#bussay

[genyatrade]

Bussay Tramini 2013

Gyönyörű, halvány arany szín, a mozgásából a pohárban már lehet következtetni a hatalmas testre. Szőlős, olajos illat, sok naranccsal és aszalt barackkal. Sűrű textúrájú cucc, sok alkohollal. Elegáns.

[gaultmillau]

Veszett fejsze nyele

Újabb perverzióim egyike reménytelen évjáratok boraiban fölfedezni a nagyságot. Az időjárással elvileg ugyan nem lehet dacolni, a gyakorlat mégis azt mutatja, hogy okos taktikával és dupla munkával tisztes vereségre lehet hozni a meccset. Jó pincéknél a veszteségként leírt évjáratok hírmondónak szánt borai a legjobb dűlők, legjobb tőkéinek terméséből készülnek, kíméletes feldolgozással és hordóhasználattal. Az ilyen borokban - szerencsés esetben - szokatlan erővel jelentkezik a fajtajelleg és egyfajta szőlőhű transzparencia, ami engem kárpótolni szokott az erő hiányáért. És persze működhet itt egyfajta lélektani szervó is: ha tudom, hogy honnan indult, és hová jutott, kétszer olyan szépnek látom az eredményt.

2010 Magyarországon azonban nem olyan évjárat volt, ami sok reményre jogosítana. Két általam nagyra tartott borász, Horváth "Ráspi" József és Szentesi József, alig, illetve egyáltalán nem készített bort 2010-ben. Ehhez képest, és nem csak ehhez képest, jó borokat ittam 2010-ből. 

St. Andrea Akutyafáját 2010

A Kutyafája indulása óta sokat tett azért, hogy a művelt alkoholista sztenderd egri alapbora legyen. A 2010-es nem hoz szégyent a brandre, de jóhírét sem öregbíti.

Különösebb jelét nem tapasztalni annak, hogy éretlen lenne az alapanyag, azt ellenben igen, hogy régi a hordó, és azt is, hogy ez egy patchwork, sokat szöszölhettek vele, mire a tenyérnyi foltokból összeállt. Jellegében nem különbözik a korábbi évjáratoktól: csipkebogyós, cseresznyés, kapros aromatika, közepes test, könnyed, enyhén vizes korty. Jóivású, kissé ragaszkodó tanninal és kesernyés véggel. 4 pont

Weninger Sopron 2010

Az évjárat cudarságának ismeretében meghökkentően jó bor, komoly tartalékokkal. Értékes szőlőből készülhetett, szigorú válogatással. Komplex, érdekes, lendületes. A weningeres sós, pikáns jegyek érett gyümölccsel, tiszta korttyal társulnak. A savak inkább csak soproniak, mint 2010-esek. A végén azért beüt egy árnyalatnyi savanya, de bőven tolerálható. Izgalmas, élvezetes, jól elkészített bor - egyáltalán nem szorul évjárat-magyarázkodásra. 5,5 pont és best buy.

Luka Soproni Kékfrankos 2010

A Luka-borok kiszabadultak a hordókalodából - lehet, hogy ez csak nekem újdonság. A 2010-esek természetes, jó szerkezetű, a fajta és Sopron jellegzetességeit felmutató, tiszta borok.

A Kékfrankos finoman extrahált, kulturált, elegáns bor, ízléses hordóhasználattal. Nehezen nyílik - a finomabb árnyalatokért meg kell dolgozni. A hordó szolidan csokoládés, karamellás jegyei mögött/után fűszerek, cseresznye, vörös áfonya, réti virágok várnak. Kóstolva simulékony, tiszta, érett savakkal, szép egyensúllyal. Élvezetes, eleven bor. Tisztán hagyja a szájat.

