Saját Holmi

A Holmi folyóiratban (1989-2014) megjelent versek Sirokai Mátyás és Bajtai András válogatásában.

[sajatholmi]

G. István László: Óceáni frontok

Nincs partja, fövenye, áramlatai szerint él csak, kettős örvény rajza hideg-meleg, nyomában halrajok, lesüllyedt hajótest fémpántja lebeg, iszapfenék aljában mészrengeteg, kiütközik a só a csonton, törésvonal, kőzetlemez, préselt óceáni frontok, így szeretlek, kipattant kristály a szádon, szó vagy ígéret, vagy csak a só, a mész, szárazföldi kérgek vágya a földrengéshatáron, lábak, földrészek, törzsek, kezek találkozása vízár alatt, ahogy folyó törik sóágyba, delta, tölcsér torkolatodban árkok, emlékek, követ olvasztó tüzek. Óceánodért felelős vagyok, megtartlak sóágyon, nyelved sóban pattogó hal, hullámom vedd vissza, ágyad, apályod, holdütemű igyekezeted, akaratlan rengésed, árkod add vissza hullámod, óceánomért felelsz, ha szeretsz.

[sajatholmi]

Takács Zsuzsa: Vakfolt

                           Borbély Szilárd halálára Vakfolt, amelyen át a piramis csúcsát  kémleljük, néz-e Isten minket, lemondást tükröz tekintete vagy biztat. Rettegek, tudod, mi minden fordul meg fejemben ellened, Istenem. Időszerű vagy még? Hol olvadó jégtáblán menekülő fóka, aki vezeklésül az éltető vízbe fullad, hol egér, akivel macska játszik, kérdezem, szeretsz-e túl majd mindenen. Nekem mindent szabad már, vagy mégsem? S ha gyilkosként öledbe hajtanám fejem? Most hunyd be a szemed, ne láss, ahogyan nem látlak se tág, se zárt szemmel én sem.

[sajatholmi]

Pollágh Péter: Arisztokrata költészet

Valamit forgatnak a szájukban, mert fáj. Kockacukrot: kristályos gyereksziklát, ami szemcsénként oldódik a verőérben. Piros hemoglobin-bobokon úsznak a vattafehér szemcsék egyesével el: Veszendőbe. Vérbendőbe. Vesztőföldre. Mi ez a fehérverés? Fogak esnek az égből? Vagy csak égsütemények? Aprószentek, kabátban, kalapos gyászban. Síró zakóban, jajongó kosztümben húzódnak a gyökjel alakú párkány alá. Elszakadt vegyértékek. Özvegyek. Fehér és vajas foltok a ravataltól a kiskapuig. Téli tölcsérek, vaníliák, csokik, régi töltények. Csokoládés töltetek, mákos ágyúneműk, puskaporos bejglik, bánok, bégek, szomorú tört-egészek. Összekoptak a kis öregek. Játékruhájuk van. Margarinszínű a hajuk, mamakék a gombjuk. Mannakalapban magukért beszélnek. Szólnak a csengettyűk, míg ismételnek egy fohászt: nincsen kormányom más, csak a mennyei kormány. A kiscsoportos sírok közt így olvad el egy úri osztály. Mindegy, hogy mondod, ma eltörnek egy lázmérőt, egy legendát, előbb-utóbb magát az öntőformát. Hideges, formátlan a föld, kettétörik a szívlapát. Nézem gombóc-pofákon a magentás szájakat: az egyik arról beszél, hogy arisztokrata költészet, de lehalkítja magát. Az a múltban játszódik vagy a jövőben? – dobja oda a másik még, mint egy roládot, aztán elfogják, felfogják a hangját.   Ami kifolyt belőle, azt felitatják. Elhúzzák a vízfüggönyt a szeme előtt, aztán bekötik a hangját. A tenger habját látom ott a száján.

