Molnár Csaba írásai

[molnarcsabairasai]

Jót tesz-e a nyújtás?

Nem kell ahhoz a legtudatosabb testedzőnek lennünk, hogy tudjuk, milyen fontos az edzés előtti bemelegítés és a nyújtás. A nyújtózkodás öröklött viselkedése az embernek, sok állatnak hasonlóképpen, így joggal gondolhatjuk, hogy fontos szerepe van az egészséges testmozgásban. Néhány kutató azonban úgy véli, hogy a nyújtás azon formája, amelyet a legtöbb sportoló rutinszerűen művel, nem hogy nem hasznos, de kifejezetten káros is. Két ok miatt nyújtanak a sportolók: hogy növeljék izmaik, ízületeik, ínszalagjaik flexibilitását, ezáltal növeljék teljesítményüket, és hogy megelőzzék a sportsérüléseket. Ezenkívül – tartja a közgondolkodás – a nyújtás javítja az izmok vérellátását is. Valamint – és ez legalább olyan fontos – az edzés végi levezető nyújtással együtt mintegy keretbe foglalja a testedzés aktusát. Mindez egyfajta ceremóniaként pszichikailag is segít ráhangolódni a várható fizikai megterhelésre. Milliónyi honlapon sorolják a nyújtás szinte esszenciális jelentőségét alátámasztó előnyöket, és az elmulasztása következtében fellépő veszélyeket. Ugyanakkor a legmértékadóbb egészségügyi források, így például a Mayo Klinika – amely a világ legnagyobb integrált, nem profitorientált egészségügyi szolgáltatója – már azt is megjegyzik oldalaikon, hogy a nyújtás fiziológiai hatásait igazolni igyekvő klinikai vizsgálatok jelentős része legalábbis ellentmondásos – ha nem éppen negatív – eredményt hozott.

Fordítva hat, mint gondolnánk

A Nevadai Egyetem sportorvosai például megvizsgálták, hogy a húsz-harminc másodpercig kitartott statikus nyújtás valóban erősíti-e az izmokat. Nos, az eredmények szerint nem, sőt harminc percen keresztül gyengíti azokat. Azok az atléták, akik nem nyújtottak egyáltalán, akár harminc százalékkal is nagyobb erőkifejtésre voltak képesek. A New York Times idézi a New York-i Lenox Hill Kórház sportorvosát is, aki szerint az úgynevezett neuromuszkuláris (ideg-izom) gátló reakció miatt a túlzásba vitt nyújtást traumaként érzékelő idegrendszer védekezésképp csökkenti az izom teljesítményét. Ami még furcsább, hogy gyakran a másik oldali hasonló izom teljesítménye is csökken, ha a párját nyújtjuk. Ez az eredmény bizonyára ellenkezni fog sok testedző szubjektív tapasztalataival, akik a nyújtás után gyakran úgy érzik, hogy nagyobb erőkifejtésre képesek, és ha megfeszítik izmaikat, például mélyebbre tudnak hajolni, messzebbre tudnak kinyúlni. A kutatók szerint azonban ez az érzet nem jelenti azt, hogy az izmok erősebben húzódnának össze, mindössze azt jelzik, hogy a sportoló hozzászokott a feszülés érzéséhez.

Lazulnak a szalagok

A nyújtás nemcsak az izmokra hat, de az ínszalagokra is. A Tokiói Egyetem sporttudományi tanszékének kutatói mágnesesrezonancia-vizsgálattal (MRI) figyelték a nyújtógyakorlatok végzésével megbízott önkéntesek ínszalagjainak fiziológiai állapotát. A protokoll szerint az alanyok nyolc héten keresztül napi kétszer nyújtottak. A kísérlet végén úgy találták, hogy ínszalagjaik lazábbak lettek (elasztikus tulajdonságaik javultak). Egy másik vizsgálatban hasonló jelenséget mutattak ki rögtön a nyújtás után, tehát az edzés idejére az alanyok ínszalagjai valóban lazábbak lettek. Ez alátámaszthatja azt a közvélekedést, hogy a nyújtás csökkenti az inak merevségéből adódó sérülések kockázatát. A belgiumi Ghenti Egyetem fizikoterápiás tanszékének kutatói a nyújtás sérülésmegelőző jelentőségéről összefoglaló cikket is írtak a szakirodalomban hozzáférhető tanulmányok alapján a Sports Medicine folyóiratba. Összefoglaló megállapításuk szerint a tanulmányokból kirajzolódó kép nagyon ellentmondásos. Bizonyos kísérletek pozitív eredménnyel zárultak, más nagyon hasonlók viszont nem találtak bizonyítékot a nyújtás értelmére. A szerzők úgy gondolják, hogy az olyan sportoknál, amelyek hirtelen nagy erőfeszítést igénylő, „robbanásszerű" mozdulatokat igényelnek (ilyen például a magasugrás, a sprintfutás), ott fontos a nyújtás. Szerepe pedig az, hogy az inak lazítása által megnövelik az energiatároló kapacitásukat. Így a hirtelen erőhatás nem tudja az izmokat és az inakat túlterhelni és esetleg sérülést okozni. Ugyanakkor a hosszan tartó állandó mozgásoknál (biciklizés, kocogás) a nyújtásnak nincs ilyen szerepe, jelentősége nem bizonyított.

Statikus helyett dinamikus

Az eddigi vizsgálatok általában a statikus nyújtásra vonatkoztak (amikor például megfeszítjük lábunkat, és mozdulatlanul maradunk jó darabig). Van azonban a nyújtásnak egy kevésbé ismert, de egyes vizsgálatok szerint hatékonyabb formája is: a dinamikus nyújtás. E gyakorlatok élettani hatásai különböznek a statikus nyújtás hatásaitól. Az izomerőt gátló reakció helyett serkentik az izomválaszt, növelik a hajlékonyságot és ezáltal a végtagokkal elérhető tartományt. Jó példa a dinamikus nyújtásra a kínai tai-chi. Sok sportfiziológus inkább a mozgás közbeni nyújtást preferálja, bár azt hangsúlyozni kell, hogy koránt sincs konszenzus a szakértők között a nyújtás megítélését illetően.

Fókuszban a mozdulatok

Összességében azt feltételezhetjük, hogy az edzés előtti nyújtás hasznos és szükséges, de csak akkor, ha megfelelő módon végezzük. Ehhez adunk néhány jó tanácsot a Mayo Klinika orvosainak jóvoltából:

Nem szabad összekeverni a nyújtást a bemelegítéssel! Nyújtani csak a bemelegítés után szabad. Vannak olyan mozgásformák, mint például az atlétika, amelyek esetében a vizsgálatok szerint az előzetes nyújtás éppen rontotta a teljesítményt. Ilyenkor érdemes csak az edzés után nyújtani.

Ahelyett, hogy a vázizomzatot alkotó mind a 650 izmot igyekeznénk nyújtani (ahogy azt sok internetes forrás ajánlja, sőt edzéstervet is árulnak e célból), elég a fő izomcsoportokra koncentrálnunk. Nyújtsuk a vádlit, a combot, a csípőt, az alsó hátizmokat, a nyakat és a vállat.

A statikus nyújtás helyett inkább lassú mozgás közben nyújtsunk. Minden pozíciót legalább fél percig tartsunk ki, és természetesen szimmetrikusan nyújtsunk, a két oldalon ugyanúgy.

Legyünk kitartóak! Az alkalmankénti nyújtásnak szinte biztosan nincs semmi értelme. Bár sokan arra hivatkozva, hogy egyébként sincs elég idejük edzeni, hajlamosak elhagyni a nyújtást, minden testmozgás előtt szánjunk több percet rá, és ne hagyjunk ki egyetlen alkalmat sem.

Ne keressük a fájdalmat! Rengeteg edző hirdeti, hogy „ha fáj, akkor nyúlik igazán". Ez hibás gondolkodás. A fájdalom ártalmat, lehetséges sérülést jelez. A helyes mértékű nyújtás közben nem fáj a testrész, csak feszül.

Ne rugózzunk nyújtás közben. Sokkal hatékonyabb és veszélytelenebb, ha lassú, kitartó, egyirányú mozdulatokkal nyújtunk, nem pulzálva feszítjük meg erősen az izmokat, inakat.

MNO, 2015. december 6.

[molnarcsabairasai]

Drótok a víz alatt

Ma már természetesnek vesszük, hogy szeretteinket ugyanúgy fel tudjuk hívni egy fokvárosi vagy tokiói utcán, mint a szomszéd szobában. Az is magától értetődik, hogy az utazás előtt ellenőrizzük, nyitva van-e a minket érdeklő múzeum, és milyen menetrend szerint közlekednek a vonatok, bárhol is legyen úti célunk a világon. Pedig az interkontinentális kommunikáció meglepően sérülékeny. Az adatáramlás nagy része az óceánok alatt lefektetett kábeleken zajlik, méghozzá a rajtuk átfolyó adatmennyiséghez képest rendkívül kevés kábelen. Sőt, e vezetékek bizonyos pontokon keresztezik is egymást, még kiszolgáltatottabbá téve az egész rendszert egy szándékos támadással vagy véletlen balesettel szemben, olvasható a Wired magazinban. Néhány jól irányzott csapással egész kontinenseket lehetne elvágni a világ többi részétől. Érthető hát az amerikaiak aggodalma annak láttán, hogy orosz kémhajók és tengeralattjárók az utóbbi időben egyre többször sertepertélnek a óceán alatti kábelek környékén. 95-99 százaléka a világ transzkontinentális adatforgalmának a tenger alatti optikai kábeleken keresztül történik. Ebbe beleértendő a honlapok elérése, az e-mail, a telefonhívások, a fax, az SMS, a táviratok. A műholdak az emberek között megvalósuló kommunikációban csak kis szerepet játszanak. 10 billió dollárnyi pénzügyi tranzakció halad át a tenger alatti kábeleken minden egyes nap, minthogy a globális gazdaság készpénzforgalma manapság már szinte kizárólag elektronikus formában történik. A rendszer összeomlása praktikusan leállítaná a pénzügyi világ működését. 50 százalékkal emelkedett tavaly amerikai tengerészeti hírszerzői források szerint az óceáni adatkábelek környezetében megfigyelt orosz katonai aktivitás. Feltételezések szerint azt vizsgálják, hogy esetleges háború során hol és hogyan tudnák a kábeleket úgy megrongálni, hogy azt a lehető legnehezebb legyen kijavítani, írja a New York Times. 200 (publikus) kábel köti össze csupán a Csendes-óceán alatt Ázsiát, Ausztráliát és Amerikát, és sokszor igen közel futnak egymáshoz. Ugyanakkor természetesen biztosak lehetünk benne, hogy a nemzetközi egyezményekben rögzített kábeleken kívül titkos katonai összeköttetések is működnek az óceánok alatt. 1866-ban fektették le az első távírókábeleket az Atlanti-óceán alatt, amelyek addig soha nem látott gyorsaságú öszszeköttetést tettek lehetővé Amerika és Európa között. Az azóta eltelt másfél évszázadban a kábelek ismert nyomvonala gyakorlatilag semmit sem változott. Az óceánfenék ugyanis jórészt feltérképezetlen terület, így a fenntartók igyekeznek a már jól ismert útvonalon fektetni az új kábeleket. 2 mini tengeralattjárót hordoz az orosz Jantar „oceanográfiai kutatóhajó”, amelynek felszereltségét a világ bármelyik tengerkutató intézete megirigyelhetné. Noha a Jantarnak az oroszok szerint semmi köze a kémkedéshez, az utóbbi hónapokban végigpásztázta az Egyesült Államok keleti partvidékét, majd az egyik legfontosabb transzatlanti kábel „földet érési” pontján időzött sokat a kubai Guantánamo mellett. 44 évvel ezelőtt az amerikaiak az Oroszország és Japán között fekvő Ohotszki-tenger alatt felfedeztek egy titkos kábelt, amelyet a szovjet nukleáris erők használtak, és tengeralattjárók segítségével sikerült is lehallgatniuk a kommunikációt. A tenger alatti kommunikáció tehát korántsem csupán az orosz hírszerzést érdekli. 60 százalékát a kábelszakadásoknak a hajók horgonyai és a hatalmas halászhálók okozzák. Ezeket elkerülendő nyomvonaluk valamennyi tengerészeti térképen pontosan fel van tüntetve, sőt bóják is jelzik helyzetüket. Persze azok a szabotőröket is segítik. A II. világháború idején az óceán alatti vezetékek rongálása a tengeri hadviselés rutinműveletei közé tartozott, de a háború vége után egyetlen szabotázs sem vált ismertté. Ami nem jelenti azt, hogy nem is történt. 2015. november 14.

[molnarcsabairasai]

