1944-ben Magyarország a saját állampolgárait küldte a halálba. A magyar állam ui tevékenyen részt vett a deportálásokban. Így lett a legnagyobb magyar temető Auschwitz.
A túlélők közül egyre kevesebben vannak velünk, és akik még élnek, azok sem mindig beszélnek. Ezt a traumát nem lehet kibeszélni.
Első kézből egy történetet sem hallottam. Amikor kisgyerek voltam, és suttogva kérdeztem anyámat, hogy X néni miért süket, Z bácsinak miért vannak számok írva a karjára, akkor hallottam először a koncentrációs táborok borzalmairól. X nénin náci orvosok kísérleteztek, Z bácsi pedig tizenhat évesen 30 kilós sem volt, amikor a lágert felszabadították, és amikor jóval később hazajött Magyarországra, a szomszédasszony az elgázosított édesanyja kosztümjében jött vele szemben az utcán.
De legalább vége volt a háborúnak.
Aztán sokáig azt hittük, ez az egész nem ismétlődhet meg itt Európa közepén. Majd alig pár száz kilométerre a magyar határtól délre a balkáni háborúk idején megtörtént újra mindez. Soha nem felejtem el azt a pár perces híradó részletet, amit valahol Boszniában vettek fel. Fiatal férfiakat vittek el egy teherautóval egy már megásott tömegsírhoz, és ahogy szálltak le, egymás után lőtték őket tarkón.
Épp ma olvastam, hogy Magyarországon egyre többen tagadják a holokausztot.
Budapest utcáin a saját fülemmel hallottam jobbikos szimpatizánsokat ordítani, hogy zsidókat a Dunába, buzikat meg utána.
Szerintem ez nincs jól. És ugyan a jobbikos antiszemita, homofób, korlátolt fasznak nem fogom soha megmagyarázni, hogy nem oké, amit gondol, a holokausztról igenis beszélni kell. Szembe kell néznünk a történelmünkkel, és nem csak a dicsőséges pillanatokra kell emlékeznünk - hogy mindez soha ne történhessen meg újra.
Ez az egész pedig úgy jutott eszembe, hogy egy ismerősöm megosztotta ezt a cikket. A fotón a kislány az édesanyja.
http://www.haaretz.com/world-news/europe/1.785411
