltalált nóta az albumon.

Érdekesség, hogy bár a legtöbb dalt a Kupiainen-Kotipelto szerzőpáros jegyzi, Pilve kivételével mindenki képviselteti magát dalszerzőként a lemezen, ahogy azt Tolkki kilépése óta lassan megszokjuk. Nagyon jól sikerült, ütős anyag ez, csak ajánlani tudom minden Stratovarius-rajongónak, minden power metalosnak, sőt, minden rockernek!

[mithallgassak-blog]

Nick Cave and the Bad Seeds - Push the Sky Away (4/10)

1. We No Who U R 2. Wide Lovely Eyes 3. Water’s Edge 4. Jubilee Street 5. Mermaids 6. We Real Cool 7. Finishing Jubilee Street 8. Higgs Boson Blues 9. Push The Sky Away

Nick Cave-et nem lehet csak úgy bemutatni annak, aki nem ismeri (aki ismeri, annak meg minek). Nick Cave ugyanis egy jelenség. Nincs szép hangja, de a dalai varázsát a semmihez sem hasonlítható, egyedi hangulat adja. Nem mellesleg azon kevés előadó közé tartozik, akik még tudnak hitelesen és eredeti módon énekelni a szerelemről. Lássuk hát, hogy ugyanez jellemzi-e az új lemezt is!

Szomorkás hangulatú a We No Who U R című nyitódal, a maga minimalista kíséretével, amit a női vokál színesít. A Wide Lovely Eyes finom palm muted gitárral érkezik, ettől függetlenül nem sokkal vidámabb az előző dalnál. A Water's Edge ennél sejtelmesebb, a basszusgitár röfögésére alapuló vonósokkal és a félig énekelt, félig beszélt szöveggel. Nick Cave elvontabb énjét mutatja ez a szám.

Végre egy határozott (persze nem túl gyors) ritmus jelenik meg a Jubilee Streetben. A gitárkíséret is szép, de azért így az album közepe felé haladva jó lenne már valami kevésbé komorat is hallani. Olyan kegyetlen ez a világ! Figyelemre méltó a 6 és fél perc alatt véghez vitt folyamatos építkezés. A Mermaids ismét egy lassú szám, bár a gitárhangzás és az elektromos zongora feldobja.

Akár egy horrorfilm zenéje is lehetne a We Real Cool, olyan félelmetes hangulatot teremt a vonósok és a síron túli hangú basszusgitár kettőse. Csak az ilyenek miatt nem lehet elaludni a lemez hallgatása közben. Aztán a Finishing Jubilee Streettel végre beindul a zúzda, ez kérem rákenroll a javából! Csak vicceltem persze, valójában ez a dal is illeszkedik komorságban és kiábrándultságban az eddigiekhez. Engem senki se szeret! Ami értékelhető belőle, az a refrén dallama és a különleges dobtéma. Ráadásul lekeveréssel ér véget, ez a létező legfantáziátlanabb befejezés  (amellett, amikor az utolsó sorra kiáll a zenekar, és az énekes a capella fejezi be).

Furcsa módon egy aktuális fizikai felfedezésről kapta címét a Higgs Bozon Blues. Építkezős, hosszú dal ez is, de a hangulat persze változatlan. Valaki lőjön fejbe! Az utolsó szám, a címadó Push the Sky Away pedig igazi gyászinduló, bár fejhallgatóval hallgatni izgalmasabb egy fokkal. Meghaltam.

Nekem Nick Cave korábbi alkotásai jobban tetszettek. Természetesen emberünk sosem a vidám zenéiről volt híres, de szerintem ez már túlzás. A Murder Ballads album, amin minden számban megölnek valaki(ke)t, ehhez képest csupa móka és kacagás. Egyszer meg lehet hallgatni ezt is, mert vannak rajta értékelhető momentumok, de a depressziósok és az öngyilkos hajlamúak jobb, ha kezükbe se veszik a CD-t.

[mithallgassak-blog]

Klasszikus: Omega - Szvit

1. Ébredés 2. A malomban 3. Hazafelé 4. A hetedik napon 5. Délutáni szerelem 6. Van aki nyugtalan 7. A jövendőmondó 8. Én elmegyek 9. A madár 10. Járt itt egy boldog ember 11. Hazug lány 12. Búcsúztató

Az LGT-hez hasonlóan az Omegának is van(nak) méltatlanul alulértékelt albuma(i). Igaz, hogy az eredetileg Omega 5 címmel megjelent lemezen talán nincsenek annyira "slágeres" dalok, mint az előző, eredetileg meg sem jelent 200 évvel az utolsó háború után című anyagon, viszont több tekintetben is mérföldkő a magyar rockzene történetében. A Deep Purple és a(z Omega által ekkor erősen követett) Urian Heep mintájára Magyarországon először szimfonikus zenekart vontak be a zenéjükbe, ezzel elkészítve az addigi leghosszabb összefüggő magyar rockzeneművet. A Deep Purple Concertójához vagy a Uriah Heep Salisburyjéhez képest különbség, hogy itt nincsenek csak a nagyzenekar által játszott részek, ezzel némileg populárisabb alkotás született.

Az eredeti és az újrakiadott, remasterelt változat a számsorrendben eltérnek egymástól, én az utóbbit fogom követni, mivel mindig ezt a változatot hallgattam.

A szvit első tétele, az Ébredés Benkő Laci orgonajátékával indul. Egyszerű, mégis varázslatos, és eltéveszthetetlenül omegás akkordmenetre épül. Erre jön rá Mecky éneke a szelíd hangú cintányérokkal váltakozva, majd belépnek a gitárok és keményedik a hangzás. Ahogy állandósul a tempó, belép a nagyzenekar is - abban a korban ez teljesen új jelenség volt; ha éltem volna már, biztosan leesett volna az állam tőle! A szöveg egyébként a legtöbbünk számára elég utópisztikusnak tűnhet a reggeli ébredések valóságával összehasonlítva.

A középtempós A malomban bluesos vonásokat is magán hordoz, egyúttal pihenőre küldi a szimfonikus zenekart, ami csak a vége felé szólal meg. Addig viszont élvezhetjük Misi, Elefánt és Laci sajátos kánonját, ötletes megoldás. A Hazafelé zenéje remekül visszaadja a szalonspicces éjszakai séták hangulatát, ebben sok szerepe van Elefánt torzítatlan gitárjának. Az - immár torzítós - gitárszóló után visszaköszön az Ébredés akkordmenete, ami akár azt is jelentheti, hogy hazaértünk, elaludtunk, de ideje újra felébredni.

Ha ez nem sikerült volna, A hetedik napon kemény riffje garantáltan felébreszti a hallgatót. Ez akár az első magyar speed metal számnak is nevezhető, és ha ezt a gondolatot továbbvisszük: bizony nem tudok róla, hogy a speed metalt ebben a korban bárki más a világon szimfonikus zenekarral kombinálta volna! A Délutáni szerelem kicsit lenyugtat, ez szerintem kicsit a táncdalfesztiválok sanzonos vonalának a paródiája. Ezután visszatér az előző kemény riff a Van aki nyugtalanban, még egy versszakot hozzátéve. A dal, és egyben a szvit befejezését sokáig húzzák, ezzel és az egyre nagyobb hangerővel emelve a feszültséget, ami csak a befejezéssel oldódik fel. Zseniális megoldás!

A szvit befejeztével következnek a hagyományosabb számok, elsőként A jövendőmondó. Gyors középtempós dal, a riff engem kicsit a Smoke on the Waterre emlékeztet. Az eredeti kiadáshoz képest az új változat egy gitárszólóval több, bár nem tudom, hogy ezt az eredetiből vágták ki annak idején, vagy utólag játszották fel. Az Én elmegyek egy szívbemarkoló, lassú szám, az album egyik csúcspontja. A refrén gazdag vokáljához a remasterelt kiadás hozzátesz egy ritmusgitárt, illetve itt is van extra szóló. Nem kell szégyenkezni, ha valaki megkönnyezi a szöveget!

