Figyelemkurva
A figyelemkurvaság nem női vonás hanem jelenség. A figyelemkurvasággal elnézőek vagyunk, egészségesnek tartjuk, támogatjuk. Közösségileg. Egyénileg már nem feltétlenül, ha hozzánk tartozik az a valaki, de ott már kettős mérce van. Ha a figyelemkurva sikeréből ránk is vetül fény, akkor elfogadóbbak vagyunk, mint ha nem. Ez után a nyers bevezető után jöhet egy kis lírai pszichológizálás.
Létfeltétel, hogy úgy érezzük, hogy látszódunk. Hogy számít az életünk. Ez csupán egy érzés, érzelmi szükséglet amit valahogy ki kell elégítenünk, hogy biztonságba érezze magát... a mink is? Az elménk? A pszichénk? Ezt még rendbe kell tennem, hogy hogy is van ez. A lényeg, hogy szükségünk van arra, hogy úgy érezzük, hogy látszódunk, figyelembe vagyunk véve, a létezésünk számít. Rengetegféle módon tudjuk ezt az érzést megszerezni. Egy gyerekről, házastársról, idős szülőről gondoskodás már adja, hogy valaki "lát". Barátainkkal való kapcsolatunk és az idegenek visszajelzésének provokálása mind ezt a célt szolgálja. Ha az a valaki nem csak lát, hanem figyel is ránk, törődik velünk, a fókuszában vagyunk, akkor maximálisan kielégítődik az igény. Néha persze bekúsznak olyan gondolatok, hogy oké, hogy a gyerekemnek én vagyok a mindene, de vajon mint férfi/nő, látszom-e még? És ha a házastárs nem biztosít minket arról, hogy bizony bizony, nagyon férfi/nő vagy, akkor meg kell szerezni a visszaigazolást, kiprovokálni másokból. A közösségi média nem a szociális kapcsolatokról szól, hanem arról az igényről, hogy látható-e, hogy vagyok. A szocmédiában úgy is lehet élni, hogy senkivel nincs valós kapcsolata az embernek. Amúgy, szerintem mindenki mással kampányol ezen a piacon. A testével, az eszével, a nyomorával, én például a társkapcsolati nyűgjeimmel vagyis szintén a nyomorommal. (:DD) Ma hajnalban azon gondolkodtam, hogy csinálom a dolgaimat, végzem a feladataimat, megoldom a nehézségeimet, stb, stb. Van belőle bőven csak pszichésen nem annyira készít ki mint egy éve mondjuk. Most éppen jól alszom és nem annyira vagyok frusztrált csak borzasztóan leterhelt. Ha egy barátom azt mondaná, hogy elhanyagolva érzi magát amiért nem figyelek rá, akkor vajon mit mondanék? Mennyi harag, düh, vagy nem is tudom mi kéne ahhoz, hogy azt válaszoljam, nem te vagy az életem közepe, a helyett, hogy azt mondanám: sajnálom, mostanában nagyon sok van rajtam, örömmel beszélgetek veled, de most egyszerűen nem érek rá. Csak idegennek mondanék olyat, hogy nem te meg a problémád az életem közepe, jelezve, hogy húzzál a halál faszára köcsög, hát mégis kinek képzeled magad? Nyilván helyre is rakná magát és nem jelentkezne többet. Szerencse, hogy az én életemben nincsenek ilyen agresszíven nyomuló emberek ezért nem kell ilyen gorombának lennem.
Nem kapcsolatokat építünk, amikben látszódunk, amikben figyelnek ránk és figyelünk másokra, hanem lájkokat, virtuális sikereket hajszolunk. Ezt már sokan elemezték, nem is akarok belemenni. Igazán az az érdekes (amit szintén már sokan tanulmányoztak), hogy nem vesszük tudomásul, hogy ez keményen formálja a valóságunkat és a személyiségünket is. 50 lájkot beszerezni sokkal könnyebb, mint megoldani, megbeszélni egy konfliktust. Ahogy maszturbálni is sokkal egyszerűbb, mint partnernek lenni a szexben. A virtuális siker, mint a drog. Kéne egy olyan képsor, mint a dogosokról, csak ezen az lenne, hogy: like, reblog, chat, semmi. És egy mosolygó, egy elégedett, egy önelégült és egy összetört ember.
Ha lenne időm, Csányi Vilmost olvasnék. Bár kutatta, de nem pazarolta az idejét faszságokra.
