Egész életemben szorongó voltam, mindig ott volt bennem ez a hang. Nem most alakult ki, csak most jutott arra a pontra, hogy egyedül már nem tudom kezelni, és magam sem tudom megnyugtatni.
Talán mert kiskoromban nem kaptam meg azt a szeretetet, amire igazán vágytam. Mert a szüleim sokszor másokhoz hasonlítottak, és mindig volt nálam „jobb” gyerek. Mert a tesómnak több minden jutott, őt elvitték ide-oda, engem nem. Amit neki szabad volt, azt nekem nem.
Talán ezért lett bennem ilyen erős a szeretethiány. Talán ezért jelent sokkal többet, ha valaki szavakkal, levelekkel, hosszú üzenetekben mondja el, hogy szeret. Mert ezt sosem kaptam meg igazán: sosem mondták gyakran, hogy „szeretlek”, nem öleltek át, nem dicsértek, nem volt simogatás, nem volt bújás. Hiányzott az a fajta közelség, ami nem csak látszik, hanem érezhetően meg is marad.
“Én az életben sosem vágytam semmire,
csak valakire, aki szeret örökre.
Akinek többet érek bárki másnál,
aki engem választ kérdés nélkül máskor is, másnál.
Aki random leírja, mennyire szeret,
aki büszke arra, hogy velem lehet. “
És talán csak akkor tudom ezt igazán elhinni, ha újra és újra hallom, és közben érzem is, hogy ott van velem. Talán majd most ez a fajta szeretet, idővel képes lesz átírni bennem a hiányérzetett, ami mind végig ott volt.