A madár ismét egy korszakalkotó nóta: az első magyar zeneszám, amiben szintetizátor hallható (bár később a Búcsúztatóban is lesz, de igaz, hogy ez a dal van előbb az albumon). További érdekesség, hogy először Helló, Elefánt! címmel, Mecky tréfás szövegével hangzott el koncerteken, de persze ez a szöveg túl komolytalan volt, hogy kiadják. Akit érdekel, keressen rá Youtube-on, érdemes!

Kicsit töltelékszám-szagú a Járt itt egy boldog ember, de enyhítő körülmény, hogy ez az egyetlen dal az albumon, aminél egyáltalán felmerül ilyen gyanú. Az eredeti kiadáshoz képest az instrumentális outrót kicsit tovább engedték szólni lekeverés előtt. A Hazug lány az egyetlen slágeresebb szám, a riff akár egy AC/DC számban is szólhatna, a szöveg pedig sokak számára ismerős lehet. Zárásként egy újabb szép, szomorú dalt kapunk, Búcsúztató címmel, és ismét előkerül a Moog. Utóbbi a gitárral unisonóban játssza a gyönyörű gyászindulót a szám befejezéseként.

Az album, és különösen a Szvit, biztosan megállja a helyét akár a fent említett zenekarok hasonló jellegű alkotásaival összehasonlítva is. Sajnos nem mondhatni, hogy hagyományt teremtettek: bár később több magyar előadó is felvette korábbi dalait nagyzenekarral kísérve (Ákos, P. Mobil, sőt az Omega is), de nincsenek sokan, akik eleve ilyen számokat írtak volna (a Symphoniumról tudok, de náluk is inkább külföldi szimfonikusmetal-bandák hatása érezhető). A példa 40 éve megvan, üzenem a mai rockegyütteseknek: tessék követni!

[mithallgassak-blog]

Helloween - Straight Out of Hell (6/10)

01. Nabataea 02. World Of War 03. Live Now! 04. Far From The Stars 05. Burning Sun 06. Waiting For The Thunder 07. Hold Me In Your Arms 08. Wanna Be God 09. Straight Out Of Hell 10. Asshole 11. Years 12. Make Fire Catch The Fly 13. Church Breaks Down

Limited-edition bonus tracks:

14. Another Shot Of Life 15. Burning Sun (Hammond version; dedicated to Jon Lord)

Új albummal indította a 2013-as évet a power metal ősatyja, a Helloween. Bár szerény véleményem szerint Kai Hansen és Michael Kiske nélkül a zenekar csak árnyéka önmagának, azért lássuk, ezúttal mit hoztak össze!

A nyitódal, a Nabatea keleties fődallammal indul, szintetizátorral kísérve. Sodró tempójú szám, power metal a javából. A lendületet csak a refrén töri meg egy kis belassulással. Nem fullad unalomba a 7 perc, mert ezalatt számos különböző téma előkerül. Talán kicsit túl sok is, vagy az egyes témákból kellett volna többet kihozni, már ha nem okozott volna gondot egy 10-15 perces hőseposz.

Ikergitározás adja a World of War gerincét, a tempó pedig csak fokozódik. Ebben a számban (is) kitűnik, mennyire kár, hogy Michael Kiske kilépett annak idején, ez a refrén az ő hangjával fantasztikus lenne. Persze Andi Deris (aki a neve ellenére férfi, ha esetleg valaki mást hinne) se rossz énekes, de az ő hangja szerintem inkább thrash metalhoz való. A Live Now!-ban torzított éneket (vagy vocodert?) is hallhatunk, ennek ellenére ez tulajdonképpen egy popdal metalos hangszereléssel. A Far from the Stars unalmasan indul, de a refrén fülbemászó dallama, a szintifutamok és az ikergitárszóló megmentik.

Ikergitározással indul a Burning Sun is, ez már kezd kicsit unalmas lenni - akármennyire jópofa is, azért ennyiszer elsütni elég olcsó trükk. A dallamok legalább jók, és gitárszóló is van. Igen, iker az is. A Waiting for the Thunderben komoly szerepet kap a zongora és a szintetizátor, ez kicsit érdekes, amikor nincs billentyűs a bandában. Újabb popszámról van szó, de legalább hallhatjuk Andit mély hangon is énekelni a verzékben. Szintén előkerülnek a mély regiszterek a Hold Me in Your Armsban, ami a "Stairway to Heaven"-szabály szerint kötelező ballada. Annak tökéletes, bár a vonósok kicsit nyálassá teszik.

A Wanna Be God egy különleges dal, szinte végig csak dob és ének van benne, de a maga nemében remekül eltalált szám. Sajnos csak 2 perces az egész, pedig egy hosszabb mű felvezetése is lehetne. Aki kitalálja, mire alapul a Straight Out of Hell főtémája, kap egy csokit, ha megveszi a boltban (segítség: ikerrel kezdődik, és gitározásra végződik). A refrénben viszont ismét kellemes dallamokat és gazdag kíséretet hallhatunk. Újabb hatásvadász cím: Asshole. Ezt és a refrén szokatlan ütemét leszámítva eléggé unalmas szám.

A Yearsben tökéletesen megadja a hangulatot a kétszólamú ének, főleg a verzék nyomasztóan elnyújtott énekstílusa, a refrén pedig ismét fülbemászóan melodikus. Félelmetes hangulat és tökös (két értelemben is) riffek váltakoznak a furcsa, Make Fire Catch the Fly címet viselő dalban. Van itt minden, mint a búcsúban, ami nem rossz, de talán a kevesebb talán több lett volna. Legalább ikergitár nincs. Címéhez méltóan a Church Breaks Down harangokkal és templomi orgonával kezdődik, hogy aztán egy vérbeli, monumentális power metal nóta fejlődjön ki belőle. Izgalmas szám, így azt is mondhatjuk: minden jó, ha a vége jó (persze hanglemezek esetén ez nem feltétlenül igaz).

Két bónusztrekket is kapunk: az Another Shot of Life megint nagyjából pop, viszont az átvezetés alatt jól szól a torzítatlan gitár, és néhol egészen érdekes futamok is előjönnek Markus Grosskopf basszusgitárjából. Felkerült továbbá a Burning Sun némileg áthangszerelt, Hammond orgonával ellátott verziója, amit szép gesztusként a tavaly elhunyt Deep Purple-billentyűsnek, Jon Lordnak ajánlott a zenekar.

Vannak tehát jó pillanatok és értékes dalok a lemezen ugyanúgy, ahogy unalmas töltelékszámok is. Messze nem egy Keeper (ahhoz valószínűleg Kiske és Hansen is nélkülözhetetlen lenne), de egynek megteszi. Az biztos, hogy egy időre meguntam az ikergitározást, bármennyire is szeretem egyébként.

[mithallgassak-blog]

Érdekesség: Burzsoá Nyugdíjasok - Olcsó játék hülyegyerekeknek (7/10)

1. Be a kuplerájba! 2. Kádár János 3. Közlekedj okosan! 4. Nosztalgia 5. Rohanó világunk 6. Bunkó pestiek! 7. Olcsó játék hülyegyerekeknek 8. Mennyből az angyal 9. Rózsaszál 10. A 21-ből nem engedek! 11. Kálmán 12. Hajtóvadászat öregekre 13. Szar a egész! 14. Unser hastendes Jahrhundert

Mivel a lemezpiacon mostanság nagy a pangás, ezért ismét egy korábbi albumot mutatok be érdekességként. A Burzsoá Nyugdíjasok zenekar 1996-ban alakult négy pécsi egyetemista együttműködésével, és működésük egészen sajátos koncepcióra alapul. A tagok öregemberek bőrébe bújva zenélnek, parókában és jelmezben lépnek fel, valamint a szövegeik is a nyugdíjasokat, illetve azoknak egy jól ismert csoportját, a banyatankos, panaszkodó, törtető, embergyűlölő fajtát parodizálják. Zenei tudással nem igazán rendelkeznek, de itt most nem is az a lényeg, hanem a szövegek és a már említett koncepció. Jelen írás tárgya a második (és egyben utolsó?) nagylemezük.

