radnóti enjoyer

jaj, nem tudok így maradni, szeretném magam megmutatni, hogy látva lássanak

[szepsegkoldusa]

Ó, nagy emberek, hát csak azért születtek, hogy hatalmas lelketeket szétdaraboljátok, szétosszátok a nyomorultak közt, s aztán elmenjetek, pihenni a földbe, a feledés honába…

Kosztolányi Dezső naplója

[szepsegkoldusa]

Oly kietlen előttem a világ, olyan semmi a földi lét. Nem szenvelgésből mondom azt, mint a fiatal poéták legnagyobb része. Nem. Gondolkoztam sokat mindenről. Micsoda a hit, melyben azelőtt megnyugvásom találtam, melyet azelőtt szent félelemmel emlegettem? Egy posztulátum. A társadalom éltető ereje. Mi a szerelem? Üzérkedés, az emberi természet kívánalma. Nincs ezen a földön semmi ideális nekem.

Kosztolányi Dezső naplója

[szepsegkoldusa]

Amily rút, esős idő volt tegnap, éppoly szép, pompázó van ma. Az egész föld napsugárban fürdik. Így van ez az életben, egyik nap azt hisszük, hogy végünk van, hogy meg kell repedni a szívünknek, a másikban meg örülünk, hogy élünk.

Kosztolányi Dezső naplója

[szepsegkoldusa]

Ó, ne nézz a jövő napszemébe, mert megvakulsz! Ne nézz a jövőbe, csak úgy lész boldog! Mily édes lesz a múltba tekinteni, bámulni a szerencsét, s örvendeni a bajon, hogy elmúlt.

Kosztolányi Dezső naplója

[szepsegkoldusa]

Flóra arcképe szobámban függ és könyörgő szemeit ideges és hiábavaló járás-kelés közt egyre rámfüggeszti, mintha ettől rettegne, hogy kezembe letett sorsa megint céljátvesztve hull a felejtésbe, s az igazságszolgáltatás vak kapui ismét becsapódnak sikoltó panaszai előtt. Ezt a bő selyemszoknyából kibimbózó szép ifjú leányt a magyaros bársonymellényben és csipkés ingblúzban Barabás mester kecses rajza őrzi meg nekünk; annyi híres költeménnyel dicsért kis kezében drága irattekercset tart, arcán egyszerre ül a komoly írónő öntudatossága s egy szép és szomorú gyermek megható gyengesége. A kép a Hölgyfutár olvasóinak készült ajándékba, s a tizenhétéves költőnőt külön cikk is így dicséri: «Flóra, az irodalom e kis földi tündérkéje, ki aranyat, ezüstöt, drága gyöngyöket hordogat elő kék tengerszem fenekéről, egyesíti arcában a földet s eget. Szemeiben az erő, ajkaiban a gyöngédség. Ez a kép teszi mesterré Barabást, mert tökéletesen kifejezi a belül lakó lelket.»

Török Sophie: Majthényi Flóra százéves

[szepsegkoldusa]

Sírok, sírok, mindíg csak egyedül

és senki meg nem értett még soha.

Oly ismeretlen ez a Nagyvilág

s olyan borzasztó a sötét szoba.

Kosztolányi Dezső: Én félek

[szepsegkoldusa]

Tudom, hogy meg kell halnom. Egy óriási feladat előtt állok, s majd én is túlesem rajta, mint annyi millió ember a világteremtés óta. Ez a gondolat minden napomat gyászossá és ünnepélyessé teszi.

Kosztolányi Dezső naplója

[szepsegkoldusa]

Valami édes igézet nyűgözött le, mozdulni is alig mertem, nehogy megriasszam e misztérium égies zsongását körülöttem - és könnyeim oly édesek voltak, mint a boldogság könnyei. A boldogságról csak álmaink vannak, s visszanéző emlékezésünk: látunk egy elfutott percet, mely a zavar és félelem perce volt, s röpte után felsajdul bennünk: akkor boldog voltam! Az élet nem adhatja meg a jelenvaló boldogság mennyei ízét, de megadhatja ezt a művészet. Életünk kiválasztott nagy perceit így jelzi öröklámpással egy kép, egy szonáta, egy könyv: mikor betűtivó súlyos szemünket fölvetjük, s a lélek úgy zeng, mint fölvert üvegharang. Boldog vagyok! zengi a lélek, az Idő megállt, s egy pillanatra bennem lakott az örökkévaló. S a zengő csendben érezzük a felismert másik lélek bársonyos áramlását.

Török Sophie: Emlékezés

[szepsegkoldusa]

Mondják, a költők nagy árral fizetik meg dicsőséges küldetésüket, egyéni boldogságukat áldozzák, s a sors napos oldalának önző örömeit, hogy a csalogató csillagot követhessék. S a boldog jelenért cserébe legfeljebb halhatatlanság jut neki, az oly bizonytalan, s oly semmire se jó halhatatlanság!

Török Sophie: Majthényi Flóra százéves