Bedřich
Prágában él a világ
legszebb férfija.
Ő nem tud erről.
Ellenben tud rengeteg másról.
Tudja hogy a Nap
felszíne
nagyszerű hely lehet
a reggeli kávéd
elfogyasztására.
Nem tudja mennyire
hasonlít rád.
Tudja hogy nem az a napi
egy alma
tartja távol
az apját.
Nem tudja milyen
mintázatúak a repedések a szívemen
és hogy ettől milyen
szerencsés.
Tudja hogy ha az
első mondat amit hallok tőle
az lenne hogy
légy a feleségem
sikítva szaladnék el
menyasszonyi ruhában.
Nem tudja a nevemet
az irányítószámomat
a macskám nevét
és bár sejti a szemem színét
nem tudja hogy
téved.
Tudja hogy talán Lennon
a nagyapja
de azt nem tudja hogy
nagyobb valószínűséggel
Ringo az.
Tudja hogy sosem fogom
elfelejteni őt
de azt nem hogy
miért.
Tudja hogy szeretem a zenét
de csak azért mert
mindenki.
Nem tudja hogy holnap
már nem leszek itt
és hogy ettől milyen
szerencsés.
Tudja hogy maszturbálni
bűn
de azt nem hogy
Isten halott.
Nem tudja hogy ezt a
verset a Károly hídon írtam
és hogy a tömegtől milyen
törékenynek éreztem magam
és hogy tőle még
törékenyebbnek érezném.
Nem tudja hogy jövő áprilisban
meg fog halni
nem látja még a
daganatokat a tüdején és hogy
milyen gyönyörűek.
Tudja hogy ha ugyanannál a
megállónál szálltunk volna le
a villamosról
két és fél óra alatt
egymásba szeretünk
és tudja azt is ez
mennyire mindegy.
Tudja hogy sosem készítenék
fényképeket az ebédjéről
vagy az anyjáról.
Tudja mit kéne tennie ha
valakinek a közelében
torkán akadna egy
falat alma.
De azt is tudja hogy
nem tenné meg.
Tudja hogyan kell egy
nevető lány kezét fogni
de nem tudja hogyan kell azét aki sír.
Már kezd unni engem.
Az öt percet amíg
őt nézem
a városban amely nyugodtabb még a
szemeinél is.
„Ješte kousek více, Bedřichu”[1]
nyugtatom
csak amíg meg nem halsz
már nagyon közel van
még két megálló
egy törött végtag és
százhuszonkettő sör múlva
csak hadd nézzelek
majdnem észszerű távolságból
abban a
tizenegy hónapban és
négy napban
amennyit még ezen a bolygón töltesz.
Borzalmas lesz.
És unalmas.
Rengeteg kimerült csókolózással.
És egy macskával aki
elszökik amikor eltöröm a
kedvenc tányérod
a zöld és piros csempénken
te pedig elviharzol
az összeomló légrendszereddel és
nyitva hagyod ajtód.