Zöld és kék hiperboloid

A barcelonai Szent Család- (Sagrada Família) székesegyházat az örökké tartó, soha be nem fejeződő építkezés tette rejtélyessé. A jelenlegi főépítész azonban a minap bejelentette: az építkezés végső szakaszához ért, és egy évtized múlva elkészülhet. Vajon a tervező, Antoni Gaudí elégedett lenne azzal az épülettel, amivé az előző évszázadban vált? Az ügyfelemnek nem sürgős – nevetett mindig Istenre célozva Antoni Gaudí katalán építész, amikor már életében is a Sagrada Família átadásával nyaggatták. 1926-ban, amikor a 73 éves Gaudí imádkozni indult a közeli templomba, és útközben elütötte egy villamos, a bazilika már negyvenhárom éve épült. Akkor vélhetően senki sem gondolta, hogy a mester halála után 89 évvel ugyanez lesz a helyzet. Bár évtizedeken át stagnált az építkezés – vagy talán éppen ezért –, a Sagrada Família a világ egyik legismertebb temploma, Barcelona legfontosabb turistalátványossága lett. Sok katalán szemében Gaudí a nemzeti azonosságtudat megtestesítője, egyenesen szent életű ember. Vannak, akik e státust hivatalossá is tétetnék. Húsz éve lobbiznak néhányan a katalán egyháznál, illetve a Vatikánban, hogy Gaudít előbb boldoggá, majd idővel szentté avassák. Sokáig állt az ügy, de az utóbbi időszakban mintha változóban lenne a Vatikán álláspontja a laikusok szentté avatását illetően. A kezdeményezés támogatói szerint az ehhez szükséges csodák is adottak. Csodának tartják ugyanis, hogy a Sagrada Família építésének eddigi 132 éve alatt egyetlen építőmunkás és látogató sem szenvedett balesetet, tudósít a BBC. Emellett többen állítják, hogy a székesegyházban tett látogatásuk alkalmával csodálatos módon meggyógyultak. A cinikus kommentátorok szerint az építkezést jelenleg vezető főépítész, Jordi Fauli a minap a Sagrada Família történetének legnagyobb csodáját jelentette be: belátható időn belül elkészül! Most úgy tervezik, hogy Gaudí halálának századik évfordulójára, 2026-ra befejezik a fontosabb építési műveleteket. Még hat tornyot kell addig fölépíteni, így összesen tizennyolc áll majd belőlük, olvasható a The Atlanticben. A templom még ekkor sem készül el teljesen, a díszítőelemek felhelyezése további négy-hat évet vehet igénybe. A legnagyobb, a Jézus Krisztus-torony 172 méterre magasodik majd, belsejét pedig üregesre építik, hogy a napfényt levezessék a templom terébe. Ezzel a Sagrada Família Európa legmagasabb temploma lesz. A világítás esszenciális, hiszen Gaudí mindent megtett, hogy a bazilikába beáramló természetes napfény segítségével tökéletes atmoszférát teremtsen. Úgy tartotta, hogy a megvilágításnak pontosan a meditativitás és az ünnepélyesség határmezsgyéjén kell egyensúlyoznia. Ennek eléréséhez világítóablakokat tervezett, az épületen belül pedig a fényt visszatükröző üvegből, illetve zöld és kék csempékből álló hiperboloid (középen elkeskenyedő, alul és felül pedig kiszélesedő hengeres) szerkezeteket képzelt el. Nem mindenki örül azonban a befejezés hírének, ahogy az eddigi évtizedekben is folytonos építészeti-művészeti vita övezte az egymást követő főépítészek elképzeléseit. A Sagrada Famíliát még el sem kezdték építeni, amikor kibékíthetetlen nézeteltérés támadt a megbízók (köztük az ötletgazda Josep Bocabella katalán kiadó) és az eredetileg felkért építész között. Ő neogótikus stílusban akarta felépíteni a templomot (amelyet kezdetben egyébként nem bazilikának szántak). A 31 éves Gaudí beugró építészként vette át ekkor a projektet, méghozzá a legenda szerint azért, mert kék szeme volt. Bocabella előzőleg ugyanis megálmodta, hogy a templomot egy metsző kék szemű építész építi fel. Mások szerint a fiatal és olcsón dolgozó Gaudí megbízásakor a költségcsökkentés is szerepet játszhatott. Azt várták tőle, hogy rendbe szedve a dolgokat, egy évtized alatt befejezheti a munkát. Az új és ambiciózus építész e várakozásoknak nem felelt meg maradéktalanul, ugyanakkor csakhamar nyilvánvalóvá vált, hogy Gaudí grandiózus víziói a világ legnagyobb hatású építészei közé emelik, a barcelonai döntéshozókat pedig meggyőzte, hogy élete végéig támogassák elképzeléseit. A bazilika terveit minden apró részletükben megváltoztatta, a neogótikus stílust szecessziós elemekkel és a sok más művében alkalmazott „organikus” építészeti megoldásokkal keresztezte. Egyúttal jelentősen megnövelte tervezett méreteit. Bár a mester szinte teljes későbbi karrierjét a templom építésének szentelte (miközben azért jutott ideje a modern Barcelona több ikonikus épületének megalkotására is), életében csak a homlokzat egy részét, illetve a tizennyolc tervezett torony közül mindössze egyet láthatott megvalósulni. Halálakor az épület tizenöt-huszonöt százalékos készültségi állapotban volt. Spanyolország XX. századi történetében ezután szinte csak olyan esemény történt, amely valamilyen módon hátráltatta a Sagrada Família építését: polgárháború, politikai csatározások, krónikus pénzhiány, személyes és szakmai irigység, szűnni nem akaró ellenségeskedés a katalánok és Franco Spanyolországa között. A Gaudí képzeletében élő Sagrada Família sokak szerint akkor veszett el végképp, amikor a polgárháború idején, 1936-ban Barcelonában egy anarchista csoport esztelenül elpusztította a mester valamennyi hátrahagyott, hozzáférhető tervrajzát, makettjeit, feljegyzéseit. A későbbi évtizedek főépítészeinek így sokkal elnagyoltabb vázlatok, szóbeli visszaemlékezések, tanulmánymodellek és már Gaudí életében is meghaladott kezdeti tervek alapján kellett rekonstruálniuk az építész elképzeléseit. Ez biztosan nem sikerülhetett tökéletesen. Vannak művészettörténészek, akik szerint ha Gaudí legutolsó vízióihoz hasonlítjuk, a Sagrada Família készültségi állapota nem nyolcvanszázalékos, ahogy hivatalos forrásból általában hallani, hanem talán ötven. A Guardiannek nyilatkozó építészek egyáltalán nem értenek egyet abban, hogy be kell-e fejezni az épületet (ahogy híres festők félbehagyott képeit sem jut eszébe senkinek kiegészíteni), és ha be is fejezik, nevezhető-e Gaudí művének. Némelyikük úgy gondolja, hogy ilyen sok idő után legfeljebb „interpretációnak” vagy egy „makett 1:1-es méretarányú változatának” tekinthető. Ugyanakkor az előző, 1985 és 2012 közötti főépítész, Jordi Bonet ennek ellenkezőjét gondolja: „Gaudí akarata egyértelmű: folytatni a bazilika építését. Ezt pedig a legnagyobb hűséggel tesszük elképzelései iránt.” E – változó intenzitású – vita végigkísérte a XX. század nagy részét. A hatvanas években olyan építészóriások, mint Le Corbusier vagy Alvar Aalto petícióban követelték, hogy vagy állítsák le az építkezést (és a templomot félkész állapotban őrizzék meg), vagy bízzanak meg egy élő építészt azzal, hogy saját elképzelései szerint fejezze be, de semmiképpen se próbálják kitalálni, mire gondolt Gaudí, aki gyakran saját korábbi elképzeléseit is gyökeresen megváltoztatta. A petíciót nemcsak hogy lesöpörték, de a „marxista eretnekeket” megbélyegző francóista ellenpropaganda hatására abban az évben rekordmennyiségű magánadomány érkezett be az akkor már nyolcvan éve zajló építkezés folytatására. A vita nem csak művészeti, hitbéli síkon folyik, ennél sokkal gyakorlatiasabb problémák is rendszeresen a felszínre törnek. Összességében ugyanis eurómilliárdokról van szó. Egyesek – figyelmen kívül hagyva a Sagrada Familía szakrális és hazafias értelmezését – pusztán financiális síkon közelítenek az építkezés jelentette évszázados konfliktusforráshoz. Egyszerűen megengedhetetlennek tartják, hogy egy bizonytalan művészeti megalapozottságú, elvileg is befejezhetetlen építkezési projektbe több mint százharminc éve számolatlanul öntik a pénzt, főként Spanyolország jelenlegi nehéz gazdasági helyzetében. Az építési költségek (és a rég elkészült épületrészek állapotmegóvása) jelenleg évi 25 millió euróra (7,3 milliárd forintra) rúgnak, amelyet csak részben fedez az évi hárommillió turista által fizetett belépti díj, illetve a magánadományok. Azt pedig megbecsülni sem meri senki, hogy a XIX. század óta összesen mennyibe kerülhetett az épület. A költségeknek a bejelentett befejezés sem szab határt. A templomban sokszor egymás mellett állnak olyan, több évtizednyi különbséggel felhúzott részletek, amelyek az építész szándéka szerint tökéletesen megegyezők lennének, miközben az esetenként húsz-harminc évnyi korkülönbség igencsak meglátszik állapotukon. Emiatt hiába bontják majd el 2026 körül az állványzatot, tűnnek el a daruk, a hivatalos átadási ünnepségek végeztével – természetesen sokkal kisebb hírverés mellett – újra felállványozhatják a templomot, és kezdődhet a restaurálás. „Nem érzek csalódottságot amiatt, hogy életemben már nem leszek képes befejezni a templomot – mondta egyszer az egyre idősödő mester. – Megöregedtem, de lesznek, akik utánam következnek. Amit örökre meg kell őrizni, az a munka szelleme. A templom jövője az elkövetkező nemzedékeken fog múlni, amelyek egymásra ruházzák e szellemet, így segítve a templom megszületését.” 2015. november 14.

[molnarcsabairasai]

Légdeszka a jövőből

Marty McFly érkezése az utóbbi napok legnépszerűbb témája volt a Facebookon. Az illető fiatalember nem valós személy, hanem a Vissza a jövőbe című fantasztikus kalandfilmsorozat Michael J. Fox által alakított főszereplője, aki a második epizódban a távoli – legalábbis a film 1989-es forgatásakor távolinak tetsző – 2015-be utazik. Pontosabban 2015. október 21-én érkezik meg az időgéppé átalakított DeLorian sportkocsival. A film készítői a szokásos klisék szerint képzelték el a jövőt: repülő autókkal, öntisztító ruhákkal, magukat befűző cipőkkel és mindenekfelett a gördeszkákat múlt időbe tévő, föld fölött lebegő légdeszkákkal. Ritkán van alkalmunk a jövőről alkotott előrejelzéseket ellenőrizni, nem csoda hát, hogy sokan kaptak az alkalmon. Egyikük volt a tudományos témákkal foglalkozó holland újságíró, Diederik Jekel, aki az általános fizikai kérdések és a hétköznapok kapcsolatát bemutató könyvében egy fejezetet szentelt a témának. Míg a repülő autók és a magukat tisztító ruhák kérdését gyorsan letudja annyival, hogy valami hasonló prototípus alakban létezik ugyan, de nem terjedt el, a légdeszka már sokkal jobban megmozgatta a fantáziáját. A lebegő alkalmatosság példáját használja arra, hogy a világot mozgató nagy erők, az elektromágnesesség, az atomokat összetartó energiák és a gravitáció kapcsolatáról elmélkedjen, vagy a szupravezetés, az ellenállás és a hőmérséklet kapcsolatát tárja föl. Nem állítjuk, hogy e kötet bármilyen tekintetben is forradalmi lenne. Miközben néhány éve az efféle könyvek bemutatásakor még gyakran írtuk, hogy nagy a hiány az olyan magyar nyelvű kiadványokból, amelyek a laikusok számára teljesen érthetetlen és haszontalannak tűnő fizika vagy matematika és a köznapi problémák összefüggéseire világítanak rá, ma már nem ez a helyzet. Sőt, szinte túlkínálat van az egymáshoz igen hasonló témaválasztású és minőségű könyvekből. A könyvben a zsebben folyton összegubancolódó fülhallgatózsinór és az újra össze nem álló, feltört tojás példáján keresztül megjelennek az entrópia, a felmelegedő biciklipumpa és a lehűlő dezodorosflakon kapcsán a gáztörvények, a sziréna hallható hangmagasságának változásán keresztül pedig a Doppler-effektus. Teljesen releváns példák, és a szöveg szakmailag is kifogástalan. Annak azonban, aki már olvasott fizikai ismeretterjesztő írást vagy látott hasonló műsort a tévében, sok helyen közhelyszerűnek hathat. (Diederik Jekel: Szabotázs a hátizsákban – és más mesék fizikából. Ford.: Fenyves Miklós. Typotex Kiadó, Budapest, 2015. Ára: 2990 forint.) 2015. november 14.

[molnarcsabairasai]

Génszerkesztéssel küzdöttek a leukémia ellen

A világon először gyógyítottak meg egy leukémiás gyermeket a génszerkesztésnek nevezett, kísérleti állapotban lévő terápia segítségével. Az egyéves baba betegsége minden más kezelésnek ellenállt, ezért nyúltak az orvosok az emberen még soha ki nem próbált genetikai beavatkozáshoz. Még sok időnek kell azonban eltelnie, míg e kezelés a klinikai rutin része lehet. Nem akartunk lemondani a lányunkról, azt kértük az orvosoktól, hogy próbáljanak ki bármit, ami lehetséges – idézi az egyéves Layla anyukáját, a csak keresztnevével szereplő Lisát a New Scientist. A londoni Great Ormond Utcai Kórház hematológusai találtak is egy, eddig csak egérmodellen kipróbált eljárást, amelyet a viszonylag megengedő angol géntechnológiai szabályozásnak köszönhetően sikerült is engedélyeztetniük a vészhelyzetre való tekintettel. A kislány szervezete ugyanis egyik konvencionális kezelésre sem reagált. Laylának akut limfoblasztos leukémiája volt (bár a kezelőorvosok is hangsúlyozzák, hogy jelen pillanatban még nem lehetnek biztosak a gyógyulásban). Ez a csontvelőt támadja meg, és hatására tömegével kerülnek a véráramba az éretlen, így hibásan működő immunsejtek. Layla nagyon kicsi, alig három hónapos volt, amikor diagnosztizálták a betegséget, ebben a korban csak 25 százalékos a gyógyulás esélye. A kislány szervezetében a kemoterápia után is maradtak tumorsejtek, de ennek ellenére kapott csontvelőt egy donortól. Az orvosok abban bíztak, hogy az új és egészséges immunsejtek legyőzik a rákos sejteket, ám nem így történt. Ez azonban nem feltétlenül jelenti azt, hogy nincs remény, hiszen a világon számos kutatóintézetben folynak olyan klinikai vizsgálatok, amelyek a génterápia alkalmazhatóságát kutatják például leukémiás betegek kezelésére. E beavatkozások általában úgy történnek, hogy a beteg saját T-sejtjeit (az immunsejtek egyik típusa) veszik le, hogy elkerüljék az idegen sejtek okozta kilökődést. Ezután egy gént ültetnek a T-sejtekbe, amelynek alapján az olyan fehérjét fog szintetizálni, amely specifikusan kötődik a leukémiás sejtekhez, és megöli azokat. Layla azonban a kísérleti génterápiát fejlesztő hematológus szerint kicsi volt még, és túlzottan súlyos állapotban, ezért nem lehetett tőle elegendő T-sejtet gyűjteni. Ezt a problémát küszöbölheti ki az új eljárás. Ebben idegen donortól származó, a leukémiás sejteket elpusztítani képes sejteket használnak ugyanerre a célra. Csakhogy itt rögtön két probléma is adódik. A donor T-sejtjei és a recipiens immunrendszere kölcsönösen idegenként ismerik fel és megtámadják egymást. Az átlagos leukémiás betegek saját immunrendszerét rendszerint a csontvelő-átültetés előtt gyógyszerekkel teljesen elpusztítják, de ebben az esetben a gyógyszerek egyike, egy antitest az újonnan bejuttatott T-sejteket is elpusztította volna. Kétszeresen is át kellett tehát alakítani a donor T-sejtjeit, hogy se a gyógyszer ne tegyen kárt bennük, se a sejtek ne károsítsák a beteget. Megelőzendő az immunválaszt, a génszerkesztésnek nevezett molekuláris biológiai eljárás segítségével kikapcsolták a T-sejtekben egyrészt annak a felszíni fehérjének a génjét, amelyet az előzőleg beadott antitest felismer, másrészt azt a gént is, amely a T-sejtet teszi érzékennyé a beteg egészséges sejtjeivel szemben. A kezelés gyors és – még az orvosok számára is meglepetést okozóan – teljes sikert hozott, bár még nem merik kijelenteni, hogy a kislány meggyógyult. Ugyanakkor sok etikai kérdést vet föl a kísérleti stádiumban lévő, csak állatkísérletekben vizsgált, emberen soha ki nem próbált eljárások alkalmazása. – Először is le kell szögezni, mert ezt gyakran félreértik, hogy hiába egereken fejlesztették ki az eljárást, emberekbe emberi sejteket és géneket ültetnek be. De kétségtelen, hogy az efféle eljárások annyira újak, hogy csak különleges esetekben, menthetetlen betegeken, eseti engedéllyel lehet őket alkalmazni – nyilatkozta lapunknak Falus András akadémikus, a Semmelweis Egyetem Genetikai, Sejt- és Immunbiológiai Intézetének egyetemi tanára. – Tehát ezt az esetet jelen pillanatban több szempontból is egyedinek kell tekintenünk. Az angol szabályozási környezetben az ottani orvosoknak lehetőségük nyílt megpróbálni, mert nem volt már más eszközük. De korántsem várhatjuk azt, hogy a nagyon közeli jövőben akár Magyarországon, akár külföldön tömegessé válna e beavatkozás. Részben a kutatás állapota, részben a törvények miatt. 2015. november 12.

[molnarcsabairasai]

Karórába beszélve telefonálni

Megtenné a kedvemért, 007, hogy most az egyszer egy darabban hozza vissza a kocsit? Új a festés! – mond valami hasonlót minden James Bond-film elején Q, az őfelsége titkosszolgálatának szupermodern felszereléséért felelős mérnök. A héten a magyar mozikban új résszel jelentkező Bond fél évszázados mozikarrierje során a legtöbb kütyü, amely annak idején a sci-fi tárgykörébe tartozott, mára megvalósult.

Mágneses karóra

Az Élni és halni hagyni című 1973-as epizódban tűnt föl az a különleges (és a 007-es ügynökhöz méltón Rolex) karóra, amely olyan erős mágneses teret volt képes gerjeszteni viselője körül, hogy eltérítette a felé tartó golyókat (illetve az ügyeletes Bond-lány levetkőztetésében is hasznosnak bizonyult). Ez máig nem valósult meg, mégpedig azért, mert ilyen eszközt alkotni több okból is lehetetlen. Egyrészt az az elektromágnes, amely képes lenne eltéríteni a hatalmas mozgási energiával közelítő pisztolygolyót, nemhogy a kém csuklóján, de még egy szobában sem férne el. A mágneses rezonanciával működő képalkotó berendezések (MRI), amelyek lényegében nagy elektromágnesek, több méter átmérőjűek, és bár kisebb, nyugalomban lévő tárgyakat valóban képesek esetenként megmozdítani, nagyon messze vannak a száguldó golyók megállításától. De van egy sokkal prózaibb ok is: a lövedékek legtöbbször nem mágnesezhető fémből készülnek, hanem ólomból, amely bármilyen erős mágneses térre fittyet hány.