A legjobb 2010-es vörös, amit eddig kóstoltam, és a magyar kékfrankos örökranglistán is befér az első tízbe. 6 pont

Luka Zweigelt 2010

Becsvágyóbb próbálkozás, mint a Kékfrankos, összességében mégis elmarad mögötte. Ez is viszonylag zártan indít, de kezdettől átlengi egy nagyboros fíling - drága hordóban érhetett. Nehéz lenne megtippelni az évjáratot. Nagyon kulturált, elegáns, ugyanakkor kissé erőtlen bor. A szép felszín mögött kevesebb izgalom rejlik, mint a Kékfrankos esetében. Az én ízlésemnek sok a fatannin a végén, de ez nem változtat azon, hogy minden korty jól esett. 5 pont, és ez a bor is megerősített abban, hogy Sopron már nemcsak Weninger és Ráspi.

Somlói Apátsági Pince Olaszrizling 2010

Balogh Zoltánnak igaza van: tényleg nem volt stílusváltás a SAP-nál. A 2010-es borok is inkább meghökkentőek, semmint elegánsak, harmonikusak. Aki olaszrizlingre számít a palackot fölbontva, az döbbeni fog, mint Piroska a nagyi ágyánál. A SAP hagyományoknak megfelelően mindene ordas.

Az illata klasszikus barackos nestea egy kis nyári almával. Szuper koncentrált, szuper magas savval, nem kevés kesernyével. Szomjoltásra, hagyományos értelemben vett ivásra teljesen alkalmatlan. Sajnos megerősíti azt a tételemet, hogy a SAP-borokból minél kevesebbet kóstolunk, annál jobban tetszenek. Ha 4 pont az, amit szívesen innék máskor is, akkor az egy hét után is félig teli palack megköti a kezem.

Bussay Pinot Noir 2010

Jobb lett volna, ha a pincében marad. Itt valami nagy gebasz történhetett, talán az erjedésnél, de a hordóválasztásnál biztosan. Rendkívül bizonytalan bor, alig tolerálható szaggal. Kóstolva nem büntető, de igazából fölösleges a rossz fokozatait latolgatni. 3 pont környéke.

Bussay Szürkebarát 2010

Valahol a félszáraz és a félédes határán lehet, bár erről a címke hallgat. Én is ezt tenném legszívesebben, mert senkit nem szeretnék elriasztani tőle. Éppen ellenkezőleg: az én szememben ez a Bakó-féle borokkal együtt évjárati csúcs, szőlészeti és borászati mestermunka.

Az illatban aszalt sárgabarack, maracuja, gyógyfüvek, jácint - intenzív, egyedi és vonzó. Kóstolva kerek, harmonikus, szaftosan gyümölcsös, vibráló, kifinomult savakkal. Nehéz abbahagyni. 6 pont és best buy.

Bussay Rajnai Rizling 2010

Az elmúlt években nekem elég sok problémám volt a Bussay rajnaiakkal - hol nagyon, hol alig, hol egyáltalán nem tetszettek. Ez az egyik legjobb lehet. A szürkebarát izgalmas aromatikája, szélessége, savainak finom játéka, intenzív gyümölcsössége azonban nincs meg benne. Viszont tényleg száraz, hál' istennek jól felismerhetően rajnai rizling, és vakon aligha lenne kikövetkeztethető, hogy egy nehéz évjárat szülötte. Közepes test, sűrű szövésű, olajos, a sav elég masszív és élesebb, mint a szürkebarátban, valahogy mégsem igazán ropogós, friss a bor. Tiszta ízű, van tartása, a bontást követő harmadik napon is inkább fejlődött, mint hanyatlott. Provizórikus 5 pont.

Összességében kellemesen csalódtam, 2010 nem egy nyomtalanul elveszett évjárat. Az átlagszínvonal jó volt, és legalább három bor - a Bussay Szürkebarát, a Weninger Sopron és a Luka Kékfrankos - bármely évjáratból megállná a helyét.