A Be a kuplerájba címével ellentétben nem altesti humorral operál, hanem a zenekar bemutatkozásaként fogható fel. Mind a négy tag (ifj. Sas Endre, vitéz Benedek Kristóf, dr. Csordás Aurél, Bodor József) énekel egy-egy strófát, és komoly verseny lehetne abból, melyiküknek van szörnyűbb hangja. A Kádár János egy szaxofoncentrikus szám; nem tudom, ki fújja, de az biztos, hogy nem tud rajta játszani. A nosztalgikus szöveg viszont telitalálat! A Közlekedj okosanban nem is erőltetik az éneklést, de jól példázza azt, hogy a nyugdíjasok milyen képtelen pletykákat terjesztenek, hogy megrémisszék az embereket.

Egyik kedvencem a Nosztalgia, amely egy idős pár régi emlékeit idézi fel. A dalnak világosan kivehető akkordmenete van (ez nem szokványos a zenekar esetében), és egészen egyedi módon ketten éneklik sztereóban, más szöveggel! A "katonaszerelem hadifogságba" sor viszont minimum gyanús. A Rohanó világunkban a címben említett jelenségre panaszkodnak a "nyugdíjasok", és ezúttal hegedűn kiséri őket valaki, aki nem tud hegedülni. Jogos problémát vet fel viszont a Bunkó pestiek, még ha a javasolt megoldás nem is tűnik túl humánus módszernek.

A címadó dal a mai fiatalok őrült és veszélyes hobbijairól szól, amiből nem tudom megállni, hogy ne idézzek egy, a bungee jumpingról szóló részt: "Tavaly a Balatonon elszakadt a káucsuk. Az áldozat szerencsére csak egy külföldi turista volt, na de akkor is." A Mennyből az angyal címével ellentétben az embergyűlölő nyugdíjasok himnusza, a kissé elvont szövegű Rózsaszál pedig egy náci bált vizionál keringőritmusban (!). A 21-ből nem engedek zenéjében dallamokat is felfedezhetünk, a refrén pedig a maga primitívségével egyszerűen fenomenális.

Kifejezetten "slágeres" szám a Kálmán, amely egy kissé kattant, ámde annál hiszékenyebb emberről szól. A szövegben bőven akadnak érdekességek: hol az Illés zenekart idézik fel, hol pedig Grandpierre Attilára, a VHK frontemberére utalnak. A Hajtóvadászat öregekre a nyugdíjasok paranoiáit jeleníti meg kissé eltúlozva, a Szar az egész pedig a maga tömörségével foglalja össze az album mondanivalóját.

Sajnos az együttes nagyjából ennek a lemeznek a megjelenése óta szünetelteti a működését, mivel összes tőkéjüket a felvételekre és a kiadásra fordították. Bár a kritikán aluli zenei színvonal miatt nem adhattam magasabb pontszámot, szövegre mind ezen az albumon, mind az első kiadványon (Idősebbek is elkezdhetik) minden szám telitalálat, és jó pár vidám percet okozhat annak, aki képes felülemelkedni a hangszeres tudás hiányán.

[mithallgassak-blog]

Klasszikus: Deep Purple - Machine Head

1. Highway Star 2. Maybe I'm a Leo 3. Pictures of Home 4. Never Before 5. Smoke on the Water 6. Lazy 7. Space Truckin'

A nagy ősrock-triumvirátusként is emlegetett Led Zeppelin - Deep Purple - Black Sabbath hármas képviselői közül a számomra legkedvesebb Deep Purple-től szeretném bemutatni az immár (hihetetlen, de) 40 éve kiadott Machine Head című albumot. Ahogy a másik két zenekarra, úgy rájuk is igaz, hogy a mai rock- és metalzene korántsem lenne ugyanaz nélkülük; sőt, talán nem is létezne. Ami a triumvirátusból kiemeli a Deep Purple-t, az (bár ez valamennyire szubjektív) a tagok káprázatos zenei tudása; mind az öt zenész saját hangszerének valaha volt legjobbjai közé tartozik - persze nem mintha a Zeppelint és a Sabbath-ot kutyaütők alkották volna.

Az első szám a sodró lendületű Highway Star, ami a koncertekhez képest egy rövidebb, de így is sejtelmes, építkezős intróval kezdődik. A szöveg viszonylag egyszerű, de Ian Gillan énekteljesítménye kiváló, ahogy a sajnos idén elhunyt Jon Lord orgona- és Ritchie Blackmore gitárszólója is. Sokak szerint ez a legelső speed metal szám a világon, bár ez speciel nem teljesen igaz, mivel a Black Sabbath Paranoidja két évvel korábbi, és nagyon hasonló stílusban íródott.

A Maybe I'm a Leo lassú középtempóval veszi vissza a lendületet, de a megkapó riffre nem lehet nem odafigyelni. Ian Paice rövid dobszólója vezeti fel a Pictures of Home című dalt, amiben a zenekartól szokatlanul kétszólamú éneket is hallhatunk néhol. A nóta abban is egyedülálló, hogy minden tag lehetőséget kap szólózásra, még a basszeros Roger Glover is. Koncerteken mégsem igazán játszották Blackmore kilépéséig, állítólag ő nem volt hajlandó rá. A lemez egyetlen töltelékszáma a Never Before, mégis a maga rákenrollos lüktetésével ezerszer jobb nóta sok mai együttes legnagyobb kasszasikert hozó slágereinél.

Ezután jön az a rockhimnusz, amit minden valamirevaló rocker ismer, és majdnem minden kezdő gitáros elsőként tanulja meg: Smoke on the Water! A sors fintora, hogy bár Blackmore nagyon sok virtuóz szólót és témát előcsalt már a gitárjából, mégis egy ilyen egyszerű (de persze nagyszerű) riff révén ismeri a világ nagy része. Valószínűleg kevesen gondolták, amikor a montreux-i kaszinót felgyújtották, hogy a világ ezáltal lesz gazdagabb egy fantasztikus szerzeménnyel - persze lehet, hogy anélkül is megírták volna a dalt, csak más szöveggel.

A Lazyt Jon Lord szólója vezeti fel, ami szó szerint szóló, mivel a zenekar többi része csak jóval egy perc után (koncerteken több perc után) kapcsolódik be. Nagyon pengének kell lenni ahhoz, hogy valaki így is fenntartsa a figyelmet, Lordnak sikerül. Ezután Blackmore is a húrok közé csap, és jó kis bugi kerekedik a nótából, az igazi pikáns ízt pedig a rengeteg hangszeres szóló adja meg, amihez még Gillan is hozzájárul szájharmonikával.

A Space Truckin' sajátos, izgalmasan monoton (!) lüktetését a fordított ritmusú dobolás adja. Gillan nem kíméli a torkát, üvölt, ahogy csak bír. Ezt a számot szintén érdemes koncertfelvételről meghallgatni, az alapból 4 perces nótát egy-egy fellépésen elnyújtották akár 20-30 percre is az extra szólókkal.

