Osztom Klág Dávid totális elképedését a Titán láttán, de az értelmezésben türelmesebb és makacsabb lennék, erősebbnek látom ugyanis a konnexiót a petárdaszerűen robbanó ötletek és fordulatok között, talán mégis vannak kulcsok, amikkel át lehet menekülni egyik konstelláció fojtogató teréből a másikba. Egy ilyen filmet nemigen lehet szeretni, de nehéz nem döbbenten bámulni, és jó tartósan motoszkál az ember elméjében. Csak néhány darabkát rántok ki a szövetből (ez a film kierőszakolja a durva metaforákat), egyszer láttam és nincs meg itthon, szóval az emlékezetemre fogok támaszkodni, ami megcsalhat itt-ott.
Fémbetét, protézis, szimuláció
A főszereplőnek kisgyermek korában egy baleset miatt titánlapot szerelnek a fejébe, innen indulunk. A neurológiai reakciói mérése pedig úgy zajlik, hogy egy komplett fémszerelvényt erősítenek a testére, minta a testének szövete kontinuumot alkotna a vázzal és a mérőpontokkal. Láthatóan ez egyben kicsit sok ennek a kislánynak. A baleset filmes prezentálása különleges, nem látunk sérült emberi testet, csak egy sérült autót kivülről, amelynek belsejében sejthetően maga a gyerek vált lövedékké az ütközéskor, és látjuk az egyetlen ponton kitörő oldalüveget, ahol a fej bezúzta (és magát is rajta). Ez a képi átfordítás zavarbaejtően emeli át a hangsúlyt a sérült humánról a sértő és sérülő gépre, és valami olyan érdeklődést alapoz meg a pusztító tárgy iránt, ami aztán Adrien mániákus autós vonzódásában is folytatódik.
Az Adrien fején, a füle mellett, felett csigavonalban önmagába tekeredő, eltüntethetetlen seb, amely alatt a titán rejtőzik, innen nézve egyfajta vulva is, a behatolás pontja, nem véletlen, hogy Adrien kezdetben úgy öl, hogy az áldozatai fülén át döf egy hosszú hajtűt az agyukba. Létrehozza rajtuk is a test és fém eggyéolvadását, még ha ez az életükbe kerül is. A testbe illesztett fém hasonló tárgyiasulása például a piercing a csábító táncosnő mellbimbójában, amelyet Adrien először csókokkal kísérel meg magába olvasztani, majd kis híján kitépi a fogával (miközben a film fokozatról fokozatra érdeklődve követi az erotikusból kinövő elmélyülő fájdalmat). Mintha Adrien vágyai és cselekedetei egy ismétlési kényszer figurációi volnának, ahogyan saját helyzetét felfedezi/belevetíti/ rákényszeríti a környezetére. Akárhová tekint a saját sebe tátong vissza rá, ahol nem, ott meg maga üti oda azt a sebet.
(Aki arra számít, hogy autós ügyben a Ballard-Cronenberg vonal megy majd, csalódik, mert hamar véget ér az autós esztétika, a gépről leválik minden erotikus társítás. A felspécizett kocsi képében inkább egyfajta maszkulin fantázia veszi birtokba és termékenyíti meg Adrient, egy erőszakos, pusztító igény, amely fémes keménységével szétfeszíti a humán burkot. Az autó mint nemző lehetővé teszi, hogy a filmben kicsorduló vértől mindig elkülöníthessük Adrien vérét, amely sűrű és fekete mint a benzin, és nem engedi elvetni a sugallatot, hogy akinek ez kering az ereiben, az elpusztíthatatlan.)
A protézis nemcsak fémbetétként, hanem például a virtualitás metaforájában is visszaköszön, annak a digitálisan generált képvilágnak a megjelenésében, amely alig megkülönböztethető a valóságostól. A menekülő Adrien például olyan fiúvá akarja átszabni magát, akinek a kinézetéről csak egy elképzelt, morph eljárással fejlesztett kép van (milyen lenne ma a 17 éve eltűnt kisfiú?), egy nem létező ember képe, aki bármilyen lehetne, akár még olyan is, mint Adrien. Az átalakulás nem is annyira valakihez hasonlóvá válást jelent, mint inkább a sajáttól elhasonulást, a testi burok szokott jeleinek, hordozóinak megrongálását, levágott hajat, összetört orrot. lekötözött kebleket.