PS: Kézcsókom Luka Enikőnek, számomra eddig ő az év meglepetése (bárcsak az árak barátságosabbak lennének).

alföldi merlot

[gaultmillau]

Fecskelesen

Vajon mit mondana a külföldi kereskedő azután, hogy végigkóstolta a kínálatot, és áttanulmányozta az árlistát? A Nyakasra talán azt, hogy ez igen, ezek a borok állják a versenyt bármely borvidék hiperes boraival, és azt bizonyítják, hogy Magyarországon értenek a nagyüzemi borászkodáshoz. Szepsy István boraira azt mondaná, hogy az édesek a legjobbak közé tartoznak, amit valaha kóstolt, kár, hogy az édesborokra ma nincs kereslet, a szárazakat kóstolva viszont a fejét csóválná, és azt mondaná, hogy aligha tudná a vevőkörével elfogadtatni, hogy ezek a furmintok érnek annyit, mint egy jónevű burgundiai fehér, egy wachaui smaragd vagy egy moseli rizling. Gere Attila boraira azt mondaná, hogy a Kopártól fölfelé komoly értéket képviselnek - ám így is eladhatatlanok, hiszen egy túlzsúfolt, rögzült hierarchiájú kategóriában indulnak -, a Kopár alatti szortiment viszont labdába sem rúg a nemzetközi versenytársak mellett. A St. Andrea boraira azt mondaná, hogy lát a borászatban fantáziát, érzi az invenciót és a lendületet, ezért 10 év múlva szívesen megnézné, hogy meddig jutottak. Végezetül Bussayra azt mondaná, hogy ha ezek a borok egy nemzetközileg ismert borvidékről származnának, akkor készséggel vállalná a képviseletüket, és most vásárolna is magának egy karton traminit meg szürkebarátot privát fogyasztásra.

Vékony jég. Olykor hajlamosak vagyunk magunkat elragadtatni, és egy-egy kiemelkedő magyar bor kóstolása után azzal a jóleső érzéssel hátradőlni, hogy ledolgoztuk a hátrányt, utolértük a nagy bornemzeteket. Derűlátásunk alapjai azonban finoman szólva nem gránitszilárdságúak. Fejben bárki képes féltucatnyi, vagy megengedőbb hangulatban tucatnyi nagy magyar bort fölsorolni, olyat, amiről úgy hisszük, hogy egy gondosan összeválogatott nemzetközi mezőnyben is megállná a helyét. Csakhogy az igazi nagyság nem egyszeri eset, elsült kapanyél, a véletlenek szerencsés összjátéka. Az igazi nagyságot évek, évtizedek egyenletes teljesítménye alapozza meg. Amit a magyar bor föl tud mutatni, az valójában csak felvillanás, nincs mélysége, nincs kiterjedése. Tegyük föl, hogy a mi hipotetikus külföldi kereskedőnket sikerült egy kiemelkedő borral levenni a lábáról. Abban a pillanatban, ahogy azt mondaná, valóban remek ez a bor, szeretném alaposabban megismerni, van-e lehetőség arra, hogy megkóstoljam az előző öt évjáratát is, beszakadna alattunk a vékony jég.

A műfaji határok tisztázatlansága. Nem szégyen, nem is megmagyarázhatatlan, csak legyünk vele tisztában, hogy még nem tudjuk, miben akarunk nagyok lenni. Vezető borászaink, borászataink is a kalandozások korát élik. Nehezen tudnánk olyan pincét mondani, ahol az utóbbi 3-4 évben ne hajtottak volna végre 180 fokos fordulatot, ne mondtak volna le meghatározónak gondolt fajtáról, ne telepítettek volna új fajtát, ne váltottak volna technológiát, művelésmódot, borászati koncepciót. Ideje lenne legalább a fajtakalandozások korát lezárni. Csak nyernénk azzal, ha borászaink közepes karmesterből, aki tucatnyi hangszeren el tud játszani valami egyszerűbb dallamot, egyetlen hangszer virtuozójává képeznék át magukat. Na jó, legyen két hangszer, és legyen csak mester. 

A St. Andrea Pincészet miután az utóbbi években jelentős szűkítette a szortimentjét most 17 különböző bort kínál. A fajtaválasztékot nem könnyű nyomon követni, de nagyjából így fest: olaszrizling, chardonnay, szürkebarát, hárslevelű, furmint, pinot blanc, leányka, tramini, sauvignon blanc, pinot gris, viognier, kékfrankos, kadarka, pinot noir, syrah, cabernet franc, merlot, menoir, turán, alibernet. Gere Attila szortimentje 19 tételből áll, és ehhez legalább 10 fajtát termeszt. Csak összehasonlításképpen: a Chateau Petrus egyetlen bort palackoz, és két fajtával dolgozik (a második, a cabernet franc mindössze 5 százalékát adja a termésnek). A toszkán Bolgheri-vidék legismertebb borászata, az Ornellaia négy bort készít, és öt fajtát termeszt. 