Korszakalkotó lemezről beszélhetünk tehát, ami még a Purple impozáns életművében is az egyik legjobban sikerült darabnak számít. Idén a megjelenés 40. évfordulójának alkalmából a polcokra került egy Re-Machined nevű kiadvány, amin neves rockzenekarok (Iron Maiden, Metallica, Santana, Chickenfoot, stb.) dolgoztak fel egy-egy számot az albumról, és ezek a Flaming Lips szentségtörő terrorcselekményét leszámítva egytől egyig remekül sikerültek. Az eredeti album mellett érdemes beszerezni ezt a válogatást is.

[mithallgassak-blog]

Érdekesség: Die Toten Hosen - Wir warten auf's Christkind (9/10)

01. Ave Maria 02. Stille Nacht, Heilige Nacht 03. Ihr Kinderlein kommet 04. Oh Tannenbaum 05. Merry X-Mas Everbody 06. Weihnachstmann vom Dach 07. Auld Lang Syne 08. The Little Drummer Boy 09. Leise rieselt der Schnee 10. Alle Jahre wieder 11. Frohes Fest 12. White Christmas 13. Weihnachten bei den Brandts 14. Hark! The Herald Angels Sing 15. We Wish You A Merry Christmas 16. In Dulci Jubilo 17. Happy Xmas 18. Jingle Bells 19. I Wish It Could Be Christmas every Day 20. Still, Still, Still

Karácsony közeledtével ideje ezen a blogon is egy karácsonyi albumot bemutatni. A Toten Hosen (vagy szépített nevükön Roten Rosen) egy német punkzenekar, akik már lassan 30 éve űzik az ipart. A nevük nemcsak szó szerint értelmezhető ("halott nadrágok"), átvitt értelemben ugyanis merevedési zavarokat jelent. Ezen az 1998-as albumon karácsonyi dalok feldolgozásai szerepelnek, és hálistennek nyoma sincs az ünnepi kiadványokon szokásos giccsparádénak.

A nyitószám Ave Mariától ne ijedjen meg senki, bár ez is szép a maga nemében, és fokozatosan be is keményedik azért. Az igazi hangulatot viszont a Stille Nacht hozza meg, igazi zúzós-pogózós-bulis számot varázsoltak ebből a dalból. Az Oh Tannenbaum kísérete nagyon szép, csak olyan érzése van az embernek, mintha az énekes Campino még decemberre se heverte volna ki az Oktoberfestet.

A Merry X-mas Everybody ezúttal nem egy népdal, hanem egy Slade szám feldolgozása. A hangszerelés kicsit keményebb az eredetinél, és bár a szöveg angol, megvan a hamisítatlan német akcentus is. A Weichnachtsmann vom Dach ezúttal egy saját szám, zeneileg nagyon jó és dallamos, csak a német nyelv vesz el kicsit az élvezeti értékből.

Bár az Auld Lang Syne (vagy itt inkább Auld Lang Zyne) inkább szilveszteri dal, mint karácsonyi, abszolút nem lóg ki a képből, és egy ilyen verziót nem lehet nem szeretni, főleg ha még gitárszóló és skót duda is van benne. The Little Drummer Boy szintén igazán hangulatos, és a kis dobos fiú, Vom Ritchie is kitesz magáért.

A Frohes Fest, mint az album második saját száma, megint csak nagyon jól el van találva, és kicsit keményebb az elsőnél. Bing Crosby örökzöldje, a White Christmas egy kis altatás után vidám skába csap át. Bár az ilyen zene sehogy sem jön össze a karácsonnyal, mégis lehetetlen megállni mosolygás nélkül ezt a számot. Az inkább angol nyelvterületen ismert Hark! The Herald Angels Sing klasszikus recept szerinti punkfeldolgozás, a We Wish You a Merry Christmas pedig reggae-s alapokon nyugszik, utóbbiban különféle jókívánságokat hallhatunk "a világ minden tájáról".

A Happy Xmas (War Is Over) feldolgozásában megtartották a John Lennon szám gyors 3/4-es tempóját, de a hangszerelésnek köszönhetően eltűnt az eredeti verzió giccses hangulata. Visszatér a reggae a Jingle Bellsben, és a perverzebbeknek érdemes a plusz versszak szövegére is figyelni. Igazi hangos rákenroll a Wizzard nótájának feldolgozása, az I Wish It Could Be Christmas Every Day. A Still, Still, Still című utolsó számot a gitáros, Andreas von Holst énekli, akihez képest Zámbó Krisztián egy gyönyörű hangú dalos pacsirta.

A 2007-es újrakiadásra bónuszként felkerült néhány szám eltérő (unplugged, dub, stb.) változata is. Ha nem vesszük véresen komolyan a karácsony emelkedett, ünnepi hangulatát, fadíszítés közbeni hallgatáshoz ideális lehet ez az album. Ezzel az írással kívánok minden kedves olvasónak kellemes karácsonyi ünnepeket!

[mithallgassak-blog]

Junkies - Mi van veled? Semmi? (7/10)

1.Nincs pardon 2.A szerelmedtől lettem ilyen 3.Kisherceg 4.Gyűlölöm ezt a dalt 5.Szarni a világra 6.Frizura 7.Halloween 8.Lótetű 9.Világvége

A Junkiest aligha kell bemutatni bárkinek is, rocker és punk körökben elég ismert név. Néha Facebookon még a diszkóribik is (tudtukon kívül persze) az ő szövegeikből való, öribariktól lopott idézetekkel bizonygatják, hogy ők milyen egyediek. Nemrég csatlakozott a zenekarhoz az eddig kisegítő gitárosként közreműködő Sajti Levi, és a nyilatkozatok szerint a jelenlétét azonnal lehet majd hallani az albumon. Mindenesetre ami ennél is hamarabb feltűnik, hogy mindössze 9 számból áll a lemez, így mindennel együtt 32 perc alatt lezavarható az egész.

A már korábban Youtube-ra feltett Nincs pardon találó szövege egyértelműen a Zöld Pardon körüli mizériát idézi fel, a verzék ritmusa ezzel a zakatoló gitárral jól el van találva. A szerelmedtől lettem ilyen című dal ennél poposabb (a refrénbeli óbégatástól eltekintve), nekem kicsit unalmas. A Kisherceg bevezetőjében kihasználják a két gitáros adta lehetőségeket, ezt továbbvihették volna a verzére is, de tulajdonképpen így se rossz szám.

Újabb populáris zenei világú szám jön Gyűlölöm ezt a dalt címmel, de mondjuk azt, hogy elviszi a hátán az abszurd szöveg és a Hammond orgona. A Szarni a világra ugyanezt a vonalat viszi tovább, ezúttal viszont egy jópofa zongorával megspékelve, és a zenével ellentétben legalább a szöveg viszonylag provokatív. A hagyománynak megfelelően humoros számot is kapunk, aminek témája a Frizura.

Ismét hallhatjuk Riki hangját a Halloween című nótában, ami az egyik legjobban sikerült dala lett a cintányérokkal és a waholó gitárral. A reklámok világát kritizálja a Lótetű, ez ismét egy olyan szám, amit a szöveg ment meg. A Világvégében két gitár adja a kíséretet: egy akusztikus és egy egészen eredeti effekttel ellátott elektromos. A szövegben van egy-két akkora (jó értelemben vett) baromság, hogy nem lehet rajta nem felröhögni.

Vannak jó számok az albumon, és vannak olyanok is, amiket csak a szöveg miatt érdemes meghallgatni, de végül is mindegyikben van valami értékelhető. A kiadvány nagy negatívuma a rövid terjedelem, ezért aki megvette, joggal érezheti becsapva magát. Persze ha ezen kívül csak gagyi zenéjű, gagyi szövegű töltelékszámokat tudtak volna rátenni, akkor jobb így, mert a Junkies rengeteg jó számot csinált már, és a rövidségétől eltekintve ez is egy teljesen vállalható anyag.

