[prittypoets]

[prittypoets]

Sémakémia

Végre valakit szeretek. Most jöhetsz nekem sémakémiával, meg traumakötődéssel, nekem már nem fáj annyira, hogy ezek számítsanak. Igen, mindig megölnek engem a féltékenykedéssel, meg az ilyen olyan kicsinyességből adódó korlátozásokkal, én meg csak szépen gyorsan ghostingolok, miután látom, hogy itt nem fog változni semmi, vagy felesleges bármilyen erőfeszítés. De ha szeretlek, akkor nem. Akkor nem valaki kicsinyességének az áldozata vagyok, hanem Isten gyermeke, aki rálát benned valamire, amit te sem látsz magadból. És azokra is rálátok, miért nem látod magadból. És a szeretet segít elviselni a csapásaidat, amiket kapok, miközben a szeretetemmel igyekszem neked példát mutatni hozzáállásokról, dolgokhoz való viszonyulásokról, érzelmek kezeléséről, meg ilyesmik. Csak amiről belülről azt érzem, hogy éppen dolgod van vele, de talán jól jön egy kis segítség az emberi kapcsolatokon, mint tükrökön keresztül. Ezek nem egyszerű, felszínes dolgok. Általában olyasmik, amiken te már túlestél, ezért könnyen meglátod másban is. És mivel ismered, felismered. Persze, hogy sémakémia. Hogy tudnék olyanban segíteni a lelkednek, amiről fogalma sincs az én lelkemnek? "Nem a te dolgod megmenteni." De az igazság az, az ember érzi, mikor és mi dolga van valaki mással. Főleg, ha őt is szerette már valaki jobban, mint ő saját magát, és pontosan tudja, hogy mennyit ér az egónkkal szembeni küzdelemben. Maximum berezelünk, és akkor visszacsúszunk az áldozati felfogásba.

[prittypoets]

Haláli álmom volt. De tényleg. Mentem be a fővárosba, és mint egy filmben, megjelentek maszk nélküli fiatal terroristák, és mindenkit halomra lőttek. Elbújtam egy villamoslépcsőn, de odatalált az egyikük. A mellettem bujkálót szitává lőtte. Aztán rám nézett, és lelassult a kép. Egyszerre éreztem, ahogy az egóm azt mondja "nem lehet most vége", és ahogy a lelkem azt mondja "ha most, akkor most". Viszonylag hamar megtaláltam a lelki békémet a halálban. És akkor a fegyveres fószer rám nézett, és csendben tovább ment lelőni a többieket. Ezt még 3 ember játszotta el. Az álmot nem a horror meg a félelmetes aura uralta, hanem pont az ellenkezője. Minek öljenek meg, ha már nem ragaszkodok az életemhez? Ébren is úgy vagyok vele, hogy ameddig életem végéig eljutok lélek- és szellemfejlődésben, odáig jutok és kész. Megteszem, amit tudok. Megküzdök magamban azzal, amivel úgy találom, hogy kell. Próbálok mindent eltüntetni a feltétel nélküli szeretetállapot útjából, sikerül ahogy sikerül. Most úgy érzem magam, mint aki egy kötött pályás univerzumban ragadt. Biztos azért, mert egy-két káros szokásommal még nem sikerült felhagyni, és néha még gúsba kötik a tudatom. Minden ember egy önmagába visszatérő pálya, ugyanazokkal az ismétlődésekkel és reakciókkal a világ dolgaira. Most, ebben a lelkileg fáradt állapotban ez kicsit terhes tény. Jobb szeretnék egyedül lenni egy ideig, főleg mert a saját pasimról is így vélekedek reggel óta. Ideig óráig lekötnek az emberek, de amikor kitartóan nem kívánnak letérni a saját megszokott pályáikról, unalmassá válnak. Ez az egó csapdája. Ezt nem szabad komolyan venni, mert ebben a nézőpontban semmi szeretet nincsen. Ugyanakkor komolyan is kell venni azt a részét, hogy most belülre kell figyelni, ugyanis valószínűleg azért tűnik minden unalmasnak, mert most nem azzal van dolgom.

[prittypoets]

Azt hiszem, sikerült belül felkészülni a karmámra. :D

Már nem hat meg, ha nem ismerik fel a mélységeimet. Régen sekélynek éreztem magam tőle. Most pedig nem a másikat érzem sekélynek tőle, hanem látom, mennyi minden vár még rá, mire eljut oda, hogy felismerje a világ és a saját mélységeit.

Meg tudom különböztetni az egóm és a lelkem reakcióit, még azelőtt, mielőtt kívül megjelenne, és nem automatikus, hogy az egóm mutatkozik meg előbb, hanem mindkettő vár, amíg belül választok.

Sikerült a belsőmben található időtlen és halhatatlan kincsekre alapozni a létem, nem pedig a kívül lévő, folyton születő-viruló-hanyatló kavalkádra.

Ebben az állapotban szeretni valakit teljesen más.