[sajatholmi]

Haraszti Ágnes: [kiönteni a sietségben]

kiönteni a sietségben a fáradt olajat a konyha padlójára évekig mosni a csúszós sárga vért odalentről hiába a vad kakast megenni a szelídet mindig különzárni gyűjteni a fehér rózsa szirmát amíg nem lesz egy kosárnyi nem hullhat a sötét idegen haj az idegen párnára igyekezet és test nélkül kell felfeküdni az úr díványára a kezeket szorosan leszorítani hogy a könyv ki ne essen egy sörétessel az egyetlen vadért könyörögni a magaslesben tisztán tartani a jövő helyén felparcellázott területet állni felette reszkető kézzel tépkedni a gyökereket a túlvilágon nem idegeskedni nem kelni fel a csendre az esélytelenek nyugalmával pisilni a terhességi tesztre mindig azt az alkalmas másikat akarni aki nem létezik tarkót vakarva nézni amíg a valóság lovasai kivéreztetik hogyha valóban egy elképzelt élet szolgája vagyok mindezekre még figyelnem kell amíg meg nem halok

[sajatholmi]

Fenyvesi Orsolya: A cirkusz eljövetele

Négyszögre építkeztek, pedig örömeiket kör alakúnak képzelték – sokat gondoltak vonatkerekekre –, míg el nem jött a cirkusz a távoli vizek felhőivel, hogy magához vegye őket. A cirkusz éjszaka érkezett, és azonnal szét is tárta combjait. A templom kárpitja fölétől aljáig kettéhasadt volna, de otthon senki sem maradt. A csapokat elzárták, lefedték a kutakat, az égitestek se vándoroljanak tovább. Csak egy cirkuszi medve keringőzött rózsaszín tornadresszben az ütemre, hogy őt valaha szerették, szerették. Akik pedig otthonról érkeztek, most belefeledkeztek a gömbök magányába, és örültek nagyon, hogy bizonyosságot nyertek: egyetlen ember az egyetlen királyság,  ami nem megy veszendőbe.

[sajatholmi]

Szálinger Balázs: Hétfő éjjel az Üllői úton

Faltól falig ráérős pincerendszer Mázas és bordázott falszakaszokkal, Amelyeket lassan kiismerek Sötétben is, mert viszed a kezem A tegnap kihagyott mise helyett Szorosabb, bölcsebb, mélyebb hagyományú Oszlopsorok közé, s ahol elérlek, Térden álló fiút látok beléd, Aki egy férfit lát fiúkorában, Olyan férfit, aki olyan fiút lát Beléd, aki benned tökéletes. Árkádjaid közt a történelem Legföljebb egy mellékoltár talán, Államiság és népirtás talán Még annyi se, a hazaszeretet Legföljebb egy szőnyeg, mely a halandót A főalak méhed felé viszi, S kiporolják, ha eltűnik a nép. A tudás csak árnyék a szobrokon, A tudásvágy csak fény, ami veti; Benned belül semmi sem isteni, Ami rajtad kívül mindenható. Átélhetővé teszed és megáldod A combjaid közé vetett világot, S én egy senkit hozok – kint még teremtő Voltam, bent egy térden kúszó teremtmény, Hajótörött, aki a mécset őrzi, S megjelenik, ha azt mondod: legyen fény.

[sajatholmi]

Szálinger Balázs: Magyarország madarai

Magyarország madaraival élek Üvegtáblán, és csokorban szedem Nekik az üveggolyót, azt hiszem. Ha meglényegül fölöttem egy felhő, Nyomban kitudódik egy-egy madár Az égből, és a jobb kezemre száll. Kismadaram, nem vagy való e tájra, Nézz csak ide, én csokorban szedem Neked az üveggolyót, azt hiszem. Milyen test az, ami üvegen élhet, Milyen táj az, ahol üveg terem, Mért fény az, mely áttör a testeken? Lehetne ez búzamező, akármi, Mely ehető dolgokat tár elénk, Kismadaram, nem jobb neked az ég? Magyarország madaraival élek Örök önváddal, hogy kevés vagyunk, Jégtáblán élünk, s míg meg nem halunk, Az alattunk rohadó dolog éltet.