[mithallgassak-blog]

Dropkick Murphys - Signed and Sealed in Blood (8/10)

1. The Boys Are Back 2. Prisoner's Song 3. Rose Tattoo 4. Burn 5. Jimmy Collins' Wake 6. The Season's Upon Us 7. The Battle Rages On 8. Don't Tear Us Apart 9. My Hero 10. Out on the Town 11. Out of Our Heads 12. End of the Night

A kelta punk egy eléggé speciális műfaj: a punkzenét ötvözi a hagyományos ír kocsmazenével, mindkét stílus hangszereit alkalmazva, fantasztikus elegyet hozva ezzel létre. A műfajt a Pogues zenekar alapította az 1980-as években, a legenda szerint azért, mert nem volt pénzük erősítőkre. Ennek a stílusnak az egyik képviselője napjainkban a Dropkick Murphys, amelynek egyéni hangzását a gyakran használt ír duda adja. Utóbbi miatt ismerősen szólhat annak, aki a Romantikus Erőszakot ismeri, persze a dallamok az eltérő gyökerek miatt elég különbözőek.

A nyitószám, The Boys Are Back remek, hangulatos kórussal indul, dudával és gitárral kísérve, majd begyorsul és egy igazi húzós dalnak bizonyul. A torzítós gitár mellett végig hallatszik az akusztikus is. A Prisoner's Song hamisítatlan ír dal, nagy szerepet ad a népi hangszereknek és a kelta dallamoknak. Egy lájtosabb, akusztikus szám következik (Rose Tattoo). Ismét előtérben vannak a népi hangszerek, a harmonika és a bendzsó, viszont a duda hiányzik.

Alaposan felpörgeti a tempót a Burn, és újra megszólal a már ismert kórus hangja. A Jimmy Collins' Wake megint egy visszafogottabb, akusztikusgitár-alapú szám. The Season's Upon Us egy karácsonyi dal, az ír lassú számokra jellemző, táncolható, 3/4-es ritmussal, ellenben vicces szöveggel. Mielőtt még elaludnánk, The Battle Rages On felfrissít a maga kőkemény riffjével, és külön öröm slide gitárt hallani benne. A Don't Tear Us Apart című dalban még egy furcsa hangú zongora (?) is előkerül, egyébként ez a szám egész rádióbarát hangzású - bár ahhoz még így is túl jó, hogy a rádiókba beférjen.

A My Hero ismét egy gyors szám, majd egy különlegesebb nóta következik Out on the Town címmel, swinges tempóval, rekedtes énekkel, és végre előkerül a duda is. A rákenrollos gitárszóló már csak hab a tortán, viszont hosszabb is lehetne. Az Out of Our Heads ismét egy bendzsó-harmonika alapú, hangulatos dal, de az ilyeneket nem lehet megunni, erre bulizni és vedelni kell! Az albumot a lassú End of the Night zárja, természetesen 3/4-es ütemben, de a gitárok ezúttal elektromosak. Egyszerű, de (vagy talán épp ezért) nagyszerű a mandolinon játszott vezérdallam.

Nagyon jó kis anyagot kaptunk a Dropkick Murphystől, aminek legfőbb erénye a változatosság. Vannak itt gyors, lassú, elektromos, akusztikus, punkos, népies dalok egyaránt, és mindből pont elég. Egy picit hiányoltam a korábban megszokott dudát, itt talán ha három számban előfordult. Az album egyébként hivatalosan csak 2013-ban jelenik meg, és isten őrizz, hogy bárkit illegális letöltésre buzdítsak (fujj! csúnya dolog!), de ha netán 21-én mégiscsak vége lenne a világnak, kár lenne ezeket a nótákat kihagyni.

[mithallgassak-blog]

Mägo de Oz - Hechizos, Pocimas y Brujeria (8/10)

1. El libro de las sombras 2. H2Oz 3. Xanandra 4. Sacale brillo a una pena 5. Satanael 6. No pares (de oir rock & roll) 7. A marcha das meigas 8. Quiero morirme en ti 9. Sigue la luz 10. El mercado de las brujas 11. Celtian 12. Brujas 13. Hechizos, pocimas y brujas

Bonus tracks: 14. Piratas 15. Desde mi cielo (orquestal)

Már terveztem bemutatni egy Mägo de Oz albumot az érdekességek között, de mivel most jelentkezett a csapat új anyaggal, inkább ennek apropóján írok róluk. A zenekar jórészt spanyol nyelvterületen ismert, a perverz nevű dobos, Txus de Fellatio alapította. Az első album szárnypróbálgatásai és jó pár tagcsere után rátaláltak a nekik való stílusra, a kelta elemeket is tartalmazó, dallamos folk metalra, amit anyanyelvükön, spanyolul énekelnek, ezzel egészen egyedi kombinációt alkotva. Az együttes legtöbb számát éneklő Juanma nemrégiben kivált, jelen írás tárgya az első album, amit az új énekessel, Javier Dominguezzel (becenevén Zeta) készítettek.

Korábban a srácok minden lemezt hosszú intróval kezdtek, most szakítottak ezzel a hagyománnyal, és egyből a közepébe csapnak El libro de las sombras című számmal. Ami megszokott, az a tempós, ugyanakkor dallamos zene, szép hegedű-furulya összjátékkal. Zeta hangja nagyon hasonló Juanma orgánumához, az övénél egy picivel lágyabb. Virtuóz szólókat is hallunk szintetizátoron és gitáron egyaránt.

Kémikusok előnyben a H2Oz címének megértésénél, bár nagy tudás nem kell hozzá. Hasonlóan pörgős és melodikus ez is, mint az első szám, a harmonika miatt néhol kicsit a Korpiklaanira hajaz. Nem nyugtat le a komolyabb hangzású témákat hozó Xanandra sem, amiben a többszólamúság dominál hol az énekben, hol a furulya-hegedű örömzenében, hol az ikergitárszólóban. A szomorkás, középtempós Sacale brillo a una penában a szintetizátor kap nagyobb szerepet a furulya és a hegedű virgázásai mellett.

A Satanael intrójában a torzítatlan gitár és a billentyűk összjátéka gyönyörű, aztán súlyos, kemény riffbe megy át a zene, keleties dallamokkal, de akad gyorsabb rész is, tehát egészen változatos nótáról van szó. Ezúttal a furulyás Josema is kap egy szólót, amibe csak felénél kapcsolódik be a hegedű és a szinti. Sajnos nem értem a szöveget, de a Mägo de Oz már korábban is kacérkodott sátánizmussal kapcsolatos témákkal, még ha nem is olyan komolyan, mint mondjuk a Mercyful Fate.

Vérbeli hardrock-nóta a No pares (de oir rock & roll), kőkemény riffekkel és Hammond orgonával. Azért a népi hangszereket képesek ebbe is belevegyíteni, és szerencsére ezek se lógnak ki a képből. Az A marcha das meigas egy rövid instrumentális szám, amiben dobkísérettel játszanak gyönyörű dallamokat (azt hiszem) dudán. Ezután egy nem kevésbé szép, akusztikusgitár-alapú dal jön Quiero morirme en ti címmel, ebben külön kiemelendő a fantasztikus gitárszóló.

A Sigue la luz kórusa újra visszahozza a keményebb vonalat, ezúttal kicsit slágeresebb köntösben. A gyorsabb tempó és a népi hangszerek is visszatérnek El mercado de las brujasban, itt nagyon jók a refrénben megbúvó gitár-arpeggiók. A Celtian elején egészen különleges hangzást hallhatunk: a dallamot a basszusgitár játssza, miközben wahos gitárakkordok és furulyafutamok kísérik. Az instrumentális dal, címének megfelelően, kimondottan keltás dallamokra épül. A Brujas (magyarul boszorkányok) vészjósló, mélyre pitchshiftelt hanggal és törzsi tamtamokkal kezdődik, majd meghalljuk a női énekes, Patricia Tapia hangját is, aki az egész nótát végigénekli.