Azért még vannak automatizmusaim bőven, de már egy olyan kupac is van mögöttem, amire visszanézni nagyon remek érzés, mert a fejlődés letagadhatatlan jele.

Szerencsére az önvédelmi reakcióimat is megszelídítettem, amik megakadályozták, hogy kapcsolódjak ahhoz, ami jön. Már nem félek, ha sérülök, mert a lényegem valójában sérthetetlen. Ami fáj, az pedig igazából nem is én vagyok.

[prittypoets]

A kedvenc helyem, ahol lehet meztelenül napozni is, mert senki sem mászik át a bokrokon, hogy ilyen tüskék közt fetrengjen. Imádlak nyár ☀️❤️

[prittypoets]

Elkezdtem használni az I am Sober alkalmazást. Valami zseniális, rengeteg féle függőség közül lehet választani, gluténtól kezdve a bőrtépkedésig, hogy a többit ne is említsem. Napi józansági fogadalomtétel, nap végi értékelések, közösségi chat (jó, nem pörög annyira, de legalább van hová írni, hiszen nekem a legnagyobb problémám, hogy ezeket sosem tudtam senkivel megbeszélni), napi motiváló idézetek, amik nekem nagyon adják, pl: "Folyamatban lévő munka vagyok."

Személyre szabható kinézet, szériamutató... Munkafüzet kreatív feladatokkal. Csak ajánlani tudom mindenkinek, aki szeretne valami függőségtől megszabadulni, de egyedül eddig mindig elbukott.

[prittypoets]

- Mikor születtél? - 1968. - Mint apám.

Úgy látszik, nem volt igaz az elmélet, hogy mivel 18 évesen a 35 évesek tetszenek, majd hozzánövök a tetszésemhez, és 32 évesen is a 35 évesek fognak tetszeni.

Vagy eleve baromság így mérni, ugye? Ez is csak amiatt van, mert a környezet szerint mennyire nem jó dolog ez.  Szerintem meg jó dolog találni valakit, akivel szeretitek egymást, látjátok egymást, érzitek egymást, ugyanazt szeretnétek egymástól, és végtére is, egyedül apám fog belehalni a hírbe, aki miatt apakomplexusom lett. Hát nem vicces?

“Mit bánom én, hogy a modernek vagy a törvény mit követelnek...”

[prittypoets]

Másik felem

volt-e valahol, amikor

hiányát sem leltem,

voltál e már

akkor valahol nekem?

készültél-e apró

műgonddal lassan,

osonva a pillanatban

felém mámorosan?

voltál-e csókomnak

illékony terve,

voltál-e vággyal

fájón megviselve,

s fájdalomnak volt e

édes utóíze?

érzed-e benne a világ

ellentmondásainak igazát?

látod-e a többet

minden kevesebben?

vágysz-e rám,

vágyok rád

egyre hevesebben

egyre hevesebben…

[prittypoets]

Legfurább Balatonom

[prittypoets]

Költői kérdés:

Hogy akarok magasabb rezgésszinten élni, ha még egy “puszta szerelem” szintjébe is beleőrülök?

[prittypoets]

Shakespeare 75. szonett

Az vagy nekem, mi testnek a kenyér

s tavaszi zápor fűszere a földnek;

lelkem miattad örök harcban él,

mint a fösvény, kit pénze gondja öl meg;

csupa fény és boldogság büszke elmém,

majd fél: az idő ellop, eltemet;

csak az enyém légy, néha azt szeretném,

majd, hogy a világ lássa kincsemet;

arcod varázsa csordultig betölt

s egy pillantásodért is sorvadok;

nincs más, nem is akarok más gyönyört,

csak amit tőled kaptam s még kapok.

Koldus-szegény királyi gazdagon,

részeg vagyok és mindig szomjazom.

[prittypoets]

Évődések

Csak egy percre,

állj meg velem, kedves.

Itt, hol mindenki lát, és mégis

rejtve vagyunk, itt csókolj meg,

s mondj egy imát, hogy bár Ó,

de belehalunk, a szerelem

mégis cipel minket egy

Örökkévalóságon át.

Mert hiszen nem hiszed te sem,

hogy ez a semmiből jött, és hogy

nem veszem észre, mennyire emészt.

Talán hurcoljuk már inkarnációk óta,

s gyenge személyiségünkön úgy szakad át,

ahogy óriás cunamit sem tarthat vissza gát.

Hogy előbb volt, mint te vagy én,

s mikrokozmoszunk tengerén most

mi vagyunk az a két, sóvárgó halandó lét,

kiken áttör eme isteni szeretetfény.

Nem látok, mert szemeimben szikrázik az élet,

gyere ide, ölelj át, csókolj meg, kérlek.

Sokan vannak, de mind tudják, amit mi csak

sejtünk, hogy ebben a tűzben ég minden

másodpercünk.