Egy másik szinten kapcsolódik ehhez, hogy a tűzoltók gyakorlása meg szimulátoron zajlik, a néző nem is mindig lehet bizonyos benne, hogy a film ábrázolt univerzumán belül valódi, vagy gépileg generált tűzvész képét látja, amellyel küzdve a tűzoltók az életüket kockáztatják. A kapitány az egyik szimulátoros bevetés során ráadásul olyan látványt is tapasztal egy égő házban (egy kisgyermek izzó holttestét egy szekrényben, alighanem saját elveszett fiának egy alakmását), amely biztosan nem része a szoftver kínálatának (szóval a néző elé tárt látványban a szimulátor vetített képe, és a mániákus elme kivetülése is egybeolvad). A fiatal tűzoltót elpusztító tűzeset jelenetét például az utolsó előtti pillanatig szimulátoros jelenetnek képzeltem.És alighanem nézőként éppen azért fogadjuk el a félreértések, fel nem ismerések vígjátéki jeleneteit is a Titánban (egy fast forwardra kapcsolt terhességet átélő nő tartósan kelti azt a látszatot egy tágas férfiközösségben, hogy ő egy fiú), mert feltesszük, hogy a szereplők leginkább úgyis a saját fantazmagóriáikat látják maguk körül.
Van egy izgalmas filmelméleti irány arról, hogy a mozi nézője testként van jelen a nézés élményében, és testekhez is viszonyul a vetítővásznon. Nemcsak a melodráma, a horror, vagy a pornó veszi célba a néző haptikus érzékelését, de a tömegfilm és a szerzői film is dolgozik vele. A tapintás persze metafora, nyilván nem tapogatjuk a vásznon kirajzolódó körvonlakat, de kétségtelenül nem csak a nézés, hallás kognitív készségét invesztáljuk a moziba, hanem valami olyan érzékszervi közelséget is, ami érintésszerű. A film testies orientációját az ábrázolt testek viszonyaiban, történéseiben és a nézőre gyakorolt testi hatásokban is nyomon lehet követni. Vegyünk néhány példát ebben a sorrendben.
A film első felében tomboló grafikus erőszak olyan jelenetekben bomlik ki, amelyekben a gyilkos többnyire magához öleli áldozatait, birkózik velük, többször is szex fordul át gyilkosságba, a vágy intimitása a pusztítás intimitásába (többé-kevésbé vizuális közhely ezek hasonlósága, mondjuk a Ryan közlemény szuronyos jelenetében, ahol a penge lassú behatolása közben csak az összekapaszkodó testeket látjuk és a csitító suttogást halljuk). Adrien többször szinte gyengéden pihen meg áldozatai testén, mellkasán, kifújja magát mielőtt fegyverét beléjük döfi, mintha a testekkel az ölés előtti pillanat közelségében kötne igazán békét.
Nehezen elviselhetőek, de végtelenül érdekesek a saját testen végrehajtott módosítások jelenetei is, elsősorban amikor Adrien legyártja magából a fiktív fiút. Tényleg, de tényleg baromi nehéz lehet az embernek annyira kívül lépnie a saját humánumán, hogy egy ökölcsapással össze tudja törni a saját orrát (egyszerre lenni saját magunknak és a magunkra irányuló külső erőszaknak), én is inkább a mosdókagyló szélét választanám.
Hasonlóan fájdalmas nézni a tűzoltókapitányt, aki az öregedés, gyengülés ellensúlyozására férfihormont fecskendez magába, és minden este megszenvedi a beérkező anyag löketszerű hatását. Sokszorozó tükörben szeretné aztán látni a visszanyert ifjúi erőt, de csak egy vérvörös, megkínzott, formájától búcsúzó emberi test tekint rá vissza.
Mókás részlet itt, hogy a kapitány számára a tesztgyakorlat, amin a saját kudarcát méri, a muscle up, vagyis hogy az már nem megy. Nekem még megy, igaz, csak gyűrűn csinálom. Szóval ha úgy találtok rám egyszer a fürdőszoba kövén, hogy egy injekciós tű áll ki a seggemből, akkor tudjátok, hogy már nem sikerült a muscle up.