A leghosszabb szám a címadó dal, a Hechizos, pocimas y brujeria. Ez ismét egy szép furulyaszólóval indul, amit hegedű és zongora kísér. Rövid gyönyörködés után megjön a tempó is, a megunhatatlan hegedű-furulya összjátékkal együtt. A dalban van több különböző melódia, szólók és ikergitározás is, bár 8 percen keresztül majdnem végig ugyanaz a középtempós szvingelés kicsit unalmas nekem.

A lemez végén különlegességként kapunk három, nagyzenekar által előadott bónuszdalt is. A Piratas egy új, mozgalmas szám, a Desde mi cielo egy régebbi opusz átdolgozása, az utolsó szám pedig címéből ítélve a Xanandrához írt nyitány, ezt viszont a nagyzenekar és a rockzenekar együtt játssza.

Az új album nem hozott sok újdonságot, de nem okozott csalódást sem, és egy ilyen zenekarnál, mint a Mägo de Oz, ez pont elég. Kicsit hiányoltam a nagyobb lélegzetű számokat (az az egy pont nem volt annyira nagy durranás), de a sok szóló és a szép folkos dallamok kárpótoltak ezért. Külön megemlítendő a borító, a már megszokott jópofa stílusú karikatúrával. Csak így tovább a sárga úton!

[mithallgassak-blog]

Klasszikus: Mercyful Fate - Melissa

1. Evil 2. Curse of the Pharaohs 3. Into the Coven 4. At the Sound of the Demon Bell 5. Black Funeral 6. Satan's Fall 7. Melissa

King Diamond nevét talán többen ismerik, mint zenekaráét, a Mercyful Fate-ét, pedig utóbbinak nagy jelentősége van a metaltörténelemben. Ez a dán zenekar az, amelyik nyíltan sátánista szövegeivel, ijesztő gitártémáival, jellegzetesen fátyolos hangzásával megalapozta a black és death metal stílusát, még ha bizonyos elemek (hörgés, blast ritmusok) egyelőre hiányoznak is. Első és egyben legismertebb albumuk az 1983-ban megjelent Melissa, amelyről egyébként a Metallica feldolgozta a számok többségét.

Pörgős riffel és halálsikolyokkal indít az Evil, amiben King Diamond megvillantja magas hangszíneit, a gitárosok pedig kacifántos szólókkal töltik ki az üresjáratokat. A szöveg szadista hajlamokról árulkodik. A Curse of the Pharaohs kissé még NWOBHM-es beütésű, de a jellegzetesen horrorisztikus, legalább három hangszínt váltogató ének miatt ez több egyszerű britmetalnál.

Az Into the Coven középkori stílusú intrójában akusztikus gitár kíséri Michael Denner gyönyörű barokkos szólóját, bár ennek nincs sok köze a szám többi részéhez, ami ismét egy középtempós metalnóta, és megint csak King Diamond félelmetes éneke adja meg igazán a hangulatot. Kicsit tempósabb az At the Sound of the Demon Bell, ami szokatlan módon egy gitárszólóval kezdődik, de hát a Mercyful Fate sosem a szokványos dalszerkezeteiről volt híres. Hangulatos szólókban a dal közben sincs hiány, és King Diamond gyakorlatilag soronként ugrál a különböző hangszínek között. A "legzúzósabb" szám a nem egész 3 perces Black Funeral, amiben a zenekar teljesen egyértelműen felvállalja sátánista beállítottságát. Hogy ez jó vagy rossz, azt mindenki döntse el maga, de a refrént nyitó sikoly valami fenomenális.

Epikus hosszúságú szám következik Satan's Fall címmel. Amennyi riffet és témát ebbe a nótába belezsúfoltak, az kicsit jobban kibontva bőven elég lett volna egy teljes albumra is. Maga a dalkompozíció pedig egyszerűen mestermű! Szerintem kicsit fura választás záródalnak a Melissa, de ez legyen a legnagyobb baj vele. A szám megint csak egy gyönyörű, díszes Denner-szólóval kezdődik, majd Hank Shermann bontott akkordjainak kíséretében King Diamond siratóénekét hallhatjuk, persze később a gyorsabb tempókat se kell nélkülöznünk. Melissa egyébként annak a koponyának a neve, amit koncerteken tart kezében az énekes, és amelynek tulajdonosát a sztori szerint egy pap ölte meg.

Nem vitás, hogy a Black Sabbath nyomdokain haladva a Mercyful Fate valami újat indított el a rockzenében. Véleményem szerint jobb lett volna, ha a black/death metal megmarad ebben az igényesebb, művészibb mederben, de ezzel persze lehet vitatkozni. Az biztos, hogy a Mercyful Fate már ezzel a lemezzel beírta magát a rocktörténelembe, és azóta rendkívül értékes életművet hoztak létre.

[mithallgassak-blog]

Vágtázó Halottkémek - Veled haraptat csillagot! (10/10)

1. Kézfogás 2. Szerelembe zuhanás 3. Az Élet ünnepe 4. Holdak Kelet felé 5. Szárnyas égbolt 6. Belső világegyetem 7. Hun testvériség

13 év után meglepetésszerűen új lemezzel jelentkezett a Vágtázó Halottkémek. A zenekart nehéz besorolni bármilyen skatulyába, ugyanis ilyen zenét a világon senki más nem játszik. Talán sámánrocknak lehetne nevezni, hiszen zenéjük a rock eszközeivel idézi meg a régi idők magyar mitológiáját, a pogány rítusokat, a táltosok révületét.

Ahogy elkezdődik az első szám, a Kézfogás, még ha nem is tudnám, mit hallgatok, akkor is rájönnék pár pillanaton belül, hogy ez a VHK. Ez a misztikusabb hangulatú dalok közül való, és bár sok változás nincs benne 8 perc alatt, mégse fullad unalomba. A szöveg ezúttal csak halandzsa (azt hiszem, bár a VHK szövegei egyébként is nehezen érthetőek).

A Szerelembe zuhanás izgalmas, tamtamokra alapuló ritmusa kiválóan felrázza a hallgatót az első szám után. Ez az az életerővel teli muzsika, amit a zenekartól megszoktunk! A szám vége felé egyre inkább felgyorsul a ritmus, ezzel tovább fokozva az energiaszintet. Az Élet ünnepe egy rövidebb, de igazi euforikus szám, ami egy népies gitártémára épül.

Az album leghosszabb dala a Holdak Kelet felé. Ismét misztikus hangulatú a kezdés, de fokozatos építkezéssel egyre energikusabbá válik a zene, majd visszavesz, és kezdi elölről a hangulat fokozását. 10 percen keresztül így játszani a dinamikával és a hallgató idegeivel nem tud akárki, ez művészet! Aki a szám végéig mozdulatlanul képes ülni a székén, az nem normális, már bocsánat.

A Szárnyas égbolt ismét az előző szám receptjét követi, ezúttal 5 percbe belesűrítve, de legalább olyan hatásosan. A Belső világegyetem némileg szokatlan, keleties gitárhangzással indul, majd nem kevésbé szokatlanul akusztikus gitárokat is hallhatunk. A dal két részre osztható: az első fele elaltat, hogy utána a kirobbanó erejű folytatás felébreszthessen. Ismét egy ősi stílusú, népies gitártémára alapul az albumot lezáró Hun testvériség, amelynek szövege remekül illik a zenekarhoz: "őserő, hun őserő, ha összegyűlik, mindig csoda történik, világrengető".

Kicsit félve hallgattam meg a lemezt, mert amit a VHK a múltban felépített ezzel a földöntúli zenével, azt már csak lerombolni lehetne, de szerencsére semmiben nem okoztak csalódást. Ha ráhangolódsz erre a muzsikára, a végére teljesen kifacsar, de közben mégis feltölt energiával. Ahogy már mondtam, nincs még egy együttes, ami ilyen zenét játszana, és ennek talán az a magyarázata, hogy senki nem képes ezt utánuk csinálni.