A múlt a jövő. Ha megpróbáljuk kívülről nézni a magyar borászat esélyeit, akkor napnál világosabbnak tűnik, hogy a jövőt a múlt jelenti, vagyis a hagyományos fajtákkal lehet eredetit alkotni, olyat, amire máshol is kíváncsiak. De ez az út a nehezebb. A világ majdnem minden bortermelő vidékén megbízhatóan jó minőséget produkáló „nemzetközi” fajták hazai kipróbálása valószínűleg csak elméletben tűnt megspórolható kerülőnek. Ahhoz, hogy tanulhassunk, a saját hibáinkat kell elkövetnünk, és aztán saját erőből kell kimásznunk a magunk okozta slamasztikából. 

A világfajták felfuttatása segített abban, hogy az általános elvárások szintje emelkedjen, hogy a borkultúra bázisa szélesedjen, hogy a borászatok anyagi helyzete megszilárduljon, és kialakulhasson az életképes birtokméret. A konszolidáció után jöhet az egyedi, a különleges keresése, saját fajtáink újrafelfedezése. A nemzetközi fajtákon megtanult mesterfogások alkalmazása, illetve azok adaptálása a helyi fajtákra, és a helyi fajták sztenderdjének kialakítása: a legígéretesebb változatok kiválasztása, a legalkalmasabb termőhelyek felfedezése, a megfelelő borászati eljárások kitapasztalása. Sajnos be kell látnunk, hogy kékfrankosban, kadarkában, furmintban, olaszrizlingben, hárslevelűben még mindig a rajtvonalat keressük. 

Ha összehasonlítjuk a magyar borászat filozófiáját, fejlettségi szintjét Ausztriáéval, sírni lenne okunk (a minőséget nem lehet számszerűsíteni, de az exportadatok sokatmondóak: 2009-ben Ausztria körülbelül annyi bort értékesített külföldön, mint mi, csak éppen dupla áron. A legfrisebb adatok szerint 2011-ben az előző évhez képest a magyar borexport értéke 25 százalékkal esett vissza, az osztráké 2,6 százalékkal nőtt (az adat mély szerkezeti átalakulást rejt: az egységár 2009-hez képest 58 százalékot emelkedett). Ausztria gyakorlatilag két fajtával leírható: zöldveltelini és kékfrankos (bár a wachaui rizlingek szintén meseszépek). Ezekben viszont a világ legjobbja, és olyan borokat készítenek belőlük, amelyek az átlagosan művelt fogyasztónak, éljen a világ bármely táján, érzéki örömet szereznek akkor is, ha a fajta történetét, sztenderdjét egyébként nem ismeri. Sokatmondó tény, hogy napjaink egyik kiemelkedő magyar borásza, a szlovákiai Muzslán dolgozó Bott Frigyes nem magyar kollégáihoz fordult jó példáért, amikor kialakította borai stílusát, hanem Wachaut és Kremstalt tekintette irányadónak és ihletforrásnak.

Minden bornemzetet a maga fajtái tettek naggyá, de idegenek sohasem. Hiba volna azt állítani, hogy csupán azért, mert egy fajta hazai (értsd: jelentős múltja van Magyarországon), eleve jobb más fajtáknál, hogy bármely elfeledett „őshonos” fajtánk jobb bort ad, mint a nálunk termő cabernet-k vagy chardonnay-k. A meghatározó európai bornemzetek, Franciaország, Olaszország, Spanyolország is tele van elfeledett fajtákkal, amelyek kis zugokba szorultak vissza, és nem tudnak kitörni az ismeretlenségből (csak néhány egzotikum csemegeként: picardan, golleau gris, brachet (francia), ciliegiolo, susumaniello, pignola valtellinese (olasz), trepat, xarel-lo, verdoncho (spanyol)). Az okok közül pedig bizonyára hiba volna eleve kizárni, hogy ezekből a fajtákból kevésbé jó borok készülnek, mint más fajtákból. 