Ujjlenyomat-olvasó

Bond szinte minden filmben valaki másnak adja ki magát, hogy a célszemély közelébe férkőzhessen. Eközben természetesen a megtévesztett fél is igyekszik ellenőrizni a kém (hamis) személyazonosságát, például az ujjlenyomatai vizsgálatával. Az 1971-es Gyémántok az örökkévalóságnak című részben a 007-es poharát, rajta az ujjlenyomataival, elcseni az aktuális hölgy. A pipereasztalán lévő fényképezőgéppel felvételt készít az ujjnyomról, majd az azonnal elkészülő papírképet behelyezi egy másik berendezésbe. A felnagyított ujjlenyomat az álnév valódi tulajdonosának eredeti ujjlenyomatával együtt azonnal megjelenik a képernyőn, a hölgy pedig alapos tanulmányozás után megállapíthatja, hogy megegyeznek. Igazából túlságosan is megegyeznek, minthogy a filmben ugyanaz a kép szerepel kétszer egymás mellett (miközben igencsak valószínűtlen, hogy valaki kétszer pontosan ugyanolyan szögben adjon ujjlenyomatot). Csak mi tudjuk, hogy Bond láthatatlan, hártyaszerű álujjlenyomatot visel az ujjbegyein. E jelenetet érdemes részekre bontva megvizsgálnunk. Az automatizált ujjlenyomat-olvasás az utóbbi években egyre elterjedtebb módja az emberek azonosításának. Használják e technológiát számítógépek, mobiltelefonok, zárak feloldásához. Sőt, a valóság e tekintetben már meg is haladja a filmet, hiszen az ujjlenyomatok azonosítása automatikusan történik, nincs szükség hozzá szakértő szemre. Ezen azonosítási módszer terjedésével természetesen azonnal megjelentek a kijátszására tett próbálkozások is. A hamisított ujjlenyomatok – publikus adatok szerint – még nem működnek megbízhatóan (így ez még ma is fikció), de villámgyorsan eljön ennek is az ideje.

Helymeghatározás

A Goldfingerben feltűnő Aston Martin DB5 meganynyi extra felszerelése közül nem a fegyverek és nem is az olajat, szegeket az útra öntő-szóró védelmi berendezések voltak 1964-ben a legtávolabb a kor valóságától, hanem a navigációs rendszer. A kocsiban középen, a műszerfal alatt kör alakú képernyő volt, rajta térkép, amely a főgonosz főhadiszállásának helyét jelölve segítette a 007-es tájékozódását. Hogy pontosan hogyan működött e rendszer, azt Q nem kötötte Bond – és a nézők – orrára. Talán mondanunk sem kell, hogy napjainkra a komputeres helymeghatározás és az útvonaltervezés szinte minden okostelefon-tulajdonos számára bármikor elérhető szolgáltatássá vált. A hatvanas években nem csak a hordozható számítástechnika nem létezése miatt volt az efféle berendezés puszta fantasztikum. A mai globális helymeghatározó (GPS) rendszer ugyanis nem működhetne a Föld körül keringő műholdak nélkül, amelyekből akkoriban még csak az első kísérleti példányok jutottak el az űrbe.

Mobil kommunikáció

Bond már akkor mobiltelefonált, amikor a legtöbb valóságos kém még csak álmodhatott erről. Persze kezdetben nem a zsebben hordható változattal, hanem az autóba szerelt hagyományos, felcsavarodó dróton lógó kagylóval működő telefonnal. Sőt 1963-ban, az Oroszországból szeretettel című filmben egy még modernebb eszközzel is ellátta az MI6 – személyhívóval. Ezeknek az a különlegességük, hogy bár már a film forgatásakor is léteztek, de csak az emberek töredékének volt alkalma valaha is kipróbálni, hát még rendszeresen használni őket. A személyhívót (amely legfejlettebb formájában is csak SMS-ek fogadására volt alkalmas) már 1956-ban feltalálták, de a kilencvenes években bekövetkezett haláláig sem vált valóban általánosan elterjedt kommunikációs eszközzé. Főként orvosok, menedzserek, politikusok használták. A kocsitelefon is hasonló pályát futott be, még Amerikában is csak a leggazdagabbak limuzinjai szériafelszerelésének volt elengedhetetlen része. Aztán jöttek a valóban mobil telefonok, és elsöpörtek minden egyéb hordozható eszközt. Az újabb Bond-filmekben természetesen ezek is megjelennek. Például az 1997-es, A holnap markában című epizódban Pierce Brosnan egy kinyitható, mai szemmel téglányi Ericsson okostelefonnal irányítja az Aston Martint váltó BMW-t. Ha nagy gépkocsit nem is, játék autókat, kis távirányítós helikoptereket ma már vezethetünk a telefonunkra általában ingyen letölthető alkalmazás segítségével. A Daniel Craig-féle, 2006-ban bemutatott Casino Royale-ban a kém Sony Ericsson mobiltelefonja szenzorai segítségével tájékoztatja főnökeit a 007-es életjeleiről (pulzusáról, vérnyomásáról). Az efféle „egészségkövető” kütyük a mobiltechnológia legújabb divattermékei. Igaz, (jelenleg) még nem közvetlenül a mobiltelefonok figyelik szervezetünk állapotát, hanem a bőrrel való érintkezés érdekében karkötőt, okosórát kell e célból hordanunk. Utóbbiak segítségével ma már tudunk a karóránkba beszélve telefonálni, ahogy azt több, évtizedekkel ezelőtt készített epizódban megjövendölték Roger Moore és társai.

Üvegtörő gyűrű

Ez egy olyan kütyü, amely mögött egyértelműen megalapozott tudományos tények állnak, így akár létezhetne is, bár a gyakorlati megvalósíthatósága kérdéses. Alighanem mindenki hallott már arról, hogy az operaénekesek a puszta hangjukkal el tudnak törni egy poharat. Ez valóban lehetséges. Ha megtaláljuk az üveget alkotó molekulák saját rezgésének frekvenciáját, majd kellő hangerővel vibrálásra késztetjük a részecskéket, az a teljes szerkezeti integritás felbomlásához vezethet. Ezt a jelenséget használja ki a 2002-es Halj meg máskor! című részben Q által készített gyűrű (a nagy feltalálót ebben az epizódban a Monty Python-os John Cleese alakította), amely természetesen jóval később, az események csúcspontján annak rendje és módja szerint meg is menti a 007-es életét. Kérdéses azonban, hogy egy gyűrű méretű eszköz valóban képes-e az üvegtöréshez szükséges hangerőt generálni, ahogy az is valószínűtlen, hogy éppen az utunkat álló üvegtábla saját frekvenciáján szólalna meg. A megfelelő hangmagasság hosszas keresgélése pedig olyan luxus, amelyet a szabad világ megmentéséért küzdő ügynök nem engedhet meg magának.

Röntgenszemüveg

Az 1985-ben bemutatott Halálvágta című darabban a Roger Moore megszemélyesítette 007 olyan napszemüveget visel, amelynek segítségével átlát a lesötétített ablaküvegen. Ez a technológia a filmben látható fejlett formájában még napjainkban sem létezik. Az utóbbi években azonban több módszert is kifejlesztettek, amelyekkel „átláthatunk” a szabad szemmel átláthatatlan tárgyakon, még ha nem feltétlenül ez volt is a fejlesztők célja. Alig néhány héttel ezelőtt járta be a világsajtót az a – ingyenreklámnak sem utolsó – hír, hogy a Fujifilm piacra dob egy új fényképezőgépet, az X-T1 IR jelű modellt. Az erre fogékony (férfi) érdeklődők csakhamar rájöttek, hogy a kamera képes átlátni a vékonyabb ruhákon. A dolog nyitja, hogy a gép szenzorai nemcsak a látható fény hullámhossztartományában érzékenyek, hanem az infravörös frekvenciákon is. Sok textil a testről visszaverődő infravörös sugarakat sokkal jobban átengedi, mint a látható fényt, de ez a szabad szemmel leskelődők kivédésében mindeddig nem jelentett problémát. A fényképezőgépet egyébként a japán cég azoknak a szakembereknek fejlesztette ki, akik például bűnügyi helyszínelésekkor keresik az infravörös tartományban jól látható vérmaradványokat, vagy a festmények átvilágításával igyekeznek leleplezni a hamisítókat. Nemcsak az infravörös fény, hanem az elektromágneses sugárzás más tartományai, például a rádióhullámok is használhatók arra, hogy embereket lássunk a falon keresztül. Már léteznek olyan kísérleti „wifiradarok”, amelyek az emberi test okozta hullámtöréseket képesek érzékelni akár a szomszédos szobából is. Ezek maguk keltik a rádióhullámokat, amelyek áthatolnak a falon, visszaverődnek a célszemély testéről, és – újra áthaladva a falon – visszajutnak a berendezés antennájába. Másik típusuk még elegánsabb: a háztartások hetven százalékában működő, vezeték nélküli internetelérést biztosító wifirouterek sugárzását figyeli, és az emberek okozta interferenciákat szűri ki. 2015. november 7.

[molnarcsabairasai]

Kétszáz kattintás percenként

Hatalmas stadionokban tomboló több ezer néző, óriási kivetítők, füstgép, lézersugár – a show-bizniszként működő sportversenyeket jellemző külsőségek. Az arénában mégsem bokszolók, focisták vagy atléták, hanem számítógépes képernyőre meredő, fizikailag nem kifejezetten sportos fiatalok lépnek fel. A professzionális videojáték-versenyzők elektronikus sportolóknak tartják magukat, legjobbjaik dollármilliókat keresnek. Délelőttönként általában élőben játszom az interneten (elterjedt kifejezéssel „streamelek”), amit háromszáz néző szokott követni, bár volt már négyezres közönségem is. Este pedig heti ötször hattól éjfélig a csapattársaimmal gyakorolunk más csapatok ellen. Előtte mindig alaposan kielemezzük az előző nap tapasztalatait, próbáljuk megtalálni az elkövetett stratégiai hibákat – számol be mindennapjairól Keszeli Nikolett, aki külföldön idegenlégióskodó profi sportolóhoz méltón naponta edz, és bemutató tornákon vesz részt. Nikolett azonban nem fizikai sportot űz, hanem több ezer más fiatalhoz hasonlóan versenyszerűen videojátékozik. A twitch.tv/omgezniki internetes oldalon megnézhető, amint a számítógép előtt ül, rajongói üzeneteire válaszol, és persze azt is láthatjuk, amikor virtuális énje Kalasnyikovval a kezében halomra lövi a rátámadó ellenséget. Talán nyolcéves lehetett, amikor testvére hatására elkezdett játszani, és csakhamar kiderült, hogy ügyesebb az átlagnál. Azóta is a kommandós harcmodort szimuláló, lövöldözős, Counter Strike elnevezésű játék a kedvence (amelyben a játékosok vagy a terroristákat, vagy a rájuk vadászó katonákat testesítik meg), és néhány éve ez a munkája is. Most huszonkét éves, Franciaországban él, ott játszik nap mint nap. – Két évvel ezelőtt keresett meg először egy francia profi csapat, amely az interneten felfedezte, hogy sikeresebb vagyok a többieknél. Felkértek, hogy játsszam velük. Azóta ebből élek, eredeti szakmámban eddig még egyetlen percet sem dolgoztam. Az évek során folyamatosan cserélődtek az ötfős csapatom tagjai, játszottam franciákkal, dánokkal, britekkel. Versenyeztem Montrealban, többször Koppenhágában. Jelenleg a Games4U nevű csapatban játszom – idézi fel a videojátékos, vagy újabban terjedő kifejezéssel elektronikus sportoló. – Az interneten gyakorlatilag mindig nyerünk, a stadionokban megrendezett bajnokságokon eddig egy második hely volt a legjobb eredményem. Korábban edzőnk is volt, de most egyedül készülünk. Nem tudom, meddig szeretném csinálni, de még jó pár évem lehet, hiszen a legidősebb aktív játékosok már majdnem harmincévesek. Hogyan lehet ebből pénzt keresni? Nos, a profi videojátékosok megélhetése nagyon hasonló az „igazi” profi sportolókéhoz. Szponzorok támogatják őket, akik számítógépeket, kiegészítőket, szoftvereket reklámoznak általuk. A nagy versenyeken akár egymillió dollár is lehet az első helyezett fődíja. Több ezer néző vesz jegyet, hogy közelről nézhesse őket, amint kényelmes főnöki fotelokban ülve, fejükön fejhallgatóval számítógépeznek. Az internetes videojáték-közvetítő oldalakon (például a Twitchen) havonta öt eurót kóstál, ha rendszeresen nézni akarjuk, amint kedvencünk játszik (ennek felét kapják a játékosok, bár az igazán nagy sztárok nagyobb részesedést is kialkudhatnak). Emellett adományokkal is támogatni lehet a nekünk tetsző versenyzőket. Keszeli Nikolett csatornáján olvasható, hogy volt, aki több száz eurót utalt már át neki egy összegben. Nehezen fogadja el az ember, hogy a gyerekek azon időtöltése, amelyet a legtöbb szülő legalábbis ferde szemmel néz, sőt sokan kifejezetten tiltanak, mára a show-biznisz dollármilliárdokat termelő formájává nőtte ki magát, és szereplői nem átallják sportolónak nevezni magukat. Bajba kerülhetünk ugyanakkor, ha egyértelmű definícióját akarjuk adni a sport fogalmának, amelybe a sakk, a bridzs, a go, a scrabble még belefér, de a számítógépes ügyességi vagy éppen stratégiai játékok már nem. Bruce Baumgart mondhatni sporttörténelmet írt, amikor 1972-ben a világ első videojáték-bajnokságán győzedelmeskedett. A verseny az egyik legelső, 1962-ben kifejlesztett, mai szemmel igencsak primitívnek ható Spacewar (űrháború) számítógépes játékkal folyt a Stanford Egyetemen. A játékban a szemben álló fél néhány villódzó képponttal szimbolizált űrhajóját kellett kilőni. A fődíj a Rolling Stone magazin egyéves előfizetése volt. Persze Baumgart vélhetően nem tekintette magát sportolónak, ahogy a következő évtizedekben lassan sokasodó számítógépesjáték-versenyek résztvevői sem. A nyolcvanas években aztán (a nyugati világban) a videojátékok a gyerekek mindennapjainak részévé váltak, nem csoda, hogy a legügyesebbek igyekeztek összemérni tudásukat társaikkal. A játékok és a platformként szolgáló számítógépek gyártói felismerték a nagy hírveréssel övezett versenyek reklámértékét, és egyre gyakrabban rendeztek versenyeket, 1990-ben például már világbajnokságot is a Nintendo játékaiból. A globális játékversenyek korát mégis az internet hozta el. Már 1988-ban (amikor az emberiség nagy része még csak nem is hallott a világhálóról) elindult az első netes játék, a Netrek, amelyben sok későbbi programhoz hasonlóan űrhajókkal kellett lőni az ellenfél hajóit, bolygóit. A Wired magazin a szoftver felemelkedését látva 1993-ban megalkotta az elektronikus sport fogalmát, s a Netreket „a világ első sportjátékának” minősítette. Az ezredfordulóig a videojáték-versenyek továbbra is szerény, amatőr keretek között zajlottak. Ahogy azonban nőtt irántuk az érdeklődés, egyre több lett a versenyző és a néző, s a bajnokságszervezők pénzügyi lehetőségei kiszélesedtek. Megjelentek a pénzdíjak, a megélhetéshez is elég szponzorpénzek és velük együtt a profi játékosok. Két évvel ezelőtt 71 millióra becsülték az interneten közvetített videojátékmeccsek nézőinek számát. Nyolcvanöt százalékuk férfi, hatvan százalékuk 34 évesnél fiatalabb. A játékosok között is többségben vannak a fiúk, bár harmaduk manapság már lány, s ez talán magasabb arány, mint gondolnánk. A professzionális videojáték az árnyoldalait tekintve is kezd hasonlítani a hagyományos értelemben vett profi sportokhoz. Megjelent a dopping, a bunda, a fogadási csalás és a jellemzően fiatal versenyzők kizsákmányolása. Azokban az országokban (főképp Dél-Koreában), ahol mára a videojáték a klasszikus sportágak népszerűségét ostromolja, a játékosok gyakran nyúlnak ideggyógyszerekhez, amelyek stimulálják érzékeiket, csökkentik a fáradtságot, javítják a reakcióidőt. Használnak nyugtatókat is, amelyek segítenek koncentrálni a kiélezett szituációkban. Különösen népszerű a figyelemhiányos hiperaktivitás (ADHD) és narkolepszia elleni orvosság. Kiugrott játékosok egyenesen azt állítják, hogy egyes ligákban mindenki gyógyszerezi magát. Eltiltások is történtek a mérkőzések befolyásolása (magyarul bundázás) miatt, egy játékos pedig öngyilkosságot kísérelt meg, amikor csalással vádolták. Magyarországon is rendeznek e-sport-versenyeket, noha sejthetően sokkal szerényebb léptékben. Vannak azonban olyan játékosok, akik nemzetközi bajnokságokon is sikereket értek el. Egyikük, Tóta Gábor, aki videojátékos körökben Gabu becenéven ismeretes, korábban versenyszerűen játszott a FIFA elnevezésű, focimeccset szimuláló játékkal. – Tíz évvel ezelőtt különösebb felkészülés nélkül megnyertem egy nemzetközi FIFA-torna magyarországi selejtezőjét, és kijutottam Kölnbe az európai versenyre, ahol nyolcadik lettem. Onnantól kezdve komolyabban kezdtem venni, társaimmal már nem-csak vaktában játszottunk, hanem edzésszerűen gyakoroltuk a különböző játékszituációkat, például a szabadrúgásokat. Tudatos játékosok lettünk – mondja Tóta Gábor, aki ma, 24 évesen már nem versenyez, viszont az Egymillióan a Magyar E-sportért Egyesület egyik koordinátoraként nem szakadt el a versenyek világától. – Amikor intenzíven játszottam, az iskola után naponta négy-öt órát töltöttem vele. Persze az is előfordult, hogy ha egy különlegesebb trükkre leltem, éjszakákon át gyakoroltam, hogy az esetenként számos művelet gyors végrehajtását igénylő akció készségszerűen menjen versenyszituációban is. Tóta Gábor szerint a versenyszerű videojáték fizikailag is megterhelő, ezért is jogos sportnak nevezni. Az egyik legnépszerűbb (és legtöbb pénzt mozgató) bajnokságot a sci-fi háborút megjelenítő stratégiai játékban, a Starcraftban rendezik. Ebben folyamatosan parancsokat kell kiadni, aki gyorsabb, előnyt szerezhet. A profi játékosok percenként százötven-kétszáz parancsot is kiadhatnak, ami másodpercenként három egérkattintást jelent. A legismertebb, legnagyobb költségvetéssel dolgozó profi csapatok masszőrt is alkalmaznak, aki a játékosok kezeinek görcseit kimasszírozza. – Nemzetközi szinten napjainkban valóban e-sport-robbanás zajlik, a legnagyobb sportcsatornák közvetítik a világversenyeket, s egyre kevesebben ütköznek meg rajta, hogy a videojátékot sportként kezelik. A hazai helyzetet tekintve nem beszélnék professzionális e-sportról, inkább amatőr, kompetitív videojátékozást mondanék – így Tóta Gábor. – Egyetlen csapat kivételével senki sem engedheti meg magának, hogy életvitelszerűen videojátékozzon (a néhány magyar profi játékos külföldön játszik). Pedig a világversenyeken ma már csak az lehet sikeres, aki egész nap ezzel foglalkozik. – Magyarország jóval le van maradva a nemzetközi élvonaltól, a versenyszerű videojáték története alig tizenöt évvel ezelőtt kezdődött a harcos nézőpontjából játszható, úgynevezett első személyes lövöldözős játék, a Quake bajnokságaival (amelynek a magyar Takács Kornélia világbajnoka is volt) – erősíti meg Németh Beatrix, az e-sport-egyesület másik koordinátora. – Mostanában már egyre több a verseny, a Counter Strike és a csapatok által játszott harci stratégiai játék, a League of Legends a legnépszerűbb. Ezekből egy-egy versenyre száz ötfős csapat is nevezni szokott. Vannak magyar élcsapatok is, de nincs meg az a háttér, amely hosszú távon is egyben tarthatná őket. Egy lányalakulat tagjai viszont már évek óta stabilan együtt játszanak. A hölgyek részt vehetnek a férfiversenyeken, de vannak kizárólagos lányligák is. Szinte valamennyi, a témával foglalkozó írás megjegyzi, hogy a női videojátékosok állandó szexista támadásoknak vannak kitéve a férfiak részéről. Németh Beatrix értékelése szerint a legjobb lánycsapat a középmezőny felső részében foglalna helyet a fiúk között is. Dacára a vegyes nemű versenyzőgárdának, az elhivatott videojátékosok úgy élnek a közgondolkodásban, mint olyan antiszociális fiúk, akiknek kevés sikerélményük volt a való életben. Kudarcaik, gátlásaik miatt a komputer felé fordultak, és hobbijuk idővel olyannyira elhatalmasodik, hogy az tovább erősíti társadalmi elszigeteltségüket. Vajon teljesen alaptalan ez a feltevés? – Nagyon fontosnak tartjuk, hogy megkülönböztessük a tudatos e-sportolókat azoktól a gyerekektől, akik céltalanul, időtöltésként mértéktelenül videojátékoznak, és a szüleik ezt nem tudják helyes mederben tartani. A tudatos játékos célzottan fejleszti a képességeit, kapcsolatokat épít ki hasonló érdeklődésű fiatalokkal – mondja Németh Beatrix. – A szülőnek tudnia kell, mivel játszik a gyerek, ezáltal elkerülhetők a konfliktusok, illetve idejében be is tud avatkozni, ha szükséges. Vannak olyan játékok, amelyekhez én sem engedném közel saját gyerekemet, legalábbis a megfelelő életkor előtt. Ilyenek például azok, amelyekben öncélú a gyilkolás. Ezek azonban sohasem e-sport jellegűek. 2015. november 7.

