Boszorkányos vihogás, ördögi kacaj - árnyékaim
2025.10.30.
Fájdalmas felismerés rájönni arra közel 50 évesen, hogy gyerekkoromban akár tenyéren hordozott királykisasszony, fékevesztett boszorka, huncut kópé, elmélyülten bíbelődő kis manó is lehettem volna. Ezek helyett okos és csendes jókislány voltam, aki csak kevés gondot okoz. És nem tudtam, hogy hiába igyekszem olyan jó kislány lenni, amilyen csak tudok, hogy több figyelmet, elismerést, rajongást vívjak ki, ez egy hatalmas csapda. A rossz gyerekekre jobban figyelnek. Persze ők sem azt kapják, amit ettől remélnek. De a jógyerekek is hiába igyekeznek mindig jók lenni. Amire igazán vágyunk, és amire minden gyereknek szüksége lenne, az osztatlan figyelem, a rajongva, feltétlenül szeretés, a jelenlét, amikor szükség van rá, nem érkezik meg. De akkor még nem tudjuk, hogy ezt nem is kellene kiérdemelnünk, mert ez csakúgy jár.
Most, közel 50 évesen már nem lehetek egyik megosztó mesehős sem. Különösen, ha nem akarom kiírni magam a szerepeimből, kapcsolataimból, amiknek nagy részét amúgy szeretem. Mégis jó lenne kijönni ebből a jókislányságból, mert kurvára unom már. De nem egyszerű. Azért nem egyszerű, mert nem tudom, nem tapasztaltam meg: bármelyik másik alakomban is elég jó és szerethető vagyok. Vannak, pillanatok, mikor megérkezem ebbe a bizonyosságba, de csak ritkán. Most leginkább olyan, mintha sehogy sem állnék ezzel a dologgal.
Selejtezzük Édesapám holmiját. Fényképeken az az élet, amiben mi kislányok, aztán kamaszok voltunk a húgommal. Az életet, amit dobozokba zárt és a garázs mélyére rejtett, mikor lett egy új családja. Minket is bezárt oda. Nem beszéltünk róla, nekem is kevés az emlékem azokról az időkről. Tudom vagy sokáig tudni akartam, hogy voltak benne szép pillanatok. Erősen kapaszkodtam ezekbe a pillanatokba. Szerettem volna, ha ezek a pillanatok jelentik a valóságot. De ha próbálom felidézni az érzéseket, amik bennem akkor jelen voltak, a hangulatomat, a hogylétemet... Nincsenek éles képeim, de a szívem és a gyomrom tájékán erős szorítást érzek. Bizonytalan vagyok, félek, próbálok megfelelni, keresem a helyem Apám kislányaként, de nem találom. Apám függő volt. Ma már tudom, hogy nem volt lehetőségem átjutni az alkohol homályos fátyolán.
Elszomorító felidézni azt, ahogy kislányként szorongva igyekszem jó lenni, rettegve attól, hogy talán mégis elrontok valamit. Nemcsak az Apám házára emlékezve jelenik meg a nehéz kő a mellkasomban. Ha az iskolára gondolok, ott is így vagyok. Igyekszem jó lenni, óvatosan toppantani még akkor is, mikor táncolok, cincogva húzni a hegedű vonóját az izzadó kezemmel, halkan, lehajtott fejjel énekelni, kicsit görnyedt vállal rejtegetni magam. Aztán mikor kamasz leszek, elkezdenék lázadni, de kikapok érte. Igaz, nem Apámtól,de ez egy másik történet.
Ma felnőttként, szakemberként már tudom, honnan jön ez a szorongás. Onnan, ahol osztatlan figyelemnek, feltétel nélküli elfogadásnak, az igényeim tiszteletben tartásának kellett volna lennie. Ahol elfogadtam, hogy Apám nem ér rá, sokat dolgozik. Ahol nem haragudtam, mert amúgy rendes, kedves, becsületes, szorgalmas ember volt.
Pedig lehettem volna dühös. Ordítani kellett volna, dühöngve törni-zúzni, vagy sírni a félelemtől, reménytelenségtől, hangosan, kiabálva tiltakozni, csúnyán, udvariatlanul viselkedni. Meg persze jó lett volna boldogan, felszabadultan, őrülten, körbe-körbe rohangálni, fülsértően visítani, annyira nevetni, hogy folyik a könnyem, olyan erősen szeretni, hogy felkiáltson a fájdalomtól, aztán nevetve megdorgáljon érte. Nem mindig persze, csak amikor éppen ezekre van szükségem gyerekként. Lehetett volna szorongás, óvatosság nélkül kiengedni bármit, ami jön, és akkor, amikor jön. Ahogy az a gyerek, aki biztonságban van, időnként kiengedi, mert kiengedheti. Akinek nem kell tekintettel lennie egyik szülőjére sem.
Én jó kislány voltam. Nem engedtem ki. Mikor kamasz lettem, kicsit kiengedtem, de kikaptam érte. Utána is sokszor kikaptam. Mikor emelt hangon vagy már ordítva követeltem valamit a férjemtől, ő meg kimérten mondta: vele így nem lehet beszélni, kommunikáljak rendesen. Ne kiabáljak a gyerekekkel se, mert az csúnya dolog. Halkan se hallota, amit mondtam. Mikor hangosan mondtam, akkor meg kikaptam. Még mindig nem tudok jól kiállni magamért. Valahol mindig elrontom. Vagy másokért állok ki magam helyett.
Találtam Apám lakásában, a szekrény aljába rejtve egy busó álarcot. Kétszer akkora, mint egy emberi arc. Bajusza van, mint Apámnak volt, meg nagy haja is, mint neki fiatal korában. Tudtam, hogy ez is abból az életből van, amikor még kislány voltam. Abból az életből, amit az új családja elől elrejtett. Abból az életből, amiben született egy Öcsém, de akkor nem lehettünk igazi testvérek. Mostmár lehetünk végre, de ez is egy másik történet.
Anyámat kérdeztem a busó álarcról, ő tudta. Együtt vették Mohácson. Mikor elváltak, pénzfeldobással döntötték el, kihez kerüljön. Apám nyert. Valójában nem tudott nyerni, de tudjátok....
A busó arc hatalmas bajusza alatt vérvörös száj, ami széles vigyorral nevet, az ősszes foga kilátszik. Lehet ez egy gonosz nevetés is, meg gúnyos is vagy egy hatalmas hahota, de semmiképp sem egy udvarias, visszafogott kuncogás. Valami ördögi és boszorkányos, ami éppen ezért emberi. Mert nem lehetünk mindig udvariasak, rendesek és visszafogottak. Nem lehetek mindig jókislány.
Persze nem akarok másokat gonoszul kinevetni, őrjöngve törni zúzni (bár őszintén, erre is lehetne valami lehetőség néha). De sziklaszilárdan, kihúzott vállakkal, tűzzel a szememben, akár halkan vagy némán, úgy, hogy senki ne akarjon többé figyelmen kívül hagyni, de senkit se bántsak az ügyetlen érdekérvényesítéssel, úgy kiállni magamért.
Most, amikor ezt írom, éppen egy hete van nálam a busó álarc. Először szeretettel gondoltam rá, aztán rémálmaim lettek tőle, aztán dühös lettem rá, el akartam égetni. Ma reggel aztán megpödörtem a szomorúan lógó bajuszát, és előtűnt az ördögi, boszorkányos, kirobbanó kacaj. Talán Apámnak is ez hiányzott. Hogy lehessen szabad. Lehet, hogy mégsem égetem el. Talán még barátok is lehetünk. Az árnyékom és én.