[sajatholmi]

Rakovszky Zsuzsa: Napéjegyenlőség

Az isten érkezése Sörszag és hangzavar: már itt az este. Sötét hangárban zajló tengerár. Kék, zöld, vörös lézerfényben a testek. Egy létből, mely kietlen és sivár, kezek pókláb-erdői integetnek: mindenki érzi közeledni már párducok vonta kocsiján az istent, ki látomást fakaszt, amerre jár – szőlőkoszorúsan, por s füst alakban száguld a vérben, a kaszáló végtagokban – Önkívületben egy ütemre ringva nincs én-te, megszűnik minden határ. A lélek most pórázát elszakítja, s a rángatózó test fölébe száll a sűrű lét fényétől elvakítva, mint fényszórótól megzavart madár csapong ég s föld között, s mindenben ott van, a vírusokban és a csillagokban. Sokféle álarcát most elhajítja a Mindenség, és látszik: minden egy, az űrt egyetlen elektron hasítja, az kelti e lázas ködképeket, a hömpölygő ködből kiválva, mintha két Nap – fényszórók közelítenek, az utolsó korlátok is ledűlnek, a világ tűzben-fényben semmisül meg.

[sajatholmi]

Kemény István: Búcsúlevél

Édes hazám, szerettelek, úgy tettél te is, mint aki szeret: a tankönyveid és a költőid is azt mondták, hű fiad legyek. Hű is voltam, fel is nőttem, cinikus ember se lett belőlem, csak depressziós, nehéz és elárult, bezárt cukorgyár a ködben. Őzek fáznak a szántáson vagy egy kisváros, alig látom. Ígértél nekem egy titkot, hazám, hogy mi a fontos a világon. Hogyha néha belekezdtél, az se volt baj, hogy nem szerettél, majd szeretsz mást vagy magadat, nem baj, de egyszer csak öreg lettél. Gonosz lettél, vak és régi, egy elbutult idegen néni, aki gyűlöletbe burkolózva még ezer évig akar élni. Nem kértél, hogy mosdassalak, annyit se morogtál, hogy hagyjalak, mint egy szőnyeg, feküdtél a semmin, elárulni se hagytad magad. Az én teám közben elforr, nem vagyok az már, ki voltam egykor, az életem nagy happy end nélkül is véget érhet, mint egy verssor. Azt játszod, hogy nem is hallasz, túl nagy énfölöttem a hatalmad. Hozzád öregszem és belehalok, ha most téged el nem hagylak. Amíg élek, úton leszek: használni akarom a szívemet. A fejemben szólal majd meg, ha csengetsz, édes hazám, szerettelek.

[sajatholmi]

