16 év - Soha nem bocsátom meg a miattatok elpazarolt életerőmet
2026.04.16.
Még nem merek nagy levegőt venni. Ujjongani sem tudok, pedig van minek örülni: a magyar emberek a változásra szavaztak. Leváltottuk az ország kirekesztő, bántalmazó, cserbenhagyó vezetőit.
A választások utáni reggel van. Fáradt vagyok a hajnalig tartó utcabáltól, de örömmel megyek be a munkahelyemre, hogy megölelhessem a munkatársaimat, akikkel együtt rengeteget dolgoztunk azért, hogy Magyarország jobb hely legyen. Az utazáshoz jó ötletnek tűnik betenni a Szabadság című playlistemet. Olyan zenéket gyűjtöttem oda, amik (nekem) a szabadságról szólnak. Néha elővettem, amikor szabadnak akartam érezni magam.
Fábián Juli énekel elsőként a Free című számban. Borzongatóan szép hangját már csak felvételről hallhatjuk, mert fájdalmasan fiatalon meghalt. És ahelyett, hogy felszabadultan élvezném a szabadságot, ami most közelebb van, mint 16 éve bármikor, folynak a könnyeim megállíthatatlanul. Nemcsak egy szám erejéig, hanem egész úton. Nemcsak Juli miatt, hanem mindenki miatt, aki meghalt az elmúlt 16 évben, nem kis részben Orbán bandájának "köszönhetően". Vagy nem halt meg, "csak" nem kapott ellátást, méltatlan körülmények között volt beteg. Nem vették fel, nem kapott segítséget, támogatást, fejlesztést, ellátást, gyógyszert, hitelt. Elküldték, megalázták, kigúnyolták, hibáztatták, magára hagyták, elutasították vagy megpróbálták láthatatlanná tenni. Mennyien vannak. Mennyien vagyunk. Mennyi fájdalom, hiábavaló próbálkozás, szégyen, félelem, szorongás, magány, kudarc, összeomlás, betegség.
Soha nem bocsátom meg nektek.
A választás utáni estén, a kádban ülve elképzeltem a 16 évvel ezelőtti önmagunkat.
16 éve, mikor hatalomra kerültetek, 33 éves voltam, és éppen kertesházat kerestünk a családommal. Féltem, de izgatott és bizakodó is voltam. Nemrég diplomàztam szociológusként.
Egy évvel később megtaláltuk a csodálatos házunkat Pécelen. A gyerekeim óvodába és iskolába kerültek. Már akkor sem volt tökéletes az oktatási rendszer, de kifogtunk jó pedagógusokat. Én az első végzettségemnek megfelelően még kommunikációs tanácsadóként dolgoztam, de egyre jobban foglalkoztattak a társadalmi problémák. Különösen a gyerekek sorsa.
Mikor a kisebbik gyerekem is megkezdte az iskolát, lett egy barátja, aki a helyi szegregátumban élt. Jártunk náluk, ők is nálunk. Mi középosztálybeli családnak számítottunk, régi autónk, régi hàzunk volt, turkálóban vettük a ruhâinkat, mégis mérhetetlenül gazdagok voltunk hozzájuk képest. Iszonyú igazságtalannak éreztem.
Akkor már önkénteskedtem időnként - a Habitat Magyarországnál, a Heti Betevőnél, a Kontúr Egyesületnél -, mert nem tudtam tétlenül nézni, ahogy a rendszer magára hagy embereket, gyerekeket. Aztán eszembe jutott, hogy talán önkénteskedhetnék a saját lakóhelyemen is. Választhatnék olyan ügyet magamnak, amit a leginkább magaménak érzek.
10 évvel ezelőtt megalapítottam a Varázskulcs Közösséget. Fejlesztő foglalkozásokat tartunk mélyszegénységben élő gyerekeknek Pécelen. Ezalatt volt már, hogy elvették a termünket, amit korábban kaptunk, bújtatott vagy nyílt rasszizmussal kellett szembenéznünk, de többnyire fent tudtuk tartani magunkat támogatásokból.
Az egyesülettel nem csak a közvetlen segítés volt a célom. Példát is akartam mutatni, megmutatni, hogy nem lehetetlen változásokat elérni. Akartam egy jól működő csatornát létrehozni, amin keresztül az emberek jószándéka egy problémás területre irányulhat, ahol aztán kézzelfogható változásokat tudunk elérni. Miközben megfogalmazunk kritikát és konstruktív javaslatokat is a hatalom felé.
Ezen a csatornán azonban csak nagyon vékonyan csordogált a jószándék, és a tenni akarás. Állami, önkormányzati pályázatokon éves szinten néhány 100 ezer forin támogatásra tettünk szert, a külföldi alapokat kitessékelték az országból. Az emberek, akik segíthettek volna, félni kezdtek, fáradtak voltak a saját harcaiktól, elaprózták a jószándékukat sokfelé, mert annyi helyen kellett segíteni. Vagy magukra zárták az ajtót, esetleg elmentek. Eközben az oktatási rendszer egyre jobban leépült, a szociális szolgáltatások már annyi támogatást se tudtak nyújtani a rászorulóknak, köztük a hozzánk járó gyerekeknek, mint addig.