[molnarcsabairasai]

Pálinkás jó reggelt!

A Semmelweis Orvostörténeti Múzeum Selye János munkásságát bemutató kiállítása és erről írt cikkünk kapcsán keresett meg bennünket a világhírű tudós egyik tanítványa, Szabó Sándor, a Kaliforniai Egyetem professzora: megosztaná velünk Selyével kapcsolatos gondolatait. Visszaemlékezését olvasva közelebb kerülhetünk a stressz atyjához. Hogyan találkozott először Selye Jánossal? – Harmadéves medikus voltam a Belgrádi Orvostudományi Egyetemen – a Szabadka és Újvidék közötti Adán születtem, a Tisza partján –, amikor először hallottam a Selye által felismert, később stresszként ismertté vált általános adaptációs szindrómáról. Kezdetben nem is tudtam, hogy Selye félig magyar, hiszen a Hans keresztnevet használta. Írtam neki Montrealba, hogy az egyetem után kimehetnék-e hozzá kutatni. Azt gondoltam, hogy úgysem fog válaszolni, de legnagyobb meglepetésemre hamarosan megérkezett a válasza légipostával: azt írta, hogy nagyon szívesen lát. Az egyetemen tovább kutattam, végzésemkor már volt tíz-tizenöt közleményem. A belgrádi klinikákon és a szabadkai, illetve zentai kórházakban töltött egyéves cselédkönyvesség után, 1969-ben mentem ki hozzá Kanadába. Mivel a repülő túl drága lett volna, Rijekából hajóval utaztam New Yorkba, majd onnan vonattal Montrealba. – Mi volt róla az első benyomása? – A montreali pályaudvaron az előzetes megbeszélés ellenére persze senki sem várt, így taxival mentem az egyetemre, ahol a folyosón egyszer csak valaki tökéletes magyarsággal rám szólt: „Pálinkás jó reggelt!” Persze Selye volt az, akiről korábban azt sem tudtam, hogy beszél-e egyáltalán magyarul. Akkoriban az úgynevezett katatoxikus szteroidokkal foglalkozott. Ezek olyan hormonok, amelyek a máj enzimjeinek serkentése révén segítenek bizonyos méreganyagok lebontásában. Felfedezéseit a legjobb tudományos lapok – például a Science – közölték. Majdnem négy évig dolgoztunk együtt, az én kutatómunkám is ezekhez a hormonokhoz kapcsolódott, a PhD-fokozat megszerzése után pedig Bostonba, a Harvardra mentem tovább. – Ön szerint mi volt Selye legnagyobb felfedezése? – Vele kapcsolatban mindenki a stresszt emlegeti, de mára már eléggé „elhasznált” lett ez a kifejezés, úton-útfélen hallani. Selye gyakran mondta, hogy pályája első húsz évében a stressz elfogadtatásáért harcolt, utána pedig a túlhasználata ellen. Ám szerintem legalább olyan fontos a mellékvesekéreg hormonjainak korszakalkotó kutatása. Ő alkotta meg ezen hormonok máig használatos kategóriáit, és ő fedezte föl, hogy a glükokortikoidok gátolják, míg a mineralokortikoidok elősegítik a gyulladásos folyamatokat. Éppen ezért érdemelte volna meg Selye a Nobel-díjat. – Miért nem kapta meg végül? – Noha ő már nyolc-tíz évvel korábban – mint hogy emberben ugyanezeket felfedezték volna – leírta ezen hormonok hatásait patkánymodellen, a Nobel-bizottság nem ítélte neki a díjat. Helyette 1950-ben az emberi hormonok hatását leíró orvos és két kémikus kapott Nobelt. Háromnál többen nem kaphatnak, így Selye kimaradt. Sokan ajánlották őt később is a stresszelméletért, de elméleti kutatásért sosem adnak orvosi díját – igaz, Selye számára a stressz nem csak elmélet volt, mindig összekötötte a biokémiával és az élettannal is. – Mindez bántotta Selyét? – Hétköznapokon a montreali intézetben mindig angolul, illetve franciául folyt a diskurzus, de a hétvégeken magyarul beszélt. Én voltam egy ideig az első asszisztense, így nekem is be kellett járnom, bár szombat–vasárnap legalább azt nem várta el, hogy hozzá hasonlóan napi tizenkét órát benn legyek. Olyankor gyakran szinte gyónásként emlegette magyarul, hogy ő nevezte el a szteroid típusú hormonokat, ő írta le a hatásukat, osztotta fel őket, mégsem kapta meg a díjat, pedig megérdemelte volna. Az emberi kortikoidhormonok gyulladásgátló hatásának felfedezéséről mindig azt mondta, hogy az csak a következő nyilvánvaló lépés volt, és igazából az lett volna a meglepő, ha nem ugyanúgy működnek az emberben, mint a patkányban. – Mi tette Selyét kivételes emberré? – Ő mindig az eredetiséget hangsúlyozta. Arra biztatott mindenkit, hogy ne másokat utánozzon, hanem új ötletek mentén kutasson. Amerikában „kemény német professzorként” jellemezték – hiszen a Hans nevet használta, édesanyja pedig osztrák volt. A keménység igaz volt, nagyon sokat várt el az embertől, és ő is rengeteget dolgozott, még karácsonykor is bement az intézetbe. Asszisztenseként hét végén is elő kellett készítenem azt a nyolcvan-száz patkányt, amelyet naponta feláldoztunk a kísérletekhez. – Mennyire ismert manapság Selye János a tudományos világban? – Sokan ismerik a szakemberek közül, de a fiatalok már kevésbé. A tudományban, a művészetben mindig az újdonságok a legvonzóbbak, miközben a régi dolgok feledésbe merülnek. Az endokrinológusok azonban még a mai napig is hivatkoznak rá. A Time magazinban két évvel ezelőtt írtak a stresszről, és ott is megemlítették Selye nevét, illetve használták az általa bevezetett (rossz) disstress és (jó) eustress különbségtételt is. A közszolgálati National Public Radio (NPR) stresszsorozatában is többször beszéltek róla, és ami ritkaság, még a nevét is jól ejtették ki. Én itt, a Kaliforniai Egyetem irvine-i részlegén Selye János Társaságnak neveztem el az általam vezetett, a magyar tudományos diákkörökhöz hasonló kutatási társaságot. – Mit jelentett Selye számára magyarsága? – Az 1956-os forradalom nagy hatást gyakorolt rá. Annak előtte nem igazán tartotta magyarnak magát, származását sehol sem hangsúlyozta, ezt a Montreali Egyetemen nálam régebben dolgozó magyar kutatóktól tudom. Eközben sem Magyarországon, sem a kommunista tömb egészében nem fogadták el a munkásságát, az akkoriban szitokszónak számító filozofikusnak tartották. A későbbiekben ez megfordult, többször hazalátogatott, előadásokat tartott az Akadémián, egyetemeken. Bár édesanyja osztrák volt, ő mégis jórészt magyarnak vallotta magát. Emlékeznek rá, hogy a montreali irodájában magyar címert tartott, a laborban is megjelent a nemzeti színű szalag. Kifejezetten dühítette, hogy csak mert Bécsben született, osztráknak tartják. Mindig mondogatta, hogy az édesapja katonaorvosként mindössze egy évet töltött Bécsben, 1907-es születése idején, fiatalkora többi részét Komáromban töltötte. Jó kapcsolatban volt Szent-Györgyi Alberttel is. Persze tudta, hogy én a Délvidékről származom, így gyakran mondta nekem: „Sanyi, ugye te is úgy érzed, mint én. Te sem hagytad el soha Magyarországot, hanem Magyarország hagyott el téged.” – Az utóbbi években olyan adatok kerültek elő, amelyek szerint Selye évtizedekig kapcsolatban állt a dohánycégekkel. Ön mit tud erről a kapcsolatról? – A dohányipari kapcsolat éppen az említett NPR-riportban merült fel először. Azt szinte mindenki tudja, hogy Selye a dohányipartól is kapott anyagi támogatást. Ez egyáltalán nem különleges, és jóformán nem ismerek olyan korabeli tudóst, aki ne kapott volna. Ez azonban nem jelenti azt, hogy kiszolgáltatták volna magukat a szponzornak. Annyi más cégtől, gyógyszergyáraktól, intézetektől kapott mindenki pénzt, lehetetlen lett volna ennyi mindenkit kiszolgálni. Természetesen minden anyagi támogatás után évente kellett kimutatást készíteni az elvégzett munkáról. Én nem tudom, hogy Selye az ötvenes-hatvanas években tartott-e olyan előadást, amelyen azt állította volna, hogy a dohányzás hatásai kedvezőek. Abban az időben sok mindent állítottak a dohányzásról, azt is, hogy mindenre jó, aztán persze rájöttek, hogy mennyire káros. Azt viszont tudom, hogy a hetvenes évek elején Selye intézetében a nikotin volt az egyik olyan mérgező molekula, amelynek a káros hatását próbáltuk kivédeni a katatoxikus szteroidokkal. Tehát ő akkoriban már abszolút tudta, hogy a dohányban vannak káros anyagok, legveszélyesebbjük a nikotin, és ezt soha nem titkolta. – Akkor miért állt érdekükben a dohánycégeknek az ő támogatása? – Ahogy manapság is ad pénzt kutatásra sok olyan vállalat, amelyről senki sem gondolná, hogy támogatja a tudományt, régen is sok cég járt el így pusztán jóhiszeműségből, bizonyítandó jó szándékát. A dohányiparosok olyan gazdagok voltak, hogy szó szerint szórták a pénzt. Húsz évet töltöttem a Harvardon, és ott is szinte mindenki kapott támogatást a dohányipartól. Ennek nem tulajdonítok nagy jelentőséget. Igen, kapott pénzt, de nem hiszem, hogy rossz dologra használta. Sőt hangsúlyozta a nikotin káros hatását. 2015. október 31.