Szijj Ferenc: Fényleírás / Sötétség

(2) Félek a sötétségtől. Hogy rejtőzködik benne valaki, olyan, mint én, mégis más, csak van, nem mozdul, talán csak karnyújtásnyira tőlem, vagy kőhajításnyira vagy egy távolabbi sarokban, sokáig nem ad semmi életjelet, várja, hogy adjak én, lépjek, meneküljek, vegyek levegőt. Vagy egy névtelen, tulajdonságok nélküli idegen, eleven bábu, néma gép, gondolkodó növény, néhány ősz után az egyenletei számára nincs többé titok. Vagy én vagyok más, hiszen nem látom magam, még a kezemet se, ha az bizonyosság lenne máskor, ahogy látom, megfog valamit, fogom a fejem, fáj, beütöttem, a fájdalom vezeti a kezem, fájdalommal látok, és aki engem lát, annak is fáj a látvány, gyorsan elfordul. A sötétségben ha mozdulok, az rejtély, meg kéne fejtenem, de miből? Mi lenne még érvényes a világosságból, a vakító napsütésből vagy akár az ólmos szürkeségből? Nem kapaszkodhatok egy lehajtott ágba, míg be nem sötétedik, hogy érezzem végig az erejét, ne várjak semmit, csak visszafelé gondoljak az időre, vagy úgy se, csak tárgyakra gondoljak, egy oldalára dőlt bitumenes hordóra, fekete papírral megtömött dossziékra, vízóraaknákra bokrok árnyékában, vaslétrával, varangyos békával. Talán már véget is ért a hadgyakorlat a csillagok alatt, ki tudja? Ülünk egy veremben ketten a sötét pusztaságban, őrzünk valamit, nem tudjuk, mit, hideg van, mindent hó borít, a hótól a föld és az ég között halványan dereng a sötétség, nem csodálkozunk. A társam hozott egy húskonzervet vagy babkonzervet, ahhoz tüzet rakunk, vagy csak melegedni akarunk, vagy csak a cigarettához gyújtunk gyufát, és várjuk a hajnalt vagy egy bizonyos órát még éjszaka, akkor talán leváltanak minket, vagy ha nem, mi lesz, hát elmegyünk, erről még nem beszéltünk, de nyilvánvaló. A félelem, hogy lát engem valami a sötétben is. A semmi vagy valami, a semmi mint üres figyelem, eredendő megvetéssel, hogy piszok került a létezés tiszta anyagába, és attól már eddig is bármi megtörténhetett, ezután meg még inkább, álom és ébrenlét között oda-vissza járnak a szereplők, és ott vagy itt maradtak adósok? A valami pedig mint valakinek a valamije, mindegy, hogy kié, és nem is tud mást, csak nézni, és én mintha láthatósági mellényt viselnék, láthatósági nagykabátot, élesen visszatükröződik rajtam egy távoli trafóállomás gyenge fénye, ha a sok kis porcelán egy kicsikét feldereng, egy állat a sűrűben más irányba fordul, és ezúttal éhen marad. A véletlen változik, de sokáig mindegy, míg aztán egy adott pillanatban csak egyetlen sötét lehetőség marad. Örök görcsbe dermedt, fekete kéz löki elém közömbösen a trafikban a rágógumit a lopott kétforintosért, vagy gurítja elém a tíz szál cigarettát nagyapám pénzéért, aztán a két hüvelykujjával kiemel egy adag aprópénzt a fiókból, és kiválogatja, elém tolja a visszajárót. Fekete kéz, fekete láb biciklizik a környékünkön, munkába megy, vagy haza, vagy dolga van valahol, viszi magával mindenhová a régi háborút, nem látom többé, elfelejtem. Külső félelem. Amit biztosan tudok, az csak egy fekete pont legbelül, de azt is néha kiveszik, használják, visszateszik a jóakarók, megfakul. A többi: egynemű, beláthatatlan félelem. A szomszédságban rejlő mértéktelen gonoszság. A titkos feljebbvalók végtelen sora. A rokoni gyűlölet. A világűrből érkező és később oda távozó, ismeretlen szülők. A bosszúálló gondozó. A testi jelenvalójával tüntető testvér. A részvétlenül növekvő növények a szabadban, a cserepes virágok agresszív anyagcseréje. Vagy meghallok valami zajt, ismeretlent, ami