[mithallgassak-blog]

Hungarica - Test és vér (9/10)

1. Az Igazság Napja 2. Két Nap 3. Lengyel Magyar 4. Kaloda 5. Zúgó vihar 6. Lépteink 7. Test és vér 8. Lelkem nem eladó 9 Ringató 10. Határok nélkül Bónusz: 11. Polak, Węgier 12. Lélekből kötött szövetség

A Hungarica egy annak idején side projectként indult nemzetirock-zenekar, amit a Romantikus Erőszak énekese, Sziva Balázs, illetve a Moby Dick gitárosa és dobosa, Mentes Norbert és Hoffer Péter alapított. Annak ellenére, hogy a média nem vesz tudomást a nemzeti rockzenekarokról, 2010-es, Nincs más föld, nincs más ég című albumuk már a megjelenés hetében vezette a MAHASZ eladási toplistáját, ami hatalmas teljesítmény. A Test és vér az első album, ami az új énekessel, a Marosvásárhelyről származó Fábián Zoltánnal készült, ő a Székely Vér zenekarral lett ismert.

A nyitódal a hardrockos Az igazság napja, ami a magyar haza, a Kárpát-medence jelentőségéről szól. Kicsit szokni kell Zoli hangját, de nincs gond vele, a stílusa hasonló Sziva Balázséhoz, kicsit dallamosabb és nem annyira markáns, a kiejtésén pedig hallani a székely származást.

Ezután egy lírai dal következik Két nap címmel, elektroakusztikus gitárokkal. Zoli hangja ehhez a számhoz nagyon illik, de ezúttal hallhatjuk az Ismerős Arcok frontemberét, Nyerges Attilát is. A Lengyel, magyar, ahogy címéből is sejthető, a két nép ősrégi barátságáról szól, részben lengyel szöveggel, amit a lengyel TSA és Złe Psy zenekarok tagja, Andrzej Nowak énekel.

A Kaloda nagyon hangulatos, középkori stílusú többszólamú énekkel kezdődik, illusztrálva a szöveget, ami az országot szétrabló hordák méltó megbüntetését kívánja. Ismét egy lírai szám jön Zúgó vihar címmel, amelyben egy citera is megjelenik, utóbbi nagyszerűen beleillik a zenébe. A Lépteink olyan gitár-basszusgitár összjátékkal indul, ami akár egy Iron Maiden számba is beleillene. Bár a Hungarica mindig is szövegcentrikus zenekar volt, nem mehetünk el szó nélkül az efféle kiváló zenei megoldások mellett, amilyenből többet is hallhatunk ezen az albumon.

Az összetartozásról szóló címadó dal, a Test és vér ismét középkori stílusú, kvartpárhuzamos vokálokkal dolgozik, de ezúttal szinte az egész számban, jóval keményebb zenei alapokkal. Szintén a keményebb nóták közé sorolható a Lelkem nem eladó, bár ez most szerintem kevésbé illik a szép szöveghez. A patetikus Ringatóban ismét előkerül az elektroakusztikus gitár, amin gyönyörű bontott akkordokat és egy hasonlóan szép szólót hallhatunk.

Újabb lassú szám jön Határok nélkül címmel. Ezt egy délvidéki énekesnő, Wéber Iréna adja elő, az ő jellegzetes, szép hangjával már nem először találkozunk Hungarica albumon. Végül bónuszként hallhatjuk a már elhangzott Lengyel, magyar című dalt előbb (majdnem) végig lengyelül, aztán (majdnem) végig magyarul.

Mind a Hungarica, mind az új énekes, Fábián Zoli hozta ezzel a lemezzel az elvárt szintet, a korábbiaknál talán kicsit líraibbra véve a stílust, és több figyelmet szentelve az igényes zenének. A vendégelőadók szerepeltetése már hagyomány a zenekarnál, bennük sem kellett csalódnunk. Kívánok nekik a korábbi albumokhoz hasonló sikereket az új kiadvánnyal is!

[mithallgassak-blog]

Green Day - ¡Tré! (6/10)

01 – Brutal Love 02 – Missing You 03 – 8th Avenue Serenade 04 – Drama Queen 05 – Kid 06 – Sex, Drugs & Violence 07 – Little Boy Named Train 08 – Amanda 09 – Walk Away 10 – Dirty Rotten Bastards 11 – 99 Revolutions 12 – The Forgotten

A felejthető ¡Uno! és a fenomenális ¡Dos! után nem sokat várattak minket a srácok, máris itt a trilógia befejező darabja, a ¡Tré! Címéhez méltóan a dobos, Tre Cool arcképe fogadja a hallgatót a borítón.

Meglepetéssel indul a lemez, szokatlan, hogy az első szám rögtön egy lassú ballada. A Brutal Love kissé emlékeztet az R.E.M. Everybody Hurts című számára, de annál sanzonosabb. Kellemes zene, csak a Pempős Pistát és társait idéző szinti-fúvósok rontanak némileg az összképen. A Missing You meghozza a tempót, de sok újat nem mutat. Az 8th Avenue Serenade-ről ugyanez mondható el, bár a riff eléggé tetszik.

Nagyon jó darab viszont a Drama Queen, amely (nagyrészt) akusztikus hangszerelésével még tábortűz-nótának is elmenne. A Kidet a szaggatott riff teszi érdekessé, még ha a refrén sablonos is egy kicsit. A Sex, Drugs & Violence - amelyben a basszeros, Mike Dirnt hangját is hallgatjuk - csak a címében tartalmaz izgalmakat, és akkor még nem is beszéltünk a Little Boy Named Train-ről (WTF???), amire ez fokozottan igaz. Amanda pedig egy hétköznapi tucatcsaj lehet, ha ilyen számot írtak róla. A visszafogottabb tempójú Walk Away jól indul az egyszál(torzítós)gitáros kísérettel, de aztán szintén unalomba fullad.

A zenekartól szokatlanul hosszú Dirty Rotten Bastards vezérmotívumát nem hiszem el, hogy ne a Carmenből ismert Torreádor dalból lopták volna, de a vidám swingelős rész az elején úgy hangzik, mint valami ifjúsági csapat indulója, nagyon tetszik! Maga a szám olyan, mintha több dalt gyúrtak volna egybe, amire volt már példa az American Idiot albumon is. Ezeket viszont ki lehetett volna bontani jobban, mert a nóta mindegyik része elég jól sikerült.

A 99 Revolutions a címével ellentétben nemhogy 99, de egyetlen forradalmi dolgot sem tartalmaz, ellenben legalább 99-szer elismétlik benne, hogy nájninájn revolúsünsz tunájt. The Forgotten kíséretét nagyrészt zongora és vonósok (szinti?) adják, ezzel eléggé nyálasra sikerült az album befejezése, de legalább hallhatunk valami mást is a szokásos pop-punkon kívül.

Sajnos két elődje közül a ¡Tré! inkább az ¡Uno!-hoz áll közelebb mind stílusban, mind színvonalban. Amiért mégis valamivel jobb annál, az egyrészt a több - még ha nem is túl virtuóz - gitárszóló, másrészt az, hogy van néhány remekül sikerült nóta is a lemezen, ami kiemelkedik a többi közül. Azért én mégiscsak egyértelműen a ¡Dos!-t ajánlanám a trilógiából.

[mithallgassak-blog]

Anastacia - It's a Man's World (6/10)

01 – Ramble On 02 – Best Of You 03 – Sweet Child O’ Mine 04 – You Can’t Always Get What You Want 05 – One 06 – Back In Black 07 – Dream On 08 – Use Somebody 09 – You Give Love A Bad Name 10 – Wonderwall

Kicsit meglepőnek tűnhet, hogy ezúttal egy popénekesnő albuma kerül terítékre. Ennek oka az, hogy a legfeketébb hangú fehér énekesnő, Anastacia ezúttal régi (és kevésbé régi), eredetileg férfiak által énekelt rockslágereket dolgozott fel új albumán. Lássuk hát, hogyan boldogul ebben a műfajban.