Van jó néhány ismert borászunk, aki nem csinál titkot abból, hogy komoly fenntartásai vannak a kadarkával, a kékfrankossal, a furminttal, az olaszrizlinggel vagy éppen a hárslevelűvel szemben. Lehet, hogy igazuk van. Én mégis úgy vélem, hogy túl kevés idő telt el ahhoz, hogy a kételyeiket megalapozottnak tekintsük. És szerencsére vannak ellenpéldák - évről-évre születnek olyan borok a hagyományos fajtáinkból, amelyek jelentősen kitolják az elérhetőnek vélt minőségi maximum határát. Szentesi József csókaszőlője és kadarkája, Ráspi zweigeltje és kékfrankosa, a Gróf Buttler kadarkája és portugiesere, Vesztergombi József kadarkája, a Hollóvár hárslevelűje és furmintja, a Somlói Apátsági Pince juhfarkja és a tokaji száraz furmintok legjobbjai a magyar borászat abszolút csúcsait jelentik. Ráadásul azok a borászok, akik csak a világfajtákban hisznek, védtelenül állnak a jól ismert érveléssel szemben: ha Velencét akarom látni, akkor nem Disneylandbe megyek, ha Magyarországra utazom, akkor nem pizzát, szusit vagy coq au vint akarok enni, és nem chardonnay-t vagy cabernet-t inni.      

Búcsú a barrik-trükktől. A magyar borászat újjászületésének első évtizedében a hordó, pontosabban a barrique volt az egyik legfontosabb bűvészkellék - az univerzális varázsszer, a piros arany vagy a vegeta borászati megfelelője. Mára azonban ez lett az egyik legsúlyosabb tehertétel. Szerencsés esetben a kishordós érlelés kétségtelenül szelídített a durva alapanyagon, vaníliás-csokoládés mázzal vonta be a kesernyés cabernet-ket, savanykás kékfrankosokat, íztelen chardonnay-kat. Szerencsétlen esetben azonban megette a jobb sorsra érdemes bort, mintha a bor csak a forró víz lett volna a faforgácsos teafilterhez. Ideje a kishordókat nyugdíjazni, és nyitni a nagyobb hordók és acéltartályok felé. A szőlőnek, a bornak sokkal több árnyalata és szebb színei vannak, mint a pörkölt fának. 

Virtuális árelőny. Magyarországon a magyar boroknak árelőnyt kellene élvezniük. Pontosítok: a magyar fogyasztónak úgy kellene éreznie, hogy sokkal inkább megéri egy magyar bort levennie a polcról, mint az azonos árú külföldit. Hiszen ha lehámozzuk a külföldiről a járulékos költségeket, és ugyanezt tesszük a magyarral, akkor világossá válik, hogy a külföldi fele annyiért hagyta el a pincét, mint a magyar, ergo a magyar értékesebb bor. Ezt diktálja a józan paraszti ész, ám ez az, amit a kóstolás ritkán igazol. Nehéz elhessegetni azt a gondolatot, hogy a magyar bor belpiaci hegemóniájának nem az az oka, hogy jobb ár-érték arányt képvisel, hanem hogy az átlagfogyasztó fél az ismeretlen, külföldi nevektől, és szájízét a hazai borok alakították ki. 

Dögrováson a magas ló. Beköszöntött a sűrű fillér, ritka forint időszaka - a borászatoknak föl kell ébredniük a nagyot álmodásból. A bor a fogyasztóknak készül, a tanulmányok, a prototípusok, a művészi önkifejezés és a csúcskísérletek legfeljebb munkaidő után, hobbiként jöhetnek (magánkiadásban, az archívumnak). Most nem az az okos stratégia, hogy az igahúzó borok alapanyagából kivesszük a legjobb hordókat, és valamilyen soha nem hallott latin névvel, háromszoros szorzóval dobjuk piacra. Nem a presztízsépítés, hanem a bizalomépítés korszakát éljük. Ahogyan Gary Vaynerchuk, a netes borevangélista mondja, eljött a „thank you economy” ideje, amikor a siker titka a figyelmesség, az előzékenység, a hála a vevő iránt, aki ránk áldozza ritka forintjait. Előrelépni a személyes kapcsolatok építésével, a félbarátságok megteremtésével lehet. Az internetes naplók és kommentek világában a potenciális vevők az elégedett ügyfél csevejláncán lógnak.  