ismétlődik, az enyém, a lélegzetem, sötét levegő, rögtön elvegyül, elvész a csillagokig érő nagy sötétségben, és vele én is. Talán néhány napig, néhány hétig még látnak, jövök-megyek, látványosan sóhajtozom, de az már nem én leszek, csak még a testem működik, aztán lassanként elhomályosul. Vagy a sötétségben csak ez a zaj lesz felismerhető, üres zaj leszek, szolgálati közlemény vagy éjjeli jajgatás, bármi lehet a nevem, vagy egy közös név, érthetetlen, mint amikor sok ember esküszik a szigorú felsőbbség előtt. Megjelenik egy éjjeliőr vagy egy csősz, eltévedt egy ritka együttállás miatt, de ebben a végső állapotban is teljesíti a kötelességét, már benézett egy zseblámpával, bekotort egy vaspálcával minden farakás, minden szekér és pótkocsi alá, koszos lett a ruhája, a sapkája félrecsúszott, ezért valakin bosszút kell állnia mielőbb, de milyen nyelven? Inkább megfordul, ellép a sötétbe, és bekapcsol valahol egy mély hangú szirénát, gyülekező, de nem hallja meg senki. Vagy egy öreg kisgyerek, kékesen fénylik, mintha tévéből meredne rám riadtan, pedig csak egybegyűjti mögülem a kóbor fényeket, és akkor hátrálni nem érdemes, hátrálok, megfordulok, most már mindegy, olyan leszek én is, ki bántana ebben a korban felesleges közelséggel? Üreg a tapintható időben, guggolva épp beleférek, romlást szülök fájdalom nélkül, észre sem veszem. Drótra kiterített munkaköpeny, egy ásott kút hallgatása, minden mesterséges anyag, beton, bakelit, koksz gyors fáradása, befelé pusztul egy ház, zsugorodva burjánzik körülötte a kert. Így most nincsenek rólam bizonyítékok hallomásból, emlékezetből, képzeletből. Nem fenyeget senki. Parazsat nem kotornak felém, hogy a nyelvemre tegyék, ha szólok, mert egyébként szólni náluk csak lefelé lehet, mindenki térde alá, kapa, ásó fejéhez, csak a kéz nyomán lehet beszélni, egész napos fáradtsággal, a használati tárgyak fontossága után, és akkor is hátulról visszafelé, hogy ne értsék, csodálkozzanak, féljenek, közülük vagyok. A fák sötétsége riasztóbb, mint a házaké vagy az üres térségeké, sötétebb, sűrűbb sötétség, másképp is viselkedik, el tudna nyelni egy kalapácsot nyomtalanul, másnap nem találnám, vagy valami meglepő helyen, egy hófehér lavórban, méterekkel arrébb. A szememben is sötétség van, talán a pince gyomrából cseppent beléje oltóanyag, ahol a többiek tekintete elől akartam elbújni egy délutánra, és a napfény értelmetlen képekkel büntetett, pedig minden olyan volt, mint máskor, hetedhét diófa, orgonabokor-bánya, vesztőhely-szőlőlugas, minden a helyén, minden ugyanakkora, de én hiányoztam, ezeket mind nem én láttam, mégis láttam, más szemével, más fényben, nem tűrtek el maguk körül kisebb létezőt, akinek árnyéka van. A szennyező fényektől derengő égen felhő-, madár- és füstnyomokból halványsötét jel rajzolódik ki, de hiába emelgetem a fejem, nem látom át az egészet, pedig talán a jövőm múlna rajta. Szenestaligát tolok közeli utcákba, valaki húzza, én csak segítek, sok haszna nincs, de mi az a három forint egy délelőttért? Nehéz ládát cipelünk futva négyen a távoli telephelyen álló teherautóig, mert riadó van, de csak próba, nem igazi (próbának se igazi). Rozsdás fűrésszel fűrészelek, hibás kaszával kaszálok, hibás kézzel, hibás lábbal élek, nincs világ, amerre fordulok. A számmal dobom bele a kulcsot a perselybe, de nem hallom csörrenni, nincsenek törvények. Az a rengeteg idő kié lehetne? Kigyullad egy elázott szalmakazal, kátrány ömlik apám kezére, gyerekekre vadásznak fekete autóból, fekete nejlonzacskót fúj az arcomba a szél.

