Társas magány

Érzelmes érzelmek

[e-r-z-e-k-e-t-l-e-n-2]

[lebegek]

lehet, hogy mégis

velem van a baj. sebek, minták, neonok. ködös érzelmek, tisztázatlan gondolatok, megfoghatatlan kötődések. például, hogy ma véletlen felhívta a telefonom, és a levert víz súlya a hajhagymákon. például, hogy fel akarta venni, mit mondhattam volna?: "hogy egy szentimentális közhely akarok lenni a szájába?" ólom nehéz ez is. például, hogy azóta várom, hogy: ha már így alakult, felhívhatlak? például, hogy valószínűleg nemet mondanék rá. például, hogy ha szorongok és felsejlik a hiány, akkor hallgatom a hangüzeneteit, amiben valójában minden alkalommal, szépen csomagolva nemet mondd rám. de nem tudok arra figyelni, amit mondd... hanem ahogy mondja, azon az édes selymes hangon, ami tele van félelemmel és nyugtázatlan érzelmekkel.

lehet, hogy mégis

velem van a baj.

az empátiám fog a sírba vinni

[hidde-hug-me]

Szinte szétrepedek a saját létezésemtől. Túl sok vagyok magamnak fény, zaj, lüktetés. Az ereimben nem vér folyik, hanem valami élesebb, gyorsabb, ami belülről feszít szét. Minden érintés túl intenzív, minden gondolat túl hangos. Élek. Tényleg élek. És ez majdnem fáj, annyira jó.

Aztán elvágják.

Nincs lassulás. Nincs kegyelem. Csak egy törés.

És zuhanok.

Nem lefelé inkább befelé. Egy helyre, ahol a fény már nem ér el, ahol minden tompa és rothadó. A mellkasom üreges, mégis nyom, mintha valami ott bent lassan összeomlana. A bőröm hideg, idegen. A gondolataim suttognak, de mind ugyanazt: nincs benned semmi, ami számítana.

Az előbbi ragyogás emléke itt marad. Mint egy seb, amit újra és újra feltép valami láthatatlan. Tudom, hogy volt egy verzióm, aki több volt ennél—aki számított, aki izzott.

Most csak árnyéka vagyok.

Szürke. Nehéz. Üres.

És a legkegyetlenebb az egészben, hogy tudom: újra fent leszek. Újra elhiszem majd, hogy van értelme. Hogy vagyok valaki.

Csak azért, hogy megint elvegyék.

Egyszer fent.

Egyszer lent.

És mindkettő hazudik.

[grungepoet78]

És tényleg eljön egyszer az a pillanat amikor úgy döntesz, hogy minden szart elengedsz, és mostantól jól vagy. Mert ha szarul vagy akkor sem változik semmi, ezért aztán jól is lehetsz akár, ha már úgy is mindegy.

[takemetochurch13]

Alázatos vagyok annyira, hogy tudjam: helyettesíthető vagyok. De elég bölcs is vagyok ahhoz, hogy tudjam: nincs még egy olyan ember, mint én

[mirarescue]

Nem tudom, mikor kezdtem el eltűnni. Csak azt vettem észre, hogy egyre kevesebb marad belőlem minden nap végére. Mintha valaki belülről radírozna ki, lassan, türelmesen, és én már nem tiltakozom.

Nem várok semmit. Nem hiszem, hogy bármi változna. Csak ülök, és próbálok nem belegondolni, hogy mennyire könnyű lenne egyszerűen… nem lenni.

Nem félek. Csak fáradt vagyok attól, hogy mindig ugyanoda jutok vissza: a saját csendembe, amit már én sem bírok el.

[takemetochurch13]

Nem köt ide eléggé az élet ahhoz, hogy féljek a haláltól

[zolikaxd]

Írj és beszélgessünk, meghallgatom minden problémád! Ha egyedül érzed magad, bánt valami.., esetleg nem vagy jól lelkileg.., tanácsra lenne szükséged.. vagy csak beszélgetni szeretnél egy jót.. Rám számíthatsz!

[gabortob43]

Beszakad a mellkasom attól ahogy a bánat ránehezedik.

[mrstoldi]

Én csak érezni akarom azt, hogy szeretnek anélkül, hogy könyörögnöm kellene érte.

[erzelem-ertelem]

Reblogold ha rád írhatnak az emberek, ha unatkoznak/magányosak/ csak úgy beszélgetni szeretnének…

[psychosocial69]

[nobody-is-who-is-an-alien-deact]

Amilyenek látok…és amilyen valójába vagyok!🤷‍♀️

[amphimakros-deactivated20190321]

[ez-most-fajt]

Végre megjöttél

Megjöttél. A szomorúságot felváltotta az öröm, a szorongást az izgatottság, az önbántalmazás nyomai pedig, mint valami varázsütésre halványodni kezdtek. Végre úgy érzem élek, szeretnek és szerethetek. A csönd már nem fáj, inkább jólesik együttmaradni az utolsó találkozó emlékeivel, mert tudom, hogy nemsokára eljön újra az idő. Azt hittem sosem érzem majd ezt, hogy amit mások mesélnek nekem örökre csak mese marad, de most itt vagy és én mindig úgy érzem magam, mintha a saját mesém íródna, amiben Te vagy a főhős.

[eletemidezetekben]

"– Egészséges vagy-e? – Köszönöm – bókoltam –, lélegző halott vagyok."

Gárdonyi Géza: A láthatatlan ember

[mrstoldi]

Emlékszem, amikor először elkezdtünk beszélgetni, te voltál az oka annak, hogy visszakaptam a nevetésem, az oka annak, hogy elaludtam egy mosollyal az arcomon, az oka annak, hogy motivációm volt, hogy újra csináljam a dolgokat, az oka, hogy a problémáim nem tűntek olyan rossznak, valóban jobbá tetted az életem azzal, hogy csak benne vagy.