A gazdasági válság, az általános rossz hangulat egyenesági következménye, hogy az ár, amit a mindennapok boráért egy művelt és igényes borfogyasztó, vagy az ünnepek boráért az alkalmi borfogyasztó megfizetni hajlandó egyessel kezdődik. Az ötezer forint fölötti borok piacára csak sátoros ünnepek és ajándékvásárlás alkalmával fogunk betévedni. A magyar en primeurnek lőttek, senki nem fog előjegyzésben bort vásárolni. (A kereskedők ma már nosztalgikus iróniával emlékeznek azokra az időkre, amikor elég volt meghirdetni egy Gere Kopár vagy Malatinszky Cabernet Franc-előjegyzést, és a polgásri felsőosztály ölre ment eggyel több kartonért.) A borásznak meg kell nyitnia a pincéjét és személyisége elbűvölő oldalát, hogy az egyre inkább biztonsági játékra kényszerülő fogyasztót magához láncolja. A próbaszerencsétől fázó fogyasztókat révbe juttatni, a pénztárhoz terelni egyre inkább csak a személyes bizalom elnyerésével lehet. A címke, az ismert név, az árcédula garanciaértéke hanyatlani fog - sok kis okosság, kereskedői tipp és a borásszal való személyes találkozás élménye lesz a kalauz az egyre alacsonyabb polcra kényszerülő fogyasztónak. 

Cash-generátorok. Nem szégyen slágerbort készíteni. Sőt, a slágerbor valójában a tehetség és az alapos, hozzáértő munka együttjárásának bizonyítéka. A St. Andreától az Akutyafáját, ifj. Franz Weningertől a Sopron, Szeremley Hubától a Szeremley Rizling vagy a Royal Tokaji Furmintja jóval többet tesz a borkultúráért, mint a sokezer forintos dűlős csodák vagy kőzetesszenciák. A fogyasztói igények figyelembevétele és a fogyasztó figyelmének sikeres felkeltése nélkül a borász elveszíti annak esélyét, hogy művészi, teremtői ambícióit is kiélhesse, hogy a kísérletezés, a felfedezés költségeit kitermelje. Jó áron minőséget adni, a bort demokratizálni legalább olyan fontos, mint Isten kegyét keresni vagy önmagunknak szobrot állítani. Jöjjön a megbízhatóan jó csavarzáras rozé, csavarzáras portugieser, csavarzáras fehér házasítás, csavarzáras tokaji furmint!  

A külföldi borok leckéje. Sokan úgy vélik, főleg borászok, hogy így vagy úgy, de tiltani, akadályozni kellene a borimportot. Szerintem ez csak átmeneti előnyökkel járna. A bezárkózás elkényelmesít, tompít, butít, elsorvaszt. A külföldi borok által támasztott kihívás szorít, piszkál, fölfelé kényszerít – okosítja a hazai publikum krémjét, beégeti a borvidéki és a fajta etalonokat. Márpedig a művelt, érett befogadó közönség a borok színvonalának indirekt emelője: nélkülük minden kitörési kísérlet, előremutató próbálkozás bukásra van ítélve. 

Nem előzhetjük meg saját magunkat. Matt Kramer a Wine Spectator kolumnistája, a világ egyik legbefolyásosabb borírója 2011 tavaszán A Művelt Alkoholistának adott interjújában a következőket mondta:  „Egyetlen ország borászai sem előzhetik meg a borfogyasztók kultúrájának fejlődését. Az általános kulináris kultúra és a borkultúra együtt hatnak a kifinomultabb borok megszületésének irányába." „You cannot go past your culture.” Félő, hogy igaza van. Én mégis abban reménykedem, hogy képesek a fecskék a nyarat közelebb hozni.

Alföldi Merlot