[sajatholmi]

Takács Márton: Gorcsev Iván rossz napjai

első tekintve szebb napjainkat, talán nem akkor kéne, hogy eszembe juss, amikor reggelente gyalogolok a végállomás felé, az erős vizeletszagban. ne érts mindig félre, nem az illatod volt rossz, és talán arról az italboltról sem illene ilyet mondanom, ahová dolgaink végeztével éjjelente jártam. egyre többet hibázom. legyen szó bevásárlásról, vagy a hétvégi házibulikról, amiket rendszerint végigülök a borfoltos konyhaasztalon, és arról beszélek, milyen volt veled egy néma szeretkezés. szóval a bevásárlásnál, ott is sokat elidőzöm a szívbarát margarinoknál, van úgy, hogy ki is próbálom őket, de idáig egyik sem használt. most leginkább a hentespultban bízom, képes vagyok órákat eltölteni özvegy bélánéval, és a legvégén megkérni, hogy a fél kiló csirkemájhoz még tegyen legalább harminc deka szívet. persze ezek aligha segíthetnek rajtam, mert valahol mindig észreveszlek, például tegnap, amikor utaztál a mozgólépcsőn, mögéd álltam, hallgattam, ahogy időnként hamisan énekelsz. aztán hívott valaki telefonon, és te úgy szóltál bele, ahogy nekem szoktál. egy női hang válaszolt, ez engem valamiért egészen megnyugtatott. nem tudom, neked mi juthat eszedbe a szagomról. remélem, nem a mindig hideg október, és nem az északi szoba, ahol a legvégén sietve megcsináltalak. néma voltál, és nem mentem el. hajnalban felébredtem, néztem a hátadat, megszámoltam az összes csigolyád. az aljához érve utoljára eszembe jutott egy másik lépcsőház, ahol a kezem először az öledbe csúszott, egy kérdő mondat után, már úton az első állítások felé.

[sajatholmi]

Tóth Krisztina: Hosszúalvó

Hol jártál, Hosszúalvó, meséld csak el, miféle szerverek továbbították rezgő képeid a ködös óceán felett, voltál-e szélsirály, keresett-e a billenékeny álom kapaszkodót árbocrúdon, guanóval borított sziklaháton, szédültél-e, mint emberként még soha, láttad-e, hogy hiába, hogy csak csuszamló perc a föld, erdők és testek ruhatára, ringó morajlás oszlopa, amelyen ébren kell átvonulnod, láttad fentről, mi volt az út?, egyetlen kiáltásnyi szurdok, meséld el, Hosszúalvó, mi van a hegy fölött, a lélegző ég alatt, óriás felhőtüdők rózsáin át a fény hogyan halad, hogy gurguláz habot a hasadékok szája, csillog a völgytorok cseppköves uvulája, még távolabb miket rajzol a jég, a só, a mész, hogy csak redőzött kép a föld, Isten szemgödre néz, mondd el, mit mond a víz, locsog a lelkes seregekkel, a lények mit zúgnak, fáj-e, mondd el, amikor alakot cserélnek, kihűlő bundák és kihulló tollak alatt a bőrző testek dobognak, felvijjognak, nevet kapnak, remegnek, hol jártál, Hosszúalvó?, mesélj ónos, örvényes álmaidról, tengerbe dőlt olajról, tizenhét tonna sűrű hajról, mesélj a tűzzel földbe karcolt füstölgő sebhelyekről, hidak fehér öltéseit, sorsok gyűrűit látni fentről, az összefogdosott világon szerpentinek bonyolult ujjnyomát, házak hullámtörőit, hol megdőlt tetők közt úszol át, mutasd meg, Hosszúalvó, a halak árnyékszigetét, a nagy hajókat, hogy kelnek útra és keresnek másutt élő formát a holtak, hogyan billegteti a csillagok bójáit az ég dagálya, hogy buknak mind alá, hogy porlik lélegzetté szét a pára, nyikorgó láncokon kikötve hogyan himbál a kék fény, és száll a szürkület, iszapba átszivárgó nehézfém, mit láttál odafent, mesélj a folyosókról is, Hosszúalvó, hány űrön át haladsz, hogy lesz a titkos pillanatból ajtó, milyen kilépni ott a kivilágítatlan és hűs terekbe, marad-e valami, emlékszel-e a tajtékos életedre, viszed-e sorsodat, mint lassú áramlás a zsákba varrt halottat, görget-e szőnyegén tovább a zajló múlt, ha ott vagy, vagy több ezer évnyi csönd sötétjén át beszélsz az óceánhoz, ismételgetve, amit rövid életed radarja látott, pulzáló kis doboz, lesüllyed-e a lélek majd a fenti mélybe, vagy lebeg és forog, fényhólyag, mit sem értve, áttetszően, vakon, sohase bomló, gyilkos holmi, üres pillepalack, folyton az ég színén fog vándorolni?