[molnarcsabairasai]

Por a padláson

Noha folyamatosan szállítja el a hatóság a Budapesti Vegyiművek volt Illatos úti telephelyén talált több ezer tonnányi, szabálytalanul tárolt mérgező vegyi anyagot, még mindig jelentős mennyiség van a helyszínen. E vegyületek, folyamatosan szennyezve a levegőt, a talajt és a talajvizet, szinte biztosan kijutottak a telephelyről. És az Illatos úti incidens csak egyike az utóbbi évtizedek ipari szennyezéseinek. Először valóságos csodaszernek tűnt. A második világháborúban nagy szolgálatot tett a szövetségeseknek, segítségével kordában tudták tartani a maláriát és a tífuszt, amelyek korábban sokkal veszélyesebbek voltak a katonákra és a civilekre, mint az ellenség. Paul Hermann Müller svájci vegyész, aki 1939-ben először felismerte kimagasló rovarölő képességeit, teljesen jogosan kapta meg 1948-ban az orvosi és fiziológiai Nobel-díjat. A háború után engedélyezték, sőt bátorították polgári használatát. Az egész világon töméntelen mennyiségben szórták, permetezték a természetbe, és az eredmények kezdetben elképesztőek voltak. Mára szinte elfelejtettük, hogy a XX. század közepéig Európában is pusztított a malária, de jött e csodaszer (sok más intézkedés mellett), és a betegség szinte teljesen eltűnt. Ugyanígy drámaian visszaestek a maláriás halálesetek Indiában, Afrikában és szinte mindenütt. Aztán a dolgok rosszra fordultak. Az első nagy sikerek után a rovarok kezdtek rezisztenssé válni, a szer hatékonysága a világ trópusi, elmaradott területein lecsökkent. De nem ez volt a legnagyobb baj. 1962-ben Rachel Carson biológus megjelentette Csendes tavasz című könyvét, amelyben rámutatott, hogy a DDT (diklór-difenil-triklór-etán) – merthogy természetesen erről van szó – rákot, fejlődési rendellenességet okoz az emberben, és mivel nagyon lassan bomlik le teljesen, az évek során toxikus mértékben felhalmozódhat az élővilágban, főként a madarak és a halak szervezetében. A könyv – amely a környezetvédő mozgalom egyik első nagy sikerének tekinthető – hatalmas felháborodást váltott ki, és a sokasodó megdönthetetlen bizonyíték hatására a DDT-t néhány évvel később az Egyesült Államokban és Európában betiltották. Nálunk 1968-ban állt le termelésével a Budapesti Vegyiművek, de az addig legyártott készleteket még évekig használták. Addig olyannyira általános volt az alkalmazása, hogy esetenként a lépcsőház rovarirtására is ezt használták a házmesterek. Megbecsülni is lehetetlen, hogy évtizedek alatt hány millió tonna került ki az anyagból a természetbe. A történetnek itt koránt sincs vége, sőt csak most kezdődik. Az évtizedekkel ezelőtt gyártott, eladatlan és máig sem megsemmisített DDT-készletek (a DDT-vel szinte azonos hatású bomlástermékekkel együtt) ma is raktárakban, alig felügyelt gyártelepek udvarán állnak, és szinte biztosan folyamatosan szennyezik a környezetet. Idén tavasszal szomorú szenzációként járta be a sajtót a hír, hogy a 2008-ban csődbe menő Budapesti Vegyiművek Illatos úti telephelyén – Pesterzsébet, Ferencváros és Kispest határán – évek (vagy talán évtizedek) óta a szabad ég alatt állnak a csak részben azonosított, többségükben súlyosan mérgező vegyszerek ezer tonnái. A régen elfelejtett hordók némelyike máris felhasadt, a telephely talajában – és a talajvízben – a DDT-származékok koncentrációja az egészségügyi határérték ötszázszorosa. Azt azonban senki sem tudja, hogy a környező lakóövezetek milyen mérvű szennyezésnek voltak kitéve az elmúlt évtizedekben. – A szennyezés pontos mértékét nem állapítottuk meg, viszont kimutattuk több olyan anyag jelenlétét az Illatos út környékén – például lakótelepi erkélyekről, családi ház padlásának porából vett mintákban –, amelyek vélhetően a vegyiművek telephelyéről származhatnak. A legtöbb ilyen vegyületnek nincs is egészségügyi határértéke, így az ott lakókra gyakorolt hatása csak alapos vizsgálatok után lenne megállapítható – mondja Simon Gergely, a Greenpeace regionális vegyianyag-szakértője. A szervezet a környező kerületek lakóövezeteiben az elmúlt hetekben tizenegy mintát vett, amelyeket laborban analizáltak a vegyiművekből származó szenynyező anyagok után kutatva. A tizenegy mintából tízben jelen volt a DDT és bomlástermékei, kettőben nagyon magas, háromban jelentős, ötben csekély menynyiségben. Két másik vegyületcsoport, amely (köznapi felhasználásuk nem lévén) szinte biztosan a telepről származik, három-három mintában volt jelen. Bár DDT-t gyakran kimutatnak akut szennyezőforrás közelsége nélkül is a legkülönfélébb helyeken (még az anyatejben is), Simon Gergely szerint az Illatos úti telep bűnösségére utal, hogy korábban tíz minta közül csak kettőben találták meg az anyagot, most tizenegy közül tízben. Az utóbb említett két vegyületcsoport a 4-klór-3,5-dinitro-benzoesav (DNBS) származékai, illetve a 3-amino-benzotrifluorid és 4-amino-benzotrifluorid. Mindegyik mérgező, szembe kerülve rendkívül irritatív, sőt a DNBS még robbanásveszélyes is. – Jelenleg zajlik a veszélyes anyagok elszállítása az Illatos útról, ugyanakkor nem látjuk, mikorra fejeződhet be – folytatja Simon Gergely. – Olyan hatalmas mennyiségről van szó ugyanis, amelynek már gondot okoz az elhelyezése, megsemmisítése. A dorogi égető kapacitása véges, miközben az ország más helyszínéről, például a Hortobágyról is el kell szállítani, semlegesíteni a veszélyes hulladékot, megtisztítani a helyszínt. Utóbbi tevékenység, hangozzák bármennyire is egyszerűnek, sokszor évekig tartó, sok milliárd forintot felemésztő folyamat. – A Budapesti Vegyiművek gyárterülete már 1912 óta potenciális talaj- és talajvízszennyező forrás. Az azóta eltelt bő évszázad alatt a szennyezés elérte mind a talajvizet (hiszen a Duna közelsége miatt magas a talajvízszint), mind a rétegvizet. A legjelentősebb, határértéket meghaladó koncentrációban jelen lévő szennyezők a benzolok és alkil-benzolok, valamint pontszerű szennyezésként a toxikus fémek – válaszolta kérdésünkre Kristóf Jánosné Horváth Erzsébet, a Pannon Egyetem Környezetmérnöki Intézetének egyetemi tanára. – A vegyiművek által okozott szennyezések eltávolításának sürgősségét a Duna mint élővíz közelsége, az ivóvízbázisok védelme és a lakott területek érintettsége határozza meg. A kárelhárítás költségei rendkívül magasra (több milliárd, akár tízmilliárd forintra) is szökhetnek. Ebből következik, hogy a beavatkozás idejét, technológiai szintjét, úgynevezett „sürgősségét” a rendelkezésre álló források is nagymértékben behatárolják. – A talaj megtisztítása – a szennyezők eltávolítása és a szennyezés előtti produktivitás biztosítása – történhet fizikai, fizikai-kémiai és biológiai eljárással, illetve ezek kombinációival. A választott módszert a szennyező toxicitása, vízoldhatósága, illetve az élővizek, az ivóvízbázisok fenyegetettsége határozza meg. A kármentesítési technológiát elvileg úgy kell megválasztani, hogy a vizek védelme legyen az elsődleges. Ettől azonban a gyakorlat eltérhet az észszerű kompromisszumok határain belül – folytatja Horváth Erzsébet. – A Budapesti Vegyiművek által okozott szennyezések már a talajvízben és a rétegvízben is jelen vannak. Ebből következően a talajszennyezést célszerű bemosni a felszín alatti vizekbe, majd a vizet ki kell termelni, megtisztítani és visszaszikkasztani. Az eljárásnak időben és költségekben természetesen ára van. Kérdés, hogy mekkora ez az ár. Hogy a művelet mennyi ideig tarthat, elérhető-e a teljes tisztítás, és végül mennyibe fog kerülni, a kutató szerint megbecsülni is csak igen tág határok között lehet. Az országos környezeti kármentesítési program néhány korábbi, a program honlapján elérhető feladata azonban legalább a költségek nagyságrendjét sejtetheti. A Lehel-gyárnak az 1970–80-as években gödrökben elhelyezett termelési hulladékát például 2,4 milliárd forintért sikerült elhelyezni egy megfelelő műszaki védelemmel biztonságossá tett gödörben. A Pécshez közeli Garé mellett lerakott, tetraklór-benzolt tartalmazó, megrongálódott rengeteg hordót több mint hárommilliárd forint költséggel szállították el és ártalmatlanították, viszont a terepfelszín alatti károsodás megszüntetése még várat magára. A MÁV záhonyi vegyianyag-átfejtőjénél végzett kármentesítési munkálatok pedig valamivel több, mint egymilliárd forintba kerültek. A legfontosabb kérdésre, milyen veszélyt jelent a környezetszennyezés a telep közvetlen közelében lakók egészségére, a legnehezebb válaszolni. A Greenpeace fent idézett vizsgálata hangsúlyozottan csak az esetlegesen az Illatos útról származó vegyületek puszta jelenlétét vizsgálta, de hogy koncentrációjuk elég magas-e ahhoz, hogy bármiféle egészségügyi kockázatot jelentsenek, csak mindenre kiterjedő környezet-egészség tani felmérés állapíthatná meg. Az biztos, hogy a talált kemikáliák potenciálisan nagyon veszélyesek. Mielőtt azonban bármilyen, aggodalomra okot adó kijelentést tennénk, nem szabad elfelejtenünk a XVI. századi svájci tudós, Paracelsus intelmét, amely azóta is a toxikológia alaptétele: „A dózis teszi a mérget.” Mivel mennyiségi ismereteink a környezetbe kijutott mérgekről ebben a konkrét esetben nincsenek, az egészségügyi kockázatokat illetően kénytelenek vagyunk a korábbi, általános tapasztalatokra hagyatkozni. – Magyarországon olyan ipari baleset, amely egyértelműen és azonnal egészségkárosodást okozott, eddig csak egy volt, a vörösiszap-katasztrófa. A katasztrófák hatásait ugyanakkor sokkal könnyebb bizonyítani, mint az ipari létesítmények üzemszerű működése közben fellépő kis mennyiségű, viszont hosszú ideig tartó szennyezések következményeit – figyelmeztet Szűcs Sándor, a Debreceni Egyetem Népegészségügyi Karának megelőző orvostani intézetének docense. – A lassú szennyezés hatásai csak jóval később jelentkeznek. Ilyenkor ugyanis nem közvetlenül éri az embereket a károsító anyag, hanem a talaj, a talajvíz, az ivóvíz, az élelmiszerek vagy a levegő közvetítésével. Szűcs Sándor a folyamatos környezetszennyezés okozta egészségkárosodás klasszikus példájaként említi az úgynevezett Minamata-betegséget. Egy japán vegyi gyár évtizedeken keresztül, egészen az 1960-as évek végéig tisztítás nélkül engedte a Minamata-öböl vizébe a higanytartalmú szennyvizet. A higanyvegyületek a tengerüledékből bekerültek a táplálékláncba, majd feldúsultak a halakban, amelyeket nagy mennyiségben fogyasztottak a helyiek. A Minamata-betegséget tehát a krónikus higanymérgezés okozta, és ennek következtében a központi idegrendszeri károsodások legkülönfélébb formáiban nyilvánult meg (a vakságtól a fejlődési rendellenességekig). Sokan már a gyakori megbetegedések felbukkanásakor, az ötvenes években a higanyt és ezáltal a vegyi gyárat vádolták. A cég és a kormány azonban sokáig semmit sem tett a szennyezés kivizsgálásáért, így egészen 1968-ig ömlött a higany az öbölbe. Jelenleg 2265 halálesetet tulajdonítanak a Minamata-betegségnek. – Bár a lassú szennyezés és az egészségkárosodások kapcsolata nagyon nehezen bizonyítható, pontosan kidolgozott tudományos módszertanuk van az efféle vizsgálatoknak. A kiindulópont általában az, hogy egy-egy betegség gyakorisága szokatlanul megnövekszik az adott körzetben – mondja Szűcs Sándor. – Ezután kezdődik a betegségért felelőssé tehető környezeti ágensek keresése. Mintákat vesznek a környezetből, és a megszokottól eltérő anyagok, illetve kórokozók után kutatnak. Ha ezek a vizsgálatok pozitív eredménnyel zárulnak, még hátravan a legnehezebb lépés, a bizonyítás, amely például állatkísérletekkel történhet. Ez rendkívül lassú és fáradságos, akár sok évig tartó folyamat. Magyarországon ipari üzem kémiai talaj-, illetve vízszennyezése folytán kialakuló egészségkárosodások eddig nem voltak. Ugyanakkor a légszennyezés bizonyítottan okozhat légzőszervi megbetegedéseket, és arra is többször volt példa, hogy mezőgazdasági vagy ipari üzem biológiai szennyezése folytán a környezetbe jutó kórokozók okoztak helyi járványokat. Még egyszer megjegyezzük: e forgatókönyv csak elméleti lehetőségként merülhet fel az Illatos úti szennyezéssel kapcsolatban, hiszen jelen pillanatban semmilyen bizonyíték nincs rá, hogy a környezetbe esetlegesen kijutott mérgező anyagok bármilyen egészségkárosodást okoztak volna bárkinek is. Ugyanakkor a szennyeződés teljes elhárításában bekövetkező késlekedés tovább növeli a helyzet súlyosbodásának kockázatát. 2015. október 31.

[molnarcsabairasai]

Szakállas ismeretterjesztés

Talán generációs jellegzetesség, hogy a mai fiatal felnőttek legélénkebb gyermekkori élményei általában a televízióban látott rajzfilmekhez, természetfilmekhez kötődnek. A Facebookon lévő több száz tagú csoport tagjai azon a vasárnapon nézték a Walt Disney bemutatja című rajzfilm-összeállítást, amikor megszakították az adást, mert elhunyt Antall József miniszterelnök. A Kacsamesék, Csipet csapat és társaik közül azonban kiemelkedik egy francia sorozat, amelynek az elmúlt húsz évben semmit sem csökkent a népszerűsége: az Egyszer volt… az élet. A Manó Könyvek most a sorozat figuráival illusztrált gyermekenciklopédiát adott ki, amelynek témája természetesen az emberi test felépítése és működése. Emellett megjelent az emberiség történelmével foglalkozó testvérsorozat, az Egyszer volt… az ember enciklopédiaváltozata is. A két kötet alapjául szolgáló rajzfilmeket manapság az edutainment (szórakoztatva oktató) művek közé sorolnák, de alaposságukkal kiemelkednek az átlagból. A sorozatok atyjának, Albert Barillének különleges érzéke volt ahhoz, hogy úgy készítsen szórakoztató történeteket a gyerekeknek, hogy eközben az átadott tudás értéke semmit sem csorbul. Ugyanez igaz a könyvváltozatra is: nagyon szőrszálhasogatónak kell ahhoz lennünk, hogy bele tudjunk kötni a kötetekbe foglalt történelmi vagy biológiai információba. Hiába testesítik meg a sejteket, kórokozókat (illetve történelmi alakokat) ugyanazok az állandóan vissza-visszatérő figurák, hiába van ott minden történet, életműködés irányítójának szerepében a nagy szakállú Mester, ha elfogadjuk a formátum kereteit, és lebontjuk a történetek metaforikus burkát, legbelül akkurátus tudományt találunk. Fontos azonban szem előtt tartani, hogy e kötetek, ahogy a címükben szereplő enciklopédia szó is utal rá, nem a rajzfilmsorozatok tökéletes átiratai (aki ezeket keresve vásárolja meg őket, csalódhat). Nem történeteket találunk bennük, hanem szócikkeket, szövegdobozokat, kérdéseket és válaszokat. Mindezeket természetesen a jól ismert figurák, az erekben vonuló vörösvértestek, az űrhajókon röpdöső immunsejtek és a nagy ollókkal vagdosott DNS-szalagok színesítik. (Egyszer volt… Az emberi test képes enciklopédiája; Az emberiség történetének képes enciklopédiája. Ford.: Bayer Antal, Aczél Ferenc és Horányi Krisztina. Manó Könyvek, Budapest, 2015. Mindkét kötet ára: 4990 forint.) 2015. október 31.