Az első szám a Led Zeppelin Ramble On című dala. Így modernebb hangzással is kellemes hallgatnivaló, és Anastacia hangszíne kicsit még hasonlít is Robert Plantéhez. Egy picit poposabb vizekre evezünk a Best of You-val (Foo Fighters). Szépen elénekli, bár az elején kicsit kevés energiát érzek a zenében, de később az is megjön, és egy rövid, de annál virtuózabb gitárszólót is kapunk, sajnos csak az ének alatt.

A Sweet Child o' Mine-t valószínűleg mindenki ismeri, de ha valaki mégsem, az azonnal hallgassa meg a Guns 'n' Rosestól! Az egyértelműen hallatszik, hogy a gitáros nem Slash, és a szám eleje meg is van csonkítva, de nagyon érdekes ezt a dalt női hanggal hallani, főleg ilyen egyedi hanggal. Mindenesetre a Guns valahogy több tűzzel adta elő ugyanezt.

A Rolling Stones You Can't Always Get What You Want című nótájának feldolgozása következik, új hangszereléssel. Amikor már megijednénk, hogy emiatt nyáltengerbe fullad a dal, bejön egy jópofa funkys ritmus, ami egészen új megvilágításba helyezi az egészet. A U2 One-ját valószínűleg szintén mindenki ismeri. Ismét ijesztő a szám eleje a zongorakísérettel, de szerencsére gazdagabb hangszereléssel folytatódik a 2. versszaktól - bár ez talán kicsit túl gazdag, nekem az eredeti, egyszerűbb kíséret jobban tetszett.

Egészen meglepő választás a Back in Black (AC/DC). Itt a hangnemen is változtattak, de valahogy így sem az igazi, és talán csak Brian Johnson sikítva harákoló hangjával lenne az. Ezenkívül az egészből hiányzik egy kis vodkaredbull, már nem először. A Dream On az Aerosmith legelső művei közül való, ezt konzervatívabb feldolgozásban hallhatjuk. Egész jól sikerült, szép szám maradt, és a női hang ismét más dimenzióba helyezi az egészet. Anastacia gyönyörűen énekel, csak a vége felé a sikoltozást inkább hanyagolnia kellett volna.

A Magyarországon kevésbé ismert Kings of Leon által írt Use Somebody a következő dal. Ez még konzervatívabb feldolgozás: szinte semmit nem változtattak a hangszerelésen, nagyjából ugyanolyan, mint az eredeti, és itt a női énekhang se jelent akkora különbséget. A Bon Jovi száma, a You Give Love a Bad Name egy egészen izgalmas basszusszólóval indul, ami remek ötlet volt. A kíséretben kicsit sok a billentyűs, és visszafogottak a gitárok, de a basszus végig jól szól.

Az Oasis Wonderwallja kárpótlásként jóval gitárcentrikusabb, viszont a dob valamiért nagyon furán szól, mintha nem is rendes dob lenne. Bonus trackként következik a Soundgarden száma, a Black Hole Sun. Ebben megint csak nincs túl sok változás, ami jó is, de ez a nóta speciel jobban hangzik férfihanggal.

Anastacia fantasztikus énekesnő, az ő hangja szinte elviszi a hátán az egész lemezt. Érezni viszont az egész anyagon, hogy mainstreamből való zenészek készítették, az énekhangtól eltekintve valahogy túl steril és élettelen az egész. Hibátlan, profi munka, de egy kis profizmust beáldozhattak volna egy kis életerőért cserébe.

[mithallgassak-blog]

Klasszikus: Republic - Hahó öcsi!!!

1. Nagy bajban van a barátom 2. 1994 3. Erdő közepében 4. Télapó, te nem is vagy télapó 5. Kicsi gyere velem 6. Egyszer egy szép napon 7. Mindenkinek igaza van 8. Micimackó 9. Ne sírj, kedves 10. Valahogy másképp történt meg 11. Falu szélén ruhát mosnak a lányok 12. Fényes utakon 13. Csillagok, csillagok

Miután elég rendesen lehúztam az új Republic kiadványt, úgy éreztem illendőnek, ha bemutatok egyet a legnagyobb dobásaik közül a klasszikusok között. Ez pedig a kedvenc Republic albumom, az 1993-ban megjelent 4. nagylemez, a Hahó öcsi!!!

Egy kis ökörködős öntömjénezés után jön a nyitódal, a Nagy bajban van a barátom. Emlékszem, kiskoromban ez a szám a "nagy szarban van a paraszt" sor miatt tetszett, most pedig azért, mert ez bizony egy rohadt nagy rákenroll! Az 1994 zenéje az AC/DC-t idézi, szövegileg pedig az egyik utolsó igazán beszólogatós Republic szám. Ezt Cipő kissé ironikusan egyértelművé is teszi: "Szeretnék üzenni e dalban / Sok bácsinak, akit szeretek!"

Fontos mérföldkő a zenekar történetében az Erdő közepében című dal, mert ekkor építettek először jelentős mértékben népzenei elemeket a stílusukba (bár az előző lemezen két instrumentális szám már ennek az előfutára volt). Többek között ez alapozta meg a 90-es években annyira jellegzetes Republic hangzást.

A Télapó, te nem is vagy télapó első hallásra tömény hülyeség, pedig létező és komoly globális problémákra hívja fel a figyelmet, mindezt az együttestől szokatlan, ska beütésű kísérettel. Érdekes, hogy a refrénben nem télapó szerepel, talán azért ez a cím, mert nem akartak ujjat húzni a 100 Folk Celsiusszal. A Kicsi gyere velem elvisz minket a blues világába - már ha bluesnak nevezhető egy olyan szám, amiben végig egyetlen (!) akkord alkotja a kíséretet, a basszus pedig nagyjából végig el se mozdul az E hangról.

Ezután egy dallamosabb szám jön (Egyszer egy szép napon), majd a sodrós tempójú, ugyanakkor lakonikus szövegű Mindenkinek igaza van. Következik Halász Judit Micimackó című örökzöldjének feldolgozása, a verze kicsit geil, a refrén viszont jó kis rockos hangzást kapott. A Ne sírj, kedves egy depizős szám, amelyben nagyon jól együttműködik a dallam a szöveggel: bár a refrén azt mondja, "nincs semmi baj, amíg táncolunk, amíg szól a dal", a zene egyértelművé teszi, hogy ez csak önáltatás.

A maga néhány akkordos egyszerűségében gyönyörű dallamos szám a Valahogy másképp történt meg. A Falu szélén ruhát mosnak a lányok ha zenéjében nem is, szövegében újra a népdalokat idézi, a Fényes utakon pedig teljes egészében népies jellegű. A fantasztikus szöveg az elmúlásról szól, és külön megemlítendő az Érik a szőlő című népdal felhasználása a gitártémában.

Egy hosszú, ámde nagyon szép instrumentális darabbal végződik az album, amely ismét egy népdal, a Csillagok, csillagok dallamát használja vezérmotívumként (nem a "csillagok, csillagok" szövegű dalról van tehát szó, annak a címe A 67-es úton). A szám folyamán ezen kívül még több népies melódia is előkerül.

Amellett, hogy talán ez a zenekar legbaromkodósabb albuma, azért is fontos lépés, mert ezzel az újító lemezzel tudott a Republic akkorát dobni, hogy hosszú ideig fennmaradjon a nevük a magyar könnyűzene történetében. Az album egyes dalai a mai napig is megállják a helyüket a koncertek programjában.