Tegnap 14,5 év után felmondott a kolléganőm. Az az ember, aki társam volt a “harcban”, két olyan vezetővel szemben, akik nyakig merültek az önbizalomban és 1,5 év alatt olyan toxikussá tették a munkahelyünket, hogy nem hittem volna, hogy ez a mélység létezik. Két ember, akik szerint 12 főnek kell változni és alkalmazkodni és nem nekik változtatni. Két ember, akik nem gondolják, hogy nekik is van még hova fejlődni, két ember, akik azt hiszik a lojalitás végtelen, így a szarban nincsenek határok, bármit elviselünk. Két ember, akik nem veszik észre egy éve, hogy baj van. Kurva nagy baj. Fogalmam nincs mi lesz, ha nyilvánosságra kerül, hogy a “lökhárítónk” bő egy hónap múlva eltűnik a gépezetből. Amit viszont tudok, hogy mennék, de még egy ilyen szarba nem, hogy hiába vagyok jó abban, amit most csinálok, nem akarom máshol újrakezdeni ugyanezt. Amit még tudok, hogy van min. 7 ember, akikért felelősséggel tartozom, tíz éveket húztak le velem, mellettem és, ha most én is beadom a kulcsot, akkor nekik harangoztak. Egyelőre én még nem tartok ott, hogy kizárólag magamat nézzem, van még kis hely ebben a pohárban, a kérdés csak az, hogy meddig.
Basszameg.