[molnarcsabairasai]

A hangos bőgőmajom nagy árat fizet

Noha elsőre azt gondolhatnánk, hogy a hangosabb, mélyebb hangú állatok testmérete – beleértve minden testrészük méretét – nagyobb, mint a csendesebbeké, ez nincs mindig így. Kiderült, hogy a legnagyobb hangerejű bőgőmajmok heréi éppen hogy a legkisebbek. Ennek pedig evolúciós okai vannak. Charles Darwin nemcsak az általános evolúciós elmélet atyja volt, de alapvető szerepet játszott az úgynevezett szexuális szelekció teóriájának kidolgozásában is. Ez utóbbi azt igyekszik magyarázni, hogyan alakultak ki az állatoknak (főként a hímeknek) azok a tulajdonságai, amelyek a szaporodási sikerüket meghatározzák. Darwin, miközben ezen az elméleten dolgozott, felfigyelt a Közép-Amerikában élő bőgőmajmokra. Amint nevük is utal rá, ezek a majmok – kis termetük ellenére – igen hangosan képesek üvölteni; hangerejük összevethető a náluk sokszorta nagyobb tömegű nagymacskákéval. Darwin azt feltételezte, hogy a hímek bőgésükkel csábítják magukhoz a nőstényeket. Igaza volt, a hangok gyakran valóban főszerepet játszanak a párválasztásban. A Cambridge-i Egyetem kutatói nemrégiben felfedezték, hogy a majmok hangjai, illetve hangadó szerveik anatómiai felépítése szoros kapcsolatban áll párosodási rendszerükkel – olvasható a Live Science-en. Vannak olyan bőgőmajomfajok, amelyek hímjei háremet tartanak, tehát a nőstényeket egyedül birtokolja egy hím. Kiderült, hogy ezek a fajok a leghangosabbak, hiszen háremeik kialakításához üvöltéscsatákat kell vívniuk a többi hímmel. Ezzel együtt a hangképzés szempontjából esszenciális szerepet játszó nyelvcsontjuk is hatalmas. Ugyanakkor Mexikóban élnek olyan bőgőmajmok is, amelyek csoportjaiban több hím is él, és ezek párhuzamosan párzanak a csapat nőstényeivel. E hímek halkabbak, nyelvcsontjuk pedig akár tízszer kisebb lehet, mint háremtulajdonos rokonaiké. Persze ha tehetné, minden hím – függetlenül attól, hogy meg kell-e tűrnie riválisait a csoporton belül – szeretne hangosabb lenni. Vannak azonban a szaporodás szempontjából fontosabb tulajdonságok is, például a here mérete. A nagyobb herék több spermiumot képesek termelni. A háremtartó fajok hímjeinek nincs szükségük túl sok spermiumra, mert már a párosodás előtt megharcolnak a nőstényekért, amelyek így biztosan az ő utódaikat hozzák majd világra. Ezzel szemben a több más hímmel együtt élő hímek sosem lehetnek teljesen biztosak abban, hogy a csoport nőstényei tőlük vemhesek-e. A születendő kis majmot nagy valószínűséggel az a hím nemzi, amelyik több spermiumot tudott a nősténybe juttatni. Ezt a jelenséget spermakompetíciónak nevezzük, és jó nagy herékre van hozzá szükség. A majmok erőforrásai azonban végesek, nem tudják minden tulajdonságukat egyszerre fejleszteni. Ha az egyik célra (például a több sperma termelésére) fektetnek be több energiát, másra kevesebb jut. Összességében tehát a szaporodási sikerhez elengedhetetlen herék mérete korlátozza a nyelvcsont méretét, és ezáltal a hang erejét és mélységét. Ugyanezt a jelenséget az óvilági majmoknál, például a gorilláknál is megfigyelhetjük. 2015. október 29.

[molnarcsabairasai]

Eredendően agresszívek vagyunk?

Lehet, hogy mégsem az eszközhasználat céljából, hanem az ökölharcot segítendő alakult ki az ember tökéletesen szembefordítható hüvelykujja? Egy ellentmondásos új elmélet szerint azok az elődeink, akik verekedés közben keményebb öklöt tudtak formázni, sikeresebbek lehettek a nőkért vívott harcban. Általánosan elfogadott az antropológusok körében, hogy a homo sapiens azért tudott győzedelmeskedni az összes többi emberfaj felett, mert gondolkodásbéli képességei és kézügyessége lehetővé tette az összetett eszközök készítését. E szerszámok segítségével szinte az élet minden területén könnyebben tudott érvényesülni. Sikeresebben vadászott; könnyebben védte meg magát és társait a vadállatokkal, a szomszédos törzsekkel szemben; képes volt tüzet gyújtani, hajlékot emelni családjának, és kommunikálni a többiekkel. Ugyanakkor arról már koránt sincs teljes egyetértés a kutatók között, hogy az agresszió milyen mértékben jellemzi eredendően az emberi természetet, és milyen szerepet játszhatott fajunk törzsfejlődésében. Vannak, akik – gyakran a jelen kor háborúira, sokszor nehezen indokolható erőszakos eseményeire magyarázatot keresve – alapjában véve agresszív állatnak láttatják az embert, és úgy érvelnek, ez az erőszakosság kellett ahhoz, hogy riválisaink eltűnjenek a föld színéről. Ugyanakkor mások éppen ennek ellenkezőjét tartják: szerintük a végletesen lecsökkent csoporton belüli agresszió volt az előfeltétele globális dominanciánk kialakulásának. Mindenképpen az előző csoportba tartozik David Carrier, a Utah-i Állami Egyetem biológusa, aki néhány évvel ezelőtt új, formabontó teóriát alkotott az emberi evolúcióról. Az elmélet központjában a szembefordítható (opponálható) emberi hüvelykujj áll. Carrier szerint ez főként azért alakult ilyenné, hogy segítségével erősebb ökölcsapásokat tudjunk mérni az érdekeinket keresztező embertársaink arcába, írja a Popular Science. Ha megvizsgáljuk az embernek és főemlős rokonainak kézfejét, azt látjuk, az ember ujjai rövidebbek, de a legnagyobb különbség mégis az, hogy hüvelykujjunkat (a legtöbben) teljesen rá tudjuk fektetni tenyerünkre. Ez egyrészt azt eredményezi, hogy könnyebben megfoghatunk apró tárgyakat is, így finomabb manipulációra vagyunk képesek a majmoknál. Másrészt (és Carrier szerint ez a fontosabb) teljesen ökölbe tudjuk szorítani a kezünket, amire egyetlen más főemlősfaj sem képes rajtunk kívül. Ahogy a földtörténeti múltban lezajlott evolúciós folyamatokat magyarázó elméleteket általában, e feltevést sem lehet tökéletesen bizonyítani, a jelenkori kísérletek ezért inkább arra irányulnak, hogy meg lehet-e cáfolni őket. David Carriernek és munkatársainak legújabb eredményei szerintük erősítik elméletük helyességét. Arra voltak kíváncsiak, ökölbe szorított kézzel mennyivel lehet nagyobbat ütni biztonságosan. Elhunytak kézfejeit használták föl a kísérletekhez, amelyekről leválasztották a bőrt, így láthatóvá váltak az izmok és az inak. Az inakhoz damilszálakat erősítettek, amelyeket megfeszítve ökölbe tudták szorítani a vizsgált kézfejeket. A mintákat ingához erősítették, majd különböző erősséggel meglendítették őket, és megmérték, mekkora erőhatást fejtenek ki az útjukba helyezett célpontra. Kevéssé meglepő módon azt kapták, hogy a teljesen ökölbe szorított kéz nagyjából másfélszer erősebben képes ütni, mint a félig behajlított ujjak, és kétszer erősebben, mint a nyitott tenyérrel bevitt csapás (a pofon), anélkül hogy az ilyenkor a legnagyobb erőhatásnak kitett kézközépcsontok megsérülnének. Marad azonban néhány kérdés, amelyre az elmélet nem szolgál semmilyen magyarázattal. Senki sem tudja például, mikor alakult ki a szembefordítható hüvelykujj, és akkortájt mennyire volt valójában erőszakos az ember. Emellett az eszközhasználat hipotézise az agresszív viselkedésre is alkalmazható: az ökölnél sokkal könnyebben el lehet verni a másikat, ha szerszámot (bunkót, követ, szúrófegyvert) használunk. Jó eséllyel kizárható tehát, hogy az ökölharc egyedül tette volna kezünket olyanná, amilyen manapság, viszont könnyen elképzelhető, hogy a sok más faktor mellett ez is szerepet játszott benne. 2015. október 29.

[molnarcsabairasai]

Az intervallumtréning jobban erősít, mint a maraton?

A rövid, teljes erőbedobással végrehajtott szakaszok és a pihenőidők gyakori váltogatásán alapuló intenzív intervallumtréning napjaink egyik legdivatosabb edzésmódszere. Hívei esküsznek arra, hogy ennél jobb edzés nincs. Megnéztük, mennyire támasztják ezt alá a kutatások, illetve hogy ez az állítás minden tekintetben megállja-e a helyét. Az intenzív periódusban gyors futás, biciklizés vagy egyéb kardió mozgás, majd egy-két perc múlva kötelező pihenőidőszak. Tömören erről szól az intenzív intervallumtréning, amelyről a fitneszszakemberek véleménye erősen megoszlik. Sokan rajonganak érte, és azt hirdetik, hogy ez erősít a legjobban; rengeteg program épül rá. Mások viszont úgy vélik, hogy a rövid ideig tartó edzés nem lehet hasznosabb, mint a hosszú kitartást igénylő mozgásformák, a néhány percenként előírt lazítások pedig csak olcsó reklámfogás azok számára, akik igyekeznek a testedzés könnyebbik végét megfogni.

Árulkodó szövetminta

Úgy tűnik ez esetben, hogy előbbieknek van igazuk. Immár tudományosan bizonyított tény ugyanis, hogy az intervallumtréning erősíti az izmokat, méghozzá meglepően hatékonyan. Hakan Westerblad és munkatársai a stockholmi Karolinska Intézetben intervallumtréninget végző önkéntesek izomszövetét vizsgálták. A kísérlet előtt és után is izomszövetmintát vettek a lábukból biopsziával, és az izomsejtekben bekövetkezett molekuláris változásokat keresték, olvasható a Time magazinban. „Azt találtuk, hogy az intervallumtréning hatására leépülnek az izomsejtek sejthártyáján keresztül kalciumtranszportot bonyolító molekuláris csatornák. Nem láttunk még csak hasonlót sem” – nyilatkozta Westerblad. Ez a megállapítás azért fontos, mert a kalciumionok elengedhetetlenek ahhoz, hogy az izomsejtek összehúzódjanak. Amikor az ember intenzív testmozgást végez, hirtelen sokkal gyakrabban és erőteljesebben kell az izomsejteknek összehúzódniuk, és a kalciumionok is nagyobb mennyiségben lépnek át a sejthártyán. Viszont a gyakori sejtösszehúzódásnak van egy ezzel ellentétes hatása is. Ilyenkor ugyanis sok szabad gyök keletkezik a sejten belül, és ezek reagálva a kalciumcsatornák fehérjéivel a lebomlásukat eredményezik. A svéd kutatók megjegyzik, hogy bár az alacsonyabb intenzitású, kitartó mozgás is megemeli a szabad gyökök mennyiségét az izomsejtekben mintegy harminc százalékkal, az intervallumtréning kétszáz százalékos feldúsulást eredményez.

Jobb, mint a maraton

A kalciumcsatornák leépülését érzékelve a sejt megkezdi a felkészülést a várható intenzív igénybevételre, és ez az erősödés kulcsa. Ilyenkor ugyanis sokkal több mitokondriumot, az energiatermelést végző sejtszervecskét kezd készíteni, amelyek segítségével hatékonyabb, kitartóbb munkára lesz képes. Különösen meglepő, hogy a sejtszintű változás még huszonnégy órával később is érzékelhető. A vizsgálat más alanyai lefutották a maratoni távot, de az ő izomsejtjeikben sem épültek le olyan mértékben a kalciumcsatornák, mint az alig fél órát edző intervallum-tréningezőknél. „Ebből a szempontból mondhatjuk, hogy a néhány percig tartó intervallumedzés hatékonyabb, mint a maraton” – mondta kissé túlzott magabiztossággal Westerblad.

Az érem másik oldala

Korántsem ez az egyetlen vizsgálat, amely sejtszintű mechanizmusokat tárt fel az edzés hátterében. És míg az erősítő hatást a tanulmányok egyértelműen alátámasztják, addig más szempontból már korántsem biztos, hogy az intervallumtréning a legjobb választás. Ha ugyanis a cél a fogyás, akkor már nem annyira sikeres a rövid intervallumtréning, mint az erősítés esetében. Ennek oka, hogy a megnövelt intenzitású testmozgás kalóriaigényét a szervezet a nagy energiatartalmú molekulák lebontásából fedezi, viszont azok a vegyületek nem a zsírsavak, amelyek a legkönnyebben hozzáférhetők. A zsírraktárak csak az után kezdenek kiürülni, hogy az egyszerűbben mobilizálható makromolekulák már elfogytak – olvasható a Michigani Egyetem fitneszmedicinával foglalkozó oldalán. Eszerint legelőször, a testedzés első fél órájában – persze csak a vérben lévő egyszerű cukrok után – a kreatin-foszfát és a glikogén bomlik le. A zsírraktárak rendszerint csak az edzés harmincadik perce után nyílnak meg. Tehát ha fogyni akarunk, a kétszer félórányi edzés egyáltalán nem egyenértékű az egyszer egyórányival. Talán némi vigaszt nyújthat ez igen kiábrándító információ után, hogy ha fél óra után is kitartunk, és folytatjuk az edzést, akkor körülbelül tíz perc alatt – tehát a negyvenedik percre – a szervezet szinte teljesen átáll a zsírbontásra, tehát a teljes további energiaszükségletét a zsírszövetek bontásából kezdi fedezni.

Köddé váló zsír

Hová tűnik a zsír a szervezetünkből, amikor sikerül egy részét leadnunk? A British Medical Journal című orvosi szaklapban közölt tanulmány szerint az egészségügyben dolgozók jelentős része ugyanúgy nem tudja a helyes választ, mint a laikusok. A fenti kérdésre a háziorvos, a dietetikusok és a személyi edzők többsége is azt válaszolta, hogy energiává vagy hővé alakul – ami viszont ellentmond az anyagmegmaradás törvényének. Többen azt válaszolták, hogy izommá alakul, a széklettel, az izzadsággal vagy a vizelettel távozik. Egyetlen orvos, egyetlen személyi tréner sem – és a dietetikusoknak is csak nyolc százaléka – válaszolta azt, hogy szén-dioxiddá és vízzé alakul, pedig ez a helyes válasz. A valóságban tehát a „leadott” zsír teljes egésze elég. A szén-dioxid a tüdőn keresztül távozik, a fennmaradó tizenhat százalékot a víz teszi ki, amely a testfolyadékokkal, vizelettel, verejtékkel, könnyel hagyja el a szervezetet. MNO, 2015. november 30.

[molnarcsabairasai]

Fitneszmérők: jobb nem karon nézni a teljesítményt?