Nagyon sok erőfeszítésünk van abban, hogy 10-15 gyereknek alternatívát, motivációt adtunk. Másik 5-6 gyereket viszont elveszítettünk. Nem tudtuk megvédeni attól, hogy kiemeljék őket a családjukból, nagylétszámú, gyakran bántalmazó intézményekbe kerüljenek, végzettség nélkül elhagyják az iskolarendszert, a képernyő vagy más függőség rabjává váljanak, elkallódjanak.
Sosem bocsátom meg nektek.
Ahogy azt sem, hogy 16 év erőfeszítései ennyire kevéssé láthatóak. Mert a hatalom egyre több embert, gyereket hagyott magára: hajléktalan embereket, romákat, LMBTQI+ embereket, kisvállalkozókat, tanárokat, egészségügyi dolgozókat, állami gondozott fiatalokat, SNI-s gyerekeket, fogyatékkal élőket, csecsemőket, bántalmazott nőket, mentális betegeket, függőket, és még sorolhatnám. Ahogy sokan mások is, én is úgy reagáltam, hogy még több energiát tettem abba, hogy jobb legyen a világ körülöttünk. Hogy megmutassam, megmutassuk, lehet változást elérni.
Nagyon sok tüntetésen voltam, vittem magammal a gyerekeimet, nyilvánosan posztoltam róla, hogy minél több emberhez elérjen. Aztán olyan munkahelyet választottam, ahol közvetlenül is segíthetek. Egy gyerekjóléti szolgálatnál iskolai szociális munkásként támogattam gyerekeket, kamaszokat. Prevenciós foglalkozásokat tartottam, hogy békésebbek legyenek a közösségeik, ki tudjanak állni magukért, felismerjék a függőség kockázatait, nagyobb önbizalmuk legyen, hiteles információik legyenek a szexről. Felnőtt szakembereknek mutattuk meg, hogyan ismerjék fel a családon belüli erőszakot, és hogyan támogassák az erőszak áldozatait. Azt a mennyiségű fájdalmat, amivel ott találkoztam, nem bírtam néhány évnél tovább. Én is cserbenhagytam őket.
Sosem bocsátom meg nektek, amit azokban az években tapasztaltam.
Negyedik éve dolgozom az Amnesty Magyarország munkatársaként. Még mindig segítek gyerekeknek, fiataloknak, felnőtteknek, hogy békésebbek legyenek a közösségeik, ki tudjanak állni magukért és egymásért. Képzéseket, kiállásokat, kampányokat szervezünk olyan emberekért, akiket megfoszt jogaitól a hatalom. Kiállunk a nők, az LMBTQI+ emberek jogaiért, a jogállamiságért, megmutatjuk másoknak is, hogyan álljanak ki. Sokat bántottak minket és azokat, akik velünk együtt tenni akarnak egy igazságosabb világért. Vannak, akik már a támogatásunkat sem merték elfogadni, mert a hatalom árulónak, csalónak, kártékony poloskának állított be minket.
Ezt sem bocsátom meg nektek soha.
Nagyon sok erőfeszítést tettem, tettünk azért, hogy ellensúlyozzuk a hatalom egyre durvább, egyre bántalmazóbb, egyre kirekesztőbb működését. Nagyon sok erőfeszítést tettem bele abba, hogy közben harmóniában és többé-kevésbé boldogságban éljek a családommal és a barátaimmal, hiteles és egészséges maradjak. Most itt állok 49 évesen, fájnak az ízületeim, rosszul alszom és nagyon-nagyon fáradt vagyok. És tudom, hogy sokkal kevésbé lennék fáradt, ha az elmúlt 16 évet nem ellenszélben, támadások, gáncsolások után újra megrázva magam, kétkedőktől, kritikusoktól, rettegő, elfáradt, kiábrándult emberektől kísérve kellett volna végigcsinálnom.
Sosem bocsátom meg a miattatok elvesztegetett életerőmet.
Látom, hogy most minden eddiginél több a lehetőség a változásra. Látom, hogy van remény. De azt is látom, hogy még mindig nagyon mélyen vagyunk, és nagyon sok munka lesz ebből kimászni. Azt viszont nem látom, hogy lesz-e még egyszer ugyanannyi erőm, mint amennyit az elmúlt 16 évben elhasználtam.
Reménykedem, hogy most többen leszünk a változásra. Hogy akik - jogosan - féltek, elfáradtak, szétaprózódtak, ledermedtek, bezárkóztak, elmentek, most maguk is erőre kapnak, és együtt visszük ki az országot a gödörből. Reménykedem, hogy azok, akik április 12-én éjszaka lepacsiztak a metró mozgólépcsőjén szembejövőkkel, megöleltek idegen embereket a budapesti Nagykörúton, azok holnaptól is szeretettel és együttérzéssel gondolnak embertársaikra. Reménykedem, hogy soha többé nem hagyjuk, hogy bántsanak, kirekesszenek, figyelmen kívül hagyjanak, hátrányosan megkülönböztessenek bárkit. Reménykedem, hogy felelős felnőttek leszünk mindannyian, és nem nézzük tétlenül, hogy valaki csinálja helyettünk, hanem mind megtesszük, amit megtehetünk egy jobb, biztonságosabb, békésebb és boldogabb Magyarországért.