Negatív mágnes
Panaszkodjunk vagy ne? Legyünk a világgal kritikusak, tegyük szóvá a tévedéseket, hibákat, és szabaduljunk meg a feszültségtől is ami bennünk keletkezik, amikor a világ nem egyezik a belső világképünkkel, vagy mindezt inkább ne, koncentráljunk arra, ami örömmel tölt el? Azért dilemma ez, mert aki állandón panaszkodik és kritizál az rendkívül taszító tud lenni, a fene se akar huzamosan olyan közegben élni ami a világról csak rosszat tükröz vissza, viszont tudományos tény, hogy a rossz dolgokra tovább emlékezünk és jobban tudunk kapcsolódni is hozzá. Hogy a rossz emlékek tovább megmaradnak bennünk, az evolúciósan remek, védi az életünket, megakadályozza, hogy újra ugyanabba a helyzetbe kerüljünk. De csonkítja a képességünket az örömre. A panaszkodás ugyanúgy figyelmet generál, mint az öröm vagyis a panaszkodással ugyanúgy lehet dominálni, mint az örömökkel. Figyelem, figyelem, figyelem! Az emberek (engem is beleértve meg téged is) figyelemre éhesek. Olyan alapvető igény ez amire a szexhez hasonlóan egy rakás negatív képzet társult, ezért a szexhez hasonlóan vagy szoros kapcsolatban szerzi be az ember vagy el kell viselnie a kiszolgáltatottságával járó feszültséget. Ha nem kapja meg azért, ha megkapja azért. A panaszkodás segítőket szül, hasonló sorsúak támogatását, megértést, sajnálatot, figyelmet. Sőt, a negatív világnézethez már olyan pozitívumokat társítunk, mint intelligencia, előrelátás, racionalitás, igényesség, tudatosság. Ami kurvanagy átverés, a negatív világkép, az állandó kritika, a folyamatos elégedetlenkedés szomorú, gyáva, elidegenedett, lehangoló, erőszakos, kellemetlen, idő és energiarabló.
Különbség a baj/fájdalom/sérelem és a panasz között. (nyelvileg nincs) Érzed amikor a másik ember bajban van. Még ha hosszú ideig panaszkodik, akkor is érted, érzed az élethelyzet megoldhatatlanságának súlyát. Még ha néha fáraszt is meghallgatni ezredszer is ugyanazt (hoppá, hoppá: ugyanazt, vagyis egy konkrét dolog, egy konkrét krízis megoldásán fáradozik), de van mélysége a dolognak és a beszélgetés után nem azt érzed, hogy basszus, mit csináltam, tényleg arról beszélgettem, hogy esik az eső? A panaszkodás, negatívkodás csak a figyelmedet és az energiádat akarja. Nincs mit mondania, egy panaszt azért bármikor elő tudunk húzni, és már kész is a beszélgetés. Mert az örömökre figyelni melósabb és ahogy az elején mondtam is valahogy nehezebb hozzá kapcsolódni. Örülsz valaminek, kapsz húsz lájkot, de senki nem szól hozzád. Mit mondjon az ember, hogy ő is örül valaminek? Az olyan mintha el akarná venni a rád irányuló figyelmet. Max gratulál. Nem tetszik valami, elégedetlen vagy? 150 lájk és ötven ember, aki elmondja, hogy ő is elégedetlen, meg 25, aki vitatkozik és magyaráz, és beszélget. Nyilvánhogy legközelebb is panaszkodni fogsz. :) Amúgy a megtévesztő panaszkodás egyik ismérve, hogy nem tudod eldönteni, hogy panaszkodik vagy dicsekszik. Nem mer büszkének lenni, nem meri elmondani amit szeretne, ezért valami olyan részét fogja meg, amin keresztül elmondhatónak érzi és nem vádolhatják kérkedéssel, magamutogatással.
A panasszal rongálod a saját és mások életét. Mert amire a figyelmünket irányítjuk, azzá válunk. Beszélgetsz egy krónikus panaszkodóval, és sokkal szarabbnak fog tűnni az életed, mint amilyen valójában.
Mindenkinek joga van panaszkodni és elmondani ami éppen aggasztja vagy bántja. De bármilyen döbbenetes, valóban mi döntjük el, hogy pórázon tartjuk-e a panaszainkat vagy hagyjuk, hogy a panaszból nyert energiák felfalják az életünket. Szóval, tényleg létezik a „nem áll fel – de szépen lóg” gondolkodás, de ez többnyire egy lehetőség, amit te döntesz el.