Az utóbbi években a mobil elektronika legdivatosabb eszközei kétségtelenül a testmozgás regisztrálását ígérő aktivitásmérők, a fitness trackerek. Az általában karkötőként hordható készülékek gyártói azt ígérik, hogy termékeik mérik a megtett lépések számát, ez alapján pedig az elégetett energia mennyiségét. Illetve extra szolgáltatásként szívritmust is. Kérdés, mennyire megbízhatóan teszik ezt. Az Egyesült Államokban minden tizedik felnőtt rendelkezik a testen viselhető fizikaiaktivitás-mérővel, egy részük pedig valószínűleg rendszeresen használja is azt. Rajtuk kívül a felnőttek két százaléka okosórát hord, amely egyéb funkciói mellett általában ugyancsak képes nyomon követni viselője mozgását. A közvélemény-kutatások szerint e készülékek divatossá válásával célcsoportjuk jelentősen kiszélesedett. Már nemcsak azok a komoly futók hordják ezeket, akik sebességüket, lépésszámukat akarják regisztrálni edzésmunkájuk hatékonyabbá tétele érdekében.

Elmélet és gyakorlat?

Sokkal többen vannak a fitneszkarkötők vásárlói között azok, akik csak most igyekeznek elkezdeni a rendszeres edzést. Ehhez szeretnének maguknak egy eszközt, amelytől rendszeres bátorítást, motiváló visszajelzést kapnak arról, hogy jól haladnak, újra és újra elérték a maguk elé állított célokat. Emiatt – érvel sok kommentátor – számukra nem is annyira fontos, hogy a valóságban is elégették-e azt a száz kalóriát, melyet kijelzett a karkötő. Hosszú távon azonban mégiscsak jó lenne tudni, van-e bizonyítható alapja az eszközön, illetve a hozzá kapcsolódó okostelefon-alkalmazásban regisztrált értékeknek, hiszen sokan ezek alapján alakítják ki edzéstervüket, esetleg csalódnak egyes testedzésformákban, vagy végső esetben emiatt adják föl a küzdelmet. A vásárlói igény megteremtette az aktivitásmérők pontosságmérésének tudományterületét. E vizsgálati eredmények pontos értékeléséhez azonban nem árt, ha áttekintjük, mit is mérnek ezek az általában egy-két centis készülékek. Nos, ezek valójában elektronikus gyorsulásmérők (akcelerométerek), amelyekben a tér három irányába történő elmozdulásra (pontosabban az erő változására) érzékeny mikrocsipek regisztrálják a mozgást.

Lábon jobb lehet

Általában azok a lépésszámlálók a legpontosabbak, amelyek a csípőre vagy a lábfejre erősíthetők, minthogy ezek közvetlenül a láb mozgásával párhuzamosan mozognak. Ugyanakkor a vásárlók nagy része a csuklón hordható érzékelőket preferálja. Ennek részben kényelmi okai vannak, hiszen a kezünkre könnyebb felcsatolni, onnan levenni őket, másrészt viszont a hiúság is szerepet játszhat benne. Hiszen ezek nem kis részben divattermékek, a viselőik általában szeretik, ha ismerőseik észreveszik a készüléket a csuklójukon. Ezzel ugyanis azt kommunikálják, hogy a korszellemnek megfelelően rendszeres testmozgást végeznek, bevallva-bevallatlanul részben azért is, hogy kivívják barátaik elismerését. Ugyanezt a célt szolgálják az eszközök mellé kínált alkalmazások azon funkciói, amelyekkel könnyűszerrel megoszthatjuk a Facebookon, hogy mennyit edzettünk, futottunk, tornáztunk aznap. Minthogy futás, gyaloglás közben a karok általában a lábakkal azonos ütemben mozognak, a karlendítésekből is viszonylag pontosan lehet becsülni a lépések számát. Azt viszont nem szabad elfelejteni, hogy ez csak becslés.

Élet a futáson túl

Mint az Iowa Állami Egyetem vizsgálatából kiderül, a karra szerelt eszközök más tevékenységeknél sokkal rosszabb támpontot adnak a lépések számának, és ezáltal az elhasznált energia mennyiségének meghatározására. Ennek oka, hogy helyhez kötött edzésformáknál a karok és a lábak mozgása általában nincs összhangban egymással. Vagy mert miközben a láb dolgozik, az ember kapaszkodik, és karjai nem mozognak – ilyen például a szobabiciklizés, de ennek megfelelően természetesen a klasszikus kerékpározás is. Ezeknél emiatt vagy a kerékre szerelt, vagy a gépbe épített eszközökkel lehet csak mérni a teljesítményt. A másik helyzet is problémás, hiszen amikor a lábak nyugalomban vannak, és csak a felsőtest mozog – például a súlyzózásnál – ugyancsak mérésképtelen a testre szerelt eszköz. A talajon végzendő tornagyakorlatok, így például a pilates vagy a jóga pedig a Wall Street Journal riportja szerint az aktivitásérzékelő-fejlesztők rémálma, lévén ezek mozdulatai annyira sokfélék és összetettek, hogy a karmozgásokból praktikusan lehetetlen következtetni a teljes test aktivitására.

Pár termék elbukott

Az iowai egyetem kutatócsoportja ötven, 18 és 65 közötti egészséges önkéntest kért meg arra, hogy a mindennapi életet modellező tevékenységeket végezzenek a laborban. Húsz percig valamilyen nyugodt, kevés testmozgást igénylő elfoglaltságot választhattak, például videóztak vagy olvastak, majd 25 perc futás-gyaloglás következett a futópadon, végül ugyanennyi erősítés, tehát súlyzózás és kondigépes edzés. Eközben végig nyolcféle népszerű aktivitásmérőt viseltek a karjukon illetve a csípőjükön, emellett pedig egy professzionális, laboratóriumi körülmények között kalibrált mérőműszerrel mérték a tényleges energiafelhasználásukat. Az eredmények értékelésekor ennek adatait hasonlították össze a fitness trackerek szoftverei által kalkulált kalóriaértékekkel. A mérések alapján a nyolc aktivitásmérő közül hat viszonylag jónak bizonyult, csak 15-20 százalékot tévedett (ezek a Fitbit Flex, a Nike Fuelband SE, a Jawbone UP, illetve az Actigraph GT3X+ és a BodyMedia Core voltak). A két másik eszköz, a Polar Loop és a Misfit Shine által mért adatok viszont már jelentősen csaltak, a valósághoz képest 30-40 százalékot tévedtek. Ennek oka kettős: egyrészt a karmozgás nem függ minden esetben pontosan a teljes test mozgásától – így pedig az elfogyasztott energiától –, másrészt a mozgás alapján becsült energiafelhasználás sem pontos minden embernél. Még akkor sem, ha az eszközöket az első használat előtt a viselő testsúlya, magassága, neme, életkora alapján kalibrálják. Azt a kutatók is megjegyzik azonban, hogy dacára ezen eszközök pontatlanságának, ha önmagukhoz képest megbízhatók – tehát azonos mértékű aktivitás hatására azonos adatokat regisztrálnak –, akkor hasznosak lehetnek az edzés intenzitásának nyomon követésére.

Húszezertől indul az ár

Bár már Magyarországon is egyre többen hordanak fitneszkarkötőket, az irántuk való kereslet még jóval elmarad az egyesült államokbeli forgalomhoz képest. Ennek megfelelően sok olyan modell, amely Amerikában népszerű, hazánkban szinte ismeretlen. Bár a globális internetes áruházakból már szinte minden rendelhető Magyarországra is, magyar kereskedők csak néhány ismert típust forgalmaznak. Az egyetemi kutatásban vizsgált modellek közül a Fitbit Flex 25-30 ezer forint körüli áron rendelhető, a Jawbone UP ára modelltől függően 18 ezertől 55 ezerig terjed, a Polar Loop 27-28 ezerért érhető el, míg a Misfit Shine 23-28 ezer forintba kerül. MNO, 2015. november 15.

[molnarcsabairasai]

Nyuszik bundában

A Playboy szakít a teljes meztelenséggel, hamarosan legfeljebb fehérneműben pózoló hölgyek tűnhetnek fel a legismertebb pikáns magazin oldalain. Az újság több mint fél évszázada jelentős szerepet játszott a szexuális forradalom kiteljesedésében, mára azonban a saját maga hirdette nyílt szexualitás közhelyszerűvé válása érdektelenné tette a magazint. A tizenhárom legelképesztőbb elhagyott szálloda; Nézd meg a nagy fehér cápa legelső rögzített támadását a San Francisco-öbölben!; Nézd meg, ahogy egy jaguár beugrik a folyóba, miközben aligátort üldöz!; Egy floridai nőt őrizetbe vettek, miután élőben közvetítette az interneten, ahogy ittasan vezet – ezek bármelyik, az interneten talált képekből, videókból élő szórakoztató híroldal címlapos cikkei is lehetnének. Pedig ez a Playboy (playboy.com) nyitóoldala. Sehol egy pucér nő, de még lengén öltözött is csak egy van. Azzal azt az írást illusztrálják, amelynek hatására a mi cikkünk is íródott. A címe: Hogy mit csinál a Playboy? Cory Jones, a Playboy vezető szerkesztője nemrégiben drasztikus átalakítási terveket tárt az egykoron szebb napokat látott, mára azonban mély pénzügyi válságba került szex-, erotikus, illetve férfiaknak szóló életmódmagazin alapító főszerkesztője, Hugh Hefner elé: jövő márciustól nem közölnek teljesen meztelen képeket a Playboyban. Meglehetősen bizarr lehetett a szituáció, hiszen a találkozóra a The New York Times beszámolója szerint Hefner uradalmában, az úgynevezett Playboy-villában került sor. Ott, ahol a 89 éves tulajdonos tucatnyi, rendszeresen váltogatott „barátnőjével” él együtt, akik az unokái is lehetnének. Dacára a miliőnek, Hefner még mindig az az éleslátású üzletember, aki mindig is volt, így elfogadta, hogy az ingyenes netes pornó korában fenntarthatatlan a nyomtatott újság és a hozzá kapcsolódó elektronikus tartalmak működtetése az eddig megszokott módon. A filmek, zenék, magazinok illegális internetes letöltése nem a filmipart vagy a lemezkiadást károsítja legsúlyosabban. Ezeknek még mindig megvan az a megfogyatkozott, ám hűséges közönségük, amely továbbra is életformájának tekinti a moziba járást, lemezvásárlást. Viszont a szexfilmek, az erotikus vagy éppen pornómagazinok fogyasztóinak többsége eddig is mindent megtett, hogy eltitkolja érdeklődését, így az illegális letöltés számukra nemcsak az ingyenesség, hanem az anonimitás miatt is előnyös. A Playboy mindig is a legszemérmesebb volt a világ vezető pikáns magazinjai közül. Fő vetélytársai, a Penthouse és a Hustler sokkal explicitebb fotókat, „keményebb” anyagokat közöltek. Az interneten pillanatok alatt elérhető legkülönfélébb pornográf tartalmak (köztük A listás hollywoodi sztárok ellopott-kiszivárogtatott képei) hatására azonban a potenciális olvasók ingerküszöbe megemelkedett, és már nem hozzák lázba őket a Playboyban látható, általában nevesincs modellek giccses zsánerképei. Még akkor sem, ha történetesen meztelenek. A Playboy tehát ma már nem az a csábító, matrac alatt rejtegetendő tiltott gyümölcs, amely néhány évtizeddel ezelőtt volt. A fiatalok szemében a magazin (a nyuszifüles hoszteszekkel együtt) a múlt terméke, szüleik generációjának kissé kopottas, meztelenségében is prűd szimbóluma. Mindez meglátszik a példányszámokon is. Míg az előző évtizedekben az amerikai kiadás rendszerint havonta ötmillió példány fölött fogyott (a hetvenes években érte el a csúcsot hétmillióval), manapság jó, ha eladnak 800 ezret. Persze a vetélytársak sem állnak túl jól. A Penthouse, amely 1965-ös indulásától fogva a Playboy legfőbb vetélytársának számított, az ezredforduló után egyenesen csődbe ment, eredeti tulajdonosainak meg kellett válniuk tőle. Az elmúlt évtizedben szinte kétségbeesetten próbálták változtatni az újság profilját, egyszer a nyílt pornográfia, máskor a viszszafogottabb erotika irányába, de az olvasók ettől csak elbizonytalanodtak, a példányszámok pedig esnek. Jelenleg talán kétszáz-háromszáz ezer fogyhat a Penthouse eredeti (angol) kiadásából havonta. A legnagyobb bajban azonban a Hustler van, amelyet a nagyközönség az alapító tulajdonos Larry Flynt botrányos (vagy inkább jól megtervezetten reklámértékű) viselkedéséről szóló, Milos Forman rendezte Larry Flynt, a provokátor című filmből ismerhet. Flynt tavaly már a nyomtatott Hustler megszűnését jövendölte, miután a nyolcvanas évekbeli hárommilliós csúcs után százezer alá esett a példányszáma. Flynt azért nem bánkódik nagyon a három nagy magazin közül egyértelműen a legbevállalósabb újság haláltusája miatt: „Pont úgy kezelem a Hustlert, mintha mogyoróvaj vagy babkonzerv lenne: termék, amely ha már nem hoz hasznot, ideje továbbállni.” A Playboy sincs jó bőrben, de a vetélytársakéval gyökeresen ellentétes lépés (az aktok mellőzése) valóságos sokként hatott szerte a világon. A hivatalos bejelentés szerint a képek 13 éves kor fölött szabadon hozzáférhetők lesznek (az amerikai besorolásnak megfelelően), magyar analógiával 13-as karikát kellene rájuk tenni. Az sokkal kisebb megrázkódtatást okozott, amikor egy évvel ezelőtt az internetes változat (playboy.com) szakított a meztelenséggel, viszont üzleti szempontból a lépés sikeresnek bizonyult. Hatására ugyanis az olvasók átlagéletkora 47 évről leesett (a reklámozók számára sokkal értékesebb) harmincra, a havi látogatók száma pedig négymillióról felment 16 millióra. Ezek az adatok első hallásra nehezen érthetők, hiszen azt hihetnénk, hogy a Playboy fő vonzerejét a fedetlen női testek adták. A válasz egy szó: Facebook. Ma már a honlapok látogatóinak többsége a Facebookról érkezik, az ismerősei által megosztott linkeket követi a legtöbb ember. A Facebook azonban nem enged pornográfiát a saját felületeire, így korábban a playboy.com cikkei jórészt képtelenek voltak beférkőzni a közösségi hálóba. A jelenlegi, nem közszeméremsértő tartalmak azonban már teljesen „munkahelybiztosak”, nem szégyen megnyitni őket bárhol, bármikor. Kérdéses azonban, hogy ugyanez a megfontolás alkalmazható-e a nyomtatott magazin olvasóira is. Mi marad a Playboyból, ha nem lesznek benne pucér nők? Az elmúlt évtizedekben a vígjátékok kedvelt toposza volt, hogy amikor az egyik szereplő lebukott egy Playboyjal, azzal mentegetőzött, ő csak az igényes cikkeket, interjúkat, novellákat olvassa benne. Kétségtelen, hogy az idők során számos író, művész, színész, sőt politikus jelent meg a magazinban (és nem csak aktképeken). A Playboy a hatvanas években interjút közölt a fekete polgárjogi harcos Malcolm X-szel és Martin Luther Kinggel, de Vlagyimir Nabokov íróval is. Novellát publikált a Playboyban Gabriel García Márquez és Murakami Haruki. Persze kérdés, miért tették: felemelőnek érezték a megjelenést a Playboyban, vagy a lépés reklámértékét mérték föl hideg fejjel, esetleg a honorárium tartalmazott viszszautasíthatatlanul sok számjegyet? A magazin rangja a valóban értékes írások által emelkedett. A Playboy a férfias életérzés kellékévé vált, a szexualitás képi megjelenítése pedig a nyilvános populáris kultúra részévé lett. A Playboyban már akkor sem volt szégyen meztelenül megjelenniük a kor legünnepeltebb sztárjainak, amikor a magamutogatás még nem volt a show-biznisz marketingjének kötelező eleme. Madonna, Sharon Stone vagy Naomi Campbell mellett a leghíresebb „playmate” az első számot ékesítő Marylin Monroe volt. A Playboy márkanév továbbra is jelentős üzleti értéket képvisel, a nyuszis logó pedig egyes felmérések szerint még ma is a világ harmadik legismertebb emblémája (az Apple-alma és a Nike-pipa után). Hogy ténylegesen mennyire voltak eddig fontosak az olvasók számára a nem teljes meztelenségre építő, sőt nem is feltétlenül erotikus témájú cikkek, az most fog kiderülni. Ha igaz, amit a szerkesztők állítanak, a leendő Playboy ugyanis semmiben sem fog különbözni az ezernyi, férfiaknak szóló magazintól, az FHM-től, a Maximtól. Lehet, hogy Hefnernek még szorosabbra kell húznia az övet vörös selyem háziköntösén. 2015. október 24.