Én szeretlek? mióta megláttalak, úgy vert

bennem gyökeret a lassú felismerés,

hogy bárcsak gyakrabban - ó, micsoda

szerénység - látnálak.

Csak egy percre gyere ide, de az tartson

örökké. Csak egyszer szólj hozzám némán.

Érzem, ahogy ott maradok abban

a pillanatban örökre, mert minden halott,

csak a szemünk mélyének fényében táncoló

tükörképeink élnek.

Hogy nem test vagyok, hanem valami sokkal

mélyebb. Hogy nem most vagyunk, hanem

mindig is voltunk, hogy néha eltűnünk, de újra

találkozunk. Hogy ezt játsszuk, mióta létezik

az Idő, amiről semmit nem tudunk.

Pillantásod mélye egy új dimenziót nyitott

a térbe. A “valóság” kartondobozból vágott

díszlet, s az igazi valóság kapuja szemeidben

várja, hogy egy ugrással eltűnjek

végtelenjében. Micsoda csúfos álca?!

Amit embernek hívtam, nem is létezik,

s ami az ember valóban, fogalmam sem volt….

Mit jelent, mikor valaki kincs, s valós lénye

sosem holt.

Kevés vagyok ehhez a tengernyi Istenihez…

Én csak szeretni akarlak, s nem érdekel, mi

lesz. Csak szeretni, rád ugrani, mikor

meglátlak, az orrom hegyével szántani

a bőröd, csodálni, megélni, csókolni mindened,

s nevetni, csak nevetni veled mindenen,

ha lehet.

[prittypoets]

[prittypoets]

Gondoltam, milyen király lesz, ha 27 év felelősségvállalás elől menekülés után, végre veszek egy drasztikus pálfordulást, és egyik napról a másikra (már amennyire ez lehetséges) kidobom az életemből a felesleges dolgokat, hogy megszokjam, és az életem értelme a felelősségvállalás legyen. Így történt, hogy abbahagytam az edzést (“csak a hiúság miatt csinálom, hogy jó seggem legyen”), kifaroltam a baráti társaságokból (“úgyis csak tompulni járunk össze, és nekem abból már elegem van”), abbahagytam a kirándulásokat, nem jártam a természetbe (“felesleges lődörgés meg bambulás, haszontalan semmicsinálás”). Emberekkel ezáltal már csak azért sem találkoztam, mert itthonról dolgozunk. Minden szenvedéssel teli percet fogcsikorgatva elviseltem, mondván, ha kibírom, olyan fantasztikus változásokon fogok átesni, amiért már megérte élni. Így 4 feszült, hisztis, agresszív év után annyit mondhatok: ez mind baszott hülye ötlet volt, és ha ma nem szembesít vele a párom, hogy minimum szerezzünk egy irodát, különben belehalunk, akkor én még mindig abban a hitben élek, hogy igazából ez nekem jó, és csak azért érzem magam szarul, mert valamit még nem csinálok tökéletesen. Sose legyetek ilyen hülyék, hogy nem veszitek észre, hogy folyamatosan hülyék vagytok. 😂 Ja, és törekszem az ítélet- és kritikamentességre is, mint látható, inkább kevesebb, mint több sikerrel 😂

[prittypoets]

A LABIRINTUS, MELYBEN AZ IGAZSÁGOT KUTATÓ EMBER TÉVELYEG

Ha minden torz formát levetkezett, akkor léphet rá a labirintus közepébe vezető útra. Akkor keresi önzetlenül életfeladatának betöltését.

“Mindenki, de főleg a nyughatatlan huszadik századi ember, arra törekszik, hogy teljesüljenek kívánságai. Ezt már idejében biztosítják a nevelési és oktatási módszerekkel, melyek teljesen arra irányulnak, hogy az ember a társadalomban érvényesíthesse önmagát.

Ez gyakran az embertársak közötti összetűzésekhez vezet.

A szinte idomítás jellegű neveltetés miatt az ember szükségszerűen az élet által nyújtott legjobb és legszebb dolgokat veszi célba vágyakozásával.

Hiába hajszolja azonban őket, mégsem talál kielégülést. Ezen az úton soha nem fogja megtalálni a végső beteljesülést.

A csatamezők, melyeket évszázadok óta a felkoncolt álmodozók tetemei borítanak, bőséges bizonyítékkal szolgálnak erre.

De ki hajlandó ezt elhinni? Vagy … talán teljesen rosszul alkalmazzuk a vágyakozást. Eredeténél fogva vajon nem a vágyakozás képezi-e azt az erőt is, melyet a teremtő ajándékozott teremtményének, hogy lehetővé tegye számára a visszautat?

A vágyakozás az embert a tapasztalat útjára tereli.”

[prittypoets]

~ Védekezni csak olyan erő ellen lehet, aminek működésében van valami rendszer.

Kodolányi János: Új ég, új föld

[prittypoets]

“Az ignorancia az információ korában választás kérdése.”

https://youtu.be/OdPWblA3LZo