És akkor ott van az a hatás, amit egy film a néző testére gyakorol, a Titán ezzel sem fukarkodik. Ott van például a film elején a benzintől és tesztoszterontól kirobbanó autóshow, ahol Adrien vonagló, erotikus táncot lejt egy motorháztetőn, olyannyira összetapadva a kocsival, mintha aztán maga ez az előadás ébresztene vágyat a mechanikában.
A film végéhez közeledve aztán megkapjuk a jelenet reprízét, amikor a bulizó tűzoltók feltuszkolják Adrient egy tűzoltóautó tetejére (érezzük a párhuzamot), ahol elcsúfítva, fiúruhában nagyjából ugyanazt az érzéki táncot pörgeti le. A néző pedig szépen szembetalálkozik a saját testi reakciójával is. Ha az első jelenet felébresztette a vágyát, akkor a második jelenet szinte azonos mozdulatsora ugyanazzal a nővel hogyan hat rá? Akkor most a tűzoltóegyenruhában vonagló fiútól viszolyogsz, vagy magadtól, te nyomorult néző? El akarod fordítani a fejedet, vagy oda akarsz nézni?
Itt és most, 2021 Magyarországán szinte túl kézenfekvő, hogy a Titán első nemzetközi kritikáinak “transgenre” kifejezését (műfajokat keverő, házasító) sikerült a propagandasajtóban transgenderre félreérteni, pedig a nemi hovatartozást itt legfeljebb rejtegetik, átalakítani nem akarják. A titánok körüli mitológiai kavarodásnak, amit visszafogottan intergenerációs konfliktusnak nevezhetünk, azért lehet némi köze ehhez a furcsa narratívához. A leszármazás természetes/művi, illetve erőszakosan megszakadó mintázatai kötik össze a narratíva szálait.
A titánbetét traumája egy apa-lánya konflktus elfajulásából ered, az apa gondatlansága, elfojtott agressziója változtatja meg a lánya sorsát. Az igazi apának később módja lenne felismernie a terhességet, de a vizsgálata felületes, mert iszonyodik és menekül a lánya szexualitásától, és őt sejti a gyilkosságok elkövetőjének. Történetük végére az tesz pontot, hogy a lány rágyújtja a házat a szüleire (nem véletlen, hogy a másodlagos, választott apa meg egy tűzoltó a film második felében).
A kapitány mint másodlagos apa eleve úgy veszi át a fiát, hogy tudni látszik, nem ő az igazi, csak pótlék, amelyre azonban nagyobb szükség van, mint egy eredetire. A történet későbbi pontját aztán a halálba küldi az iránta valódi fiúi elkötelezettséget és alázatot mutató fiatal társát, hogy megerősítse pozíciójában az elveszett, majd megtalált fiát, akiről tudja, hogy nem az. Az autentikuson és a természetesen ebben a filmben mindig felülkerekedik a pótlék, a protézis, a visszafordítás.
Ahogy a lány a szülőágyon halálos félelemben majdnem elcsábítja (választott, véletlenszerű) atyját, de legalábbis szerelmet vall neki, az nagyjából minden lehetséges sémát kiforgat. Ha a szülés/halál helyzetébe még a szexet sikerült volna beletuszkolni (egy hajszálon múlt), akkor ehhez a fordulathoz képest az incesztus már csak egy igen sápadt koncepciónak tűnt volna. A nézőt persze ezen a ponton is provokálja a kettősség, hogy a kapitány vélhető homoszexuális késztetéséről mi tudjuk, hogy a színlelések iróniája folytán valójában nőre irányul. Igazából ez a vágy legitim, mégis borzasztó.
Szóval az atya ebben a vad genealógiában nem szánja áldozatul a fiát, a fiút alakító gyilkos lány pedig nem szándékozik feláldozni magát, de mindkettejüket egy vak erőszak gyűri le, és mozgatja egy négyzetre emelt Ödipusz-szerkezet ívein. Aki betegre rajongta magát múlt héten a Poppea maskarádés identitásváltásain, az ide is jöhet bátran.
És akkor ott van még a [spoiler] gyermek, aki pedig [spoiler]. Mindenesetre az atya őt legalább nem kívánja felfalni, inkább talán gondoskodna róla, mint az elveszett fiú helyett érkezett hibrid Jézuskáról. De sok jót ettől a mitológiai jövőtől se várnék.
gummygunk
titsay
baratheonpilled
origamiaround
tangentwithtanner
snowghoul
romaincrisis