[sajatholmi]

Tolvaj Zoltán: Szerelem

Lenn a feneketlen vizek legalsó rétegében, létezik egy szokatlan mélytengeri halfaj. Nősténye áttetsző gömbre emlékeztet, egylényegű a vízzel, pusztán csak lebeg egy áramlások nélküli, sűrű tartományban. A bolygó eme sokmillió négyzetkilométer kiterjedésű természetes sötétkamrájába nem hatol le semmi felszínről származó zaj, egyetlen fénysugár emléke sem, csupán a több kilométerrel fentebbi zónák bomlásterméke. Az elhullott állatok maradványaitól, mintha örök hóesés tarkítaná a mélység égboltját, ahol a nyomás akkora, hogy bármely szárazföldi emlős váza egy másodperc alatt összeroppanna. A hím térfogata harmincszor kisebb a nőstényénél, gömb helyett jobbára hengeres, garnélaszerű. Találkozáskor szorosan egymáshoz tapadnak, bár összeolvadásuk nem költői, leginkább csak végleges. Kisvártatva a hím szíve leáll. Ritmusa már megzavarná eggyé váló érrendszerüket. Teste a nőstény új végtagja lett. Hormonok hatására időszakosan spermát injektál a gazdaszervezetbe, amely közben saját szövetével élteti. A közös vér összetételével és hőmérsékletével feltámad egy új szövetség, lelket nem igénylő paktum. Egymás halála innentől egyiket sem érinti mélyen, állagukból felszívódtak a nyelvtani személyek, míg alvó reflexeik szikrája öntudatra lobban a közeg hideg méhébe oltott sötét utódaikban.

[sajatholmi]

Takács Zsuzsa: A test imádása

Mikor már búcsúzóul szeretkeztek, és nyitott szemmel figyelte a látványt, kéjesen meg-megvonaglott, eltorzult az arca, szinte sikoltozott az aktus gyönyörétől, a pusztítás és a pusztulás, a rongálás, a hidak fölégetésének örömétől, az idő kerekének megakasztásától, a küllők elferdítésétől, a bőrükbe fúródó fém- szilánkok sebző táncától, a kötelékeken ejtett ezer vágástól, végső szétnyisszantásától, a testére zuhanó test rokoni idegenségének felismerésétől, a mozdulataikból áradó eltökéltségtől. Sírt örömében testükből a szeretet sóhajtásszerű távozása miatt, sírt, mert úgy vélte, az felel, akit most büntetnek, a hónapok óta érzett, alattomosan terjedő fájdalomért, a lélek.

[sajatholmi]

