Negyven éves vagyok. A szűk értelemben vett családom nagyjából halott vagy agyhalott: egyetlen bátyám maradt a testvéreim közül, akivel nem mondhatni beszélőviszonynak a mostanit, és egy özvegye az apámnak, aki időnként elfelejti már, hogy az anyám volna, ő a valósággal számolja fel fokozatosan a beszélőviszonyát. Ezen nincs mit csodálkozni: az anyjuk 6-7 éves korukban meghalt, az ikertestvére öngyilkos lett, két fia nagyon fiatalon meghalt, a kettő között a férje, más néven az apám is vitatható életkorban, legalábbis ha engem kérdeztek. Engem persze már nem kérdez senki, egyrészt vagy kurvára unja, aki még kérdezhetne, másrészt leszarja, harmad- meg sokadrészekről szólva pedig nem olyan érdekes ez az egész annak, aki nem benne él.
Nemrég -- egy éve talán? mióta lettek az egy évek egyszerű tegnapok? -- megkeresett a semmiből E. Kati, az anyám unokahúga (korábban azt hittem, hogy unokatestvérek), én pedig előszedtem a családfánkat, amit még az id. öcsém kezdett összetenni az ifj. sajnálatos esete után karácsonykor. (Pazar karácsony volt az a Bartók Béla úton, mi másnap reggel vodkával ötödölőztünk a tesómmal, tudod, ez a bedobálós-korongos piros-kék dolog.) Mindenesetre a családfakezdemény megmaradt, és tényleg kikérdeztem az E. Katit mindarról, amit tudhat, ő pedig segít felderíteni, amit egyikünk sem tud. Most 88 személynél járok, akik közül az 1820-ban született Eugén a legidősebb (faszt legidősebb, hisz rég nem él, csak milyen idiótán hangzana, hogy a legkorábban született), és a legfiatalabbak is már felnőttek. A kisgyerekek majd írják tovább, ahogyan nekik tetszik, ha egyáltalán valahogy. És hogy miért érdekel az egész?
Hát: a semmiért. Hogy legyen valami, amit tologatni lehet. Hogy valamit továbbvigyek, amit a tesóm (talán ugyanilyen indíttatásból) elkezdett. És mert időnként hajmeresztő, nevettető vagy bánatos történetekre lelek, amelyek elsikkadtak volna egy-egy emlékezet magányában. Úgy, hogy ő maga sem tud már róla, amennyiben az elhanyagolt emlékezet a feledés.
Most a következőnél tartok: van ez a nő, nevezzük Gyöngyinek, amennyiben így hívják. Ő valóban az anyám unokatestvére, és még eszénél van, tudja, mit beszél. Utoljára a tesóm temetésén láttuk egymást: odajött és szívélyesen megkérdezte, tudom-e azért, hogy ő ki. Kizárásos alapon válaszoltam. Előtte a Májka temetésén, azt hiszem, úgy tíz éve, de abból csak annyira emlékszem, hogy a Gyöngyinek tüdőrákja volt, és amikor a tesómmal és egy-két másik fazonnal (köztük vélhetően az E. Katival) a kápolnából kiszabadulva arrébb álltunk kis csoportban rágyújtani, valaki benyögte: "Na, érjük utol a Gyöngyit!" Lehet, hogy a Gyöngyi ott sem volt ezek szerint, biztos akkor pakolászták a tüdejét. Na: jövő héten hozzá megyek látogatóba. Minek? Nem tudom. Csak megkérdeztem, nem volna-e kedve, miszerint nekem, úgy tűnik, volna. Neki is. És most derül ki, hogy ott lakik az egyetemtől fél utcára, vélhetően sok évtizede már, ahová jártam Óbudán. Meg ahová az apám járt gimnáziumba. Nem értem pontosan, miért, talán ahhoz majd ötven évesnek kell lennem, de szeretem ezt.
dailybridgerton
kianamaiart
discoholicmusic
amandla
pixelskylines