[molnarcsabairasai]

Hús az asztalon

Hogyan lett kutya a farkasból? E probléma egyike a biológia azon kérdéseinek, amelyek hallatán a szakértők csak a fejüket vakarják. Egy magyar etológus Ausztriában alapított farkaskutató központot, hogy választ találjon erre a rejtélyre. Soha ne érjetek hozzájuk felülről és hátulról, ne simogassátok a fejüket és a hátukat. Ne távolodjatok el túlzottan egyedül a többiektől, várjátok meg, míg a farkasok jönnek oda hozzátok. Hiába vannak emberhez szoktatva, sosem lehet teljesen megbízni bennük. Biztos, ami biztos, nem megyünk be egyedül hozzájuk, és mindig szemmel tartjuk őket – tart gyorstalpaló farkaskezelési felvilágosítást Virányi Zsófia, az ernstbrunni vadasparkban működő farkaskutató központ (Wolf Science Center, wolfscience.at) egyik alapítója és társvezetője néhány másodperccel azelőtt, hogy belépnénk a két kifejlett farkas, Nanuk és Una kifutójába. – A farkasokat nem lehet hazavinni, nem fogadják el fenntartások nélkül az ember vezető szerepét – folytatja a fejtágítást. – Nem lehet biztonságosan tartani őket háznál, a gyerekekre nagy valószínűséggel vadásznak. A gondolkodásuk a kutyákénál sokkal inkább „háromdimenziós”, tehát nem csak a földön közlekednek. Teljesen mindegy nekik, hogy ajtó vagy ablak, ha be akarnak menni valahova, be fognak menni. Virányi az Eötvös Loránd Tudományegyetem (ELTE) etológia tanszékén doktorált, ahol már két farkaskölyköt nevelt fel „kézben”, tehát éjjel-nappal gondozva az állatot. Később az ausztriai Konrad Lorenz Intézet, a Bécsi Egyetem és a Bécsi Állatorvos-tudományi Egyetem érintésével jutott el az osztrák fővárostól negyven kilométerre északra lévő alsó-ausztriai kisváros, Ernstbrunn határában lévő vadasparkba, ahol társaival, Friederike Rangével és Kurt Kotrschallal együtt létrehozta a farkaskutató központot. – Ezt a kutatóintézetet abból a célból alapítottuk, hogy azonos körülmények között tartott kutyákat és farkasokat hasonlíthassunk össze, a viselkedés öröklött tényezőinek vizsgálatához ugyanis azonos környezeti hatásokra van szükség – mondja Virányi Zsófia, miközben a falkák elkülönített kifutói között sétálunk. Az etológussal van saját kutyája, Tódor is, aki időnként odamegy a drótkerítéshez üdvözölni a farkasokat. Életük első napjaitól ismerik ugyanis őt, számukra Tódor a „felnőtti autoritást” testesíti meg. – A ELTE etológia tanszékén ugyanebből a célból próbáltuk korábban a farkasokat úgy tartani, mint a kutyákat, de kiderült, hogy ez legfeljebb az állatok négy hónapos koráig működhet. Ezért itt pont fordítva járunk el, tehát a kutyákat is úgy tartjuk, mint a vadasparkban élő farkasokat. A farkasok és a kutyák is úgynevezett falkákban élnek itt. Fontos azonban tudni, hogy ezek az állatcsoportok nem mindenben azonosak a természetben élő farkascsapatokkal. Míg azok általában rokoni kapcsolatok mentén szerveződnek (egy falka általában egy családot jelent), addig a kutatóközpont farkasai között nem feltétlenül van vérségi kapcsolat. Fogságban született állatok ők, néhány napos korukban kerültek a vadasparkba. Egy alomból általában két kölyök érkezik, amelyeket aztán két–hat tagú csoportokban nevelnek fel a kiképzők, kutatók és egyetemi hallgatók. Így a nem rokon állatok is gyakorlatilag szemük kinyílásától együtt élnek falkatársaikkal. – Inkább hasonlítanak ezek a falkák egy emberi céghez, mint egy emberi családhoz. „Külső erők” (esetükben a kerítés) együtt tartja őket, így a kutatásaink azt a kérdést feszegetik, hogy a kutyák és a farkasok kooperatív (együttműködési) képességei az emberhez hasonlóan lehetővé teszik-e az ilyen – mesterséges – csoportokhoz való alkalmazkodást is – folytatja az etológus. – A fogságban tartott falkák tagjai általában agresszívebbek egymással, még akkor is, ha családi csoportokból indultak ki. A mi farkasaink azonban meglepően békésen megférnek egymás mellett. Hiába tartoznak az állatok egyik vagy másik falkába, alig néhány méterre élnek egymástól, mind ismeri a többit, intenzíven kommunikálnak egymással. Az agressziót úgy igyekszünk csökkenteni, hogy aktívan foglalkoztatjuk őket, főként állandó etológiai kísérletekkel. De a vadaspark lakói, a farkasok számára életük első hónapjaiban mégsem a többi farkas társasága a legkülönlegesebb. Kétnapos koruktól négy-öt hónapos korukig ugyanis az ember állandó közelségében nevelkednek. Nanuk és Una lakhelye mellett meg is nézhetjük a kutatóintézet munkatársainak szállását, amelyben a kisfarkasok életük első hónapjaiban alszanak. A néhány négyzetméteres kunyhó nem kínál túlzott kényelmet. A betonpadlós szobában csak a kis vaskályha nyújt némi komfortot (erre szükség is van, mert ilyenkor, október elején is alig néhány fokkal magasabb a kinti hőmérséklet a fagypontnál). Még ágyak sincsenek, csak néhány falhoz támasztott matrac. A kis ház falába ajtót vágtak, amelyen keresztül a farkasok bármikor ki-be járhatnak. A gondozók ebben az időben cumisüvegből etetik őket. Az ernstbrunni kutatások egyik legfőbb kérdése az, hogy miben különbözik egymástól a farkas és a kutya gondolkodásmódja és viselkedése, és mindebből milyen következtetéseket tudunk levonni a háziasítás folyamatáról. – Furcsán hangozhat, de a tudomány jelenleg még csak kevéssé érti, hogy pontosan hogyan változott meg a kutya viselkedése, mióta a mai kutyák őseit adó farkasokat az ember domesztikálta – magyarázza Virányi Zsófia. – Ugyanakkor a magatartásuk néhány alapvető különbségére már fényt derítettünk. A kutyákat például sokkal egyszerűbb hozzászoktatni az ember közelségéhez, ehhez akár már néhány perces rendszeres szemkontaktus is elég. Ahhoz azonban, hogy a farkasok ne féljenek az emberektől, hosszadalmas, napi huszonnégy órán keresztül tartó kapcsolatra van szükségük az emberrel életük első hónapjaiban. A kutyákat arra szelektáltuk az elmúlt évezredek során, hogy kevéssé legyenek agresszívek az emberrel szemben, és gördülékenyen együtt tudjanak működni vele. A mi kutatásainkból is egyértelmű, hogy igen hasonló kooperációra a farkasok is képesek, csak nem az emberrel, hanem fajtársaikkal. Például nem igazán értik, ha az ember a kezével próbál irányt mutatni nekik, ugyanakkor más farkasok tekintetirányát nagyon jól értelmezik hasonló problémák megoldása közben. Sőt a farkasok fajtársaikkal hatékonyabban működnek együtt, mint a kutyák más ebekkel. A kutyák alkalmassá váltak arra, hogy tökéletesen alávessék magukat az ember – illetve kóbor kutyák esetében a csoport domináns állata – akaratának. A farkasok, legyenek akármennyire is az emberhez szoktatva, erre kevésbé hajlandóak. Virányi a Scientific American magazin idei riportjában így jellemzi a két közeli rokon faj viselkedése közötti hatalmas különbséget: egy kutyának meg lehet tiltani, hogy az asztalon hagyott húst elvegye. A farkas számára viszont nincs az a parancs, amely ezt megakadályozná. A központ munkatársai felfedezték, hogy e különbség hátterében a kutyák és a farkasok falkáinak eltérő belső struktúrája állhat. A kóbor kutyák csapataiban kialakuló rangsor diktatórikus rendet eredményez. A domináns állat eszik először, míg ő jól nem lakott, a többiek meg sem próbálnak a táplálék közelébe férkőzni. A farkasfalkák ennél sokkal egalitáriusabbak. Bár itt is van hierarchia az állatok között, az alárendelt egyedek a vezetőkkel együtt esznek, és még látszólagos fenyegetés esetén sem hajlandóak odébbállni. Arra is rájöttek az etológusok, hogy amikor a kutyák úgymond együttműködnek az emberrel, sokkal inkább utasításokat teljesítenek, és arra várnak, hogy az ember döntsön mindenben. A farkasok ezzel szemben kezdeményezőbbek, kreatívabbak, önállóbbak. A domesztikáció mikéntje ugyanígy a múlt homályába vész. Virányi szerint bátran állíthatjuk, hogy a kutya az első háziasított állat, de a történetével kapcsolatos tudományos bizonyosság itt nagyjából véget is ér (miközben mára gyakorlatilag az összes többi háziállat eredetét pontosan ismerjük). Noha viszonylag egyszerű elképzelni azt a népszerű forgatókönyvet, hogy a farkasok elkezdték követni a vadászó-gyűjtögető embercsoportokat, és szépen lassan „összebarátkoztak” velük, ha belegondolunk, mindez rengeteg zavaró kérdést vet fel. Vajon hogyan voltak képesek a farkasok feladni a független, parancsokat nehezen tűrő természetüket, hogy kezes, megbízható kutyákká váljanak? És az embereknek mi volt az azonnali hasznuk abból, hogy egy nagy testű, táplálékállatnak szinte értéktelen, viszont potenciálisan életveszélyes ragadozót megtűrtek maguk mellett? – Bárcsak el tudnám képzelni, hogyan történt ez! De nagyon sok darab hiányzik még ebből a kirakóból – sóhajt Virányi Zsófia. Abban sincs egyetértés a kutatók között, hogy milyen rég is kezdődött az ember és a kutya együttélése. A különböző elméletek szerint a farkas háziasítása (tehát a kutya története) legkésőbb tizenkétezer, legkorábban talán ötvenezer évvel ezelőtt kezdődhetett. A helyszín teljesen bizonytalan. Könnyen előfordulhat, hogy (evolúciós léptékben) egyszerre több helyen is elindultak a farkasok a domesztikáció útján. Az viszont immár bizonyosnak látszik, hogy a kutya őse a közhiedelemmel ellentétben nem a ma élő farkas volt, hanem egy ma még ismeretlen, vélhetően már kihalt farkasfaj. – A történet minden elemének megismeréséhez még az időutazást is fel kellene találnunk – így Virányi. – De a tudomány mégis sokat segíthet abban, hogy elméleteket alkossunk, majd azok közül kizárhassuk a megcáfolhatókat. 2015. október 24.

[molnarcsabairasai]

Méhecske

Az igazi Nobel-díjakkal egy időben osztották ki az idei Ignobel-díjakat, ami a patinás Nature folyóirat szerint az év tudományos fénypontját jelenti. Pedig, amint neve is utal rá (az angol ignoble ’nemtelen, értéktelen’ és Nobel nevének vegyítéséből alkotott szójáték), az Ignobellel nem éppen az év legfontosabb felfedezéseit jutalmazzák. Épp ellenkezőleg, azok részesülhetnek benne, akik, noha rangos folyóiratban közölték kutatásaik eredményét, nehezen komolyan vehető dolgokat fedeztek föl. Az Ignobel odaítélésével ugyanakkor nem célja a döntőbizottságnak (amelyben igazi Nobel-díjasok is helyet foglalnak) a furcsa jelenségeket kutató tudósok megszégyenítése. Inkább az, hogy olyan felismerésekre hívják fel a figyelmet, amelyek – a díj mottójának szavaival – „először megnevettetnek, majd gondolkodásra késztetnek minket”. Az igazán elhivatott kutatók szinte várják, hogy mikor veszik őket elő. Aki kimarad, a szervezők így vigasztalják: „Ha idén nem nyertél – és főleg, ha nyertél –, reméljük, jövőre nagyobb szerencséd lesz.” 30 percig kellett csókolózniuk azoknak az önkénteseknek, akik japán orvosok Ignobelre érdemes kísérletében vettek részt. Az eredmény szerint a csókolózás enyhíti az allergiás tüneteket. 25 éve alapította az Ignobelt a humoros tudományos folyóirat, az Annals of Improbable Research (Kevéssé hihető kutatások évkönyve) főszerkesztője. Kezdetben a Massachusettsi Műszaki Egyetemen rendezték a díjátadó ceremóniát, mostanában már a Harvard Egyetem színházában tartják. 10 díjat osztanak ki minden évben. Igyekeznek elkerülni a kellemetlen helyzeteket, ezért – ellentétben az igazi Nobel-díjjal – a kihirdetés előtt általában egyeztetnek a díjazottakkal, és ha tiltakozik valamelyik, keresnek helyette mást. Az utóbbi évtizedekben olyan nagyra nőtt a díj ázsiója, hogy szinte minden díjazott örül az elismerésnek, és el is megy a ceremóniára. 60 másodperces előadásban kell bemutatniuk a díjazottaknak kutatásuk lényegét, eközben pedig a háttérben válogatott eszközökkel igyekeznek tréfát csinálni az egészből. Amikor letelt a perc, egy kislány jön a színpadra, és azt visítja: „Elég, unalmas vagy!” 67 pácienst vizsgáltak meg angol orvosok, és úgy találták, hogy pontosan előre jelzi az akut vakbélgyulladást, ha gépkocsival fekvőrendőrre hajtva éles fájdalmat érzünk a hasunkban. E felfedezés (amely alkalmanként valóban életmentő lehet) Ignobelt ért a diagnosztikai orvoslás területén. 21 másodpercig vizel átlagosan szinte minden emlős, függetlenül testméretétől, derítették ki az Egyesült Államokban és Tajvanon dolgozó kutatók. Ők a fizikai díj nyertesei. 888 gyermeke volt a XVIII. század elején uralkodó marokkói Vérszomjas Iszmáil szultánnak. Osztrák matematikusok azt próbálták modern matematikai szimulációk segítségével modellezni, mindezt hogyan sikerülhetett véghez vinnie. Ignobellel jutalmazott számításaikból kiderült, hogy 32 éves reproduktív életszakasszal számolva napi 0,83–1,43 közösülésre lehetett ehhez szükség, és meglepően kicsi, 65–110 feleséget számláló hárem is elegendő volt hozzá. 25 különféle testrészén csípette meg magát (a péniszén és herezacskóján is) egy méhecskével a Cornell Egyetem kutatója, hogy kiderítse, mely testrészeken a legfájdalmasabb a méhcsípés. Szenvedéséért élettani és rovartani Ignobel volt a kárpótlás. Idézzük a kísérlet leírását a tudós közleményéből: „A méhet az adott csípési helyszínhez tartottuk, majd a csípés megérzésétől számított 5 másodperc múlva távolítottuk el úgy, hogy a fullánk a bőrben maradjon. A fullánkot újabb egy perc elteltével távolítottuk el.” Az eredmények szerint a koponyán, a középső lábujjon és a felkaron legkevésbé fájdalmas a csípés, míg a legtöbb kínt az orrcimpában, a felső ajakban és – meglepő módon – a pénisz tengelyében okozza. 2015. október 24.