Kabai Lóránt: Súly és a lövés

                             átírt születésnapi levél

szeretetednek isten kell. és tudod, aki keres, az úgyis talál. jöttmenteket istenné növeszt rajongásod, mely már eleve egy istenre lett szabva. istenkereső, istentaláló, te. aki erre kényszerített, apád, istennek szorított a súlyával, ezzel húzta meg a ravaszt. a torkolattűz villanásában láthatod teljes életed. telibe kapod makulátlan pályafutásod egy iszonyú sebességű golyó dühével, mely erejéből mit sem veszít. a kiválasztottak, a halandóbbak szűken élik túl a becsapódást. (ideiglenes vagy kitalált, színüres aurák.) röppályádon hanghatársértő események, súrlódás alig se érint. de könnytől összetapadt papírzsebkendő-csomóid belsejében, esti pánikrohamaid mélyén, a néha így, hol meg úgy vágott, fésült vagy festett hajad alatt, a gondosan elkészített, majd kidobott süteményekben, a lassan szűnő sírásrohamok mögött, vagy pedig ott, ahol a golyó látszólag visszapattant, eltéríthetetlen vagy. érinthetetlen. nem dörzsöl fel semmi sem. köpenyed aranyból, nikkellel futtatott ezüstből, platinából, krómozott nemesacélból, majdnem tökéletes szkafander. röppályád eszményi, akárha az éterben, súrlódás alig se érint. orrnyergeden pici heg, himlőszántás, vagy a vontcsövű fegyver spirális huzagolása ejthette, mely megpördít tengelyed körül, hogy a lehető legpontosabban találj célba. valódi célpontod eközben mögöttem bújt meg, ott magaslik alakja, onnan vetül rám árnyéka; apád, isten, füstölgő fegyverrel. észre sem vettem, hogy eltaláltak. homály, köd, sötét felhők gyülekeznek, míg átosonsz rajtam, hogy végül belemerülj egy isten szívébe. a megfelelő ember, egy rátermett szamuráj puszta kézzel elkapna röptödben, kicsit hűtögetne tenyerében, majd már csak melegen tartana, isten nélkül, nyomasztó súly nélkül, boldog nyugalomban. én jó, ha elkaptam néhány pillanatot, épp csak megérintve hajad, bőröd, ajkad, hálóinged.

[sajatholmi]

Csukás István: A számon hangtalan fohász

Nagy Jézus-arc a fák között fehérlik, körben megalvadnak a vérszínű levél-csöppök, az őszi fény rőt templomablak, nyomul felém a látomás, fuldokolva tátog az ég, a számon hangtalan fohász: ne kelljen elmenni ma még! Hiszen oly rövid volt a nyár, lukas markából az időnek kifolyt a perc, a hűs pohár borocska, és amit szép nőknek a férfi súg, a könnyű láz, melytől torkom szárazon ég, hogy rekedten szól a fohász: ne kelljen elmenni ma még! Ha szemem hunyom, látom is, hogy megtelik s kicsap a tóból lesült sok habkönnyűn muris fenék, láb, nap-vakunak pózol, a perc örökléttel cicáz, s fényképez buzgón fent az ég, hunyt szememből süt a fohász: ne kelljen elmenni ma még! Fülemben csönd s a csönd mögött visszhangzik árva koponyámban, hová télire költözött a nagy zsivaj, mely szólt a nyárban, most hallgatom, hogy citeráz, e tarkabarka víg zenét, s tercelget hozzá a fohász: ne kelljen elmenni ma még! Vonat sikolt a távolból, majd átrobog az állomáson, időm előttem így lohol, míg merengek az elmúláson, piros zászlóval hadonász az ősz, zord bakterféleség, lemaradtam s száll a fohász: ne kelljen elmenni ma még! A fák között így ballagok a hívogató Jézus-archoz, túl a tél s a semmi ragyog, mohón nyarat, zenét s színt faldos, a látomás is üres ház, mi volt szép nyári menedék, vacogva ekhóz a fohász: ne kelljen meghalni ma még!

[sajatholmi]

Takács Zsuzsa: 8 óra 1 perc

Amikor reggel van már, egyszer s mindenkorra túl vagyunk az előző napon, betelt, de nem csordult túl a peremen, mint kádból kifolyó víz, nem hagyott látható nyomot, bár lehet, hogy gyűlik alattomban, a burkolat alá szivárog, és fölemeli a parkettát az előszobában a sötét szándék. Az egyre kopárabb, függönytelen szobából kitekintve még látjuk a késő ősz pompáját, ahogyan önmagát temeti, de mi még élni akarunk, és a hideg, verő- fényes reggelbe kilépünk.