Viccesnek találom, hogy a boldog, szép, és vidám emlékek is tudnak fájni. Sőt! Azok tudnak a legjobban.
És azt hiszem az is vicces, amikor megéltem bizonyos dolgokat, mondjuk 4-5 hónappal ezelőtt nem gondoltam volna,
hogy egyszer ezek maradandó emlékek lesznek,
majd szép emlékek, amikre boldogan gondolok vissza, és örülök, hogy megtörténtek velem.
Aztán átalakulnak: melkhas-hasogató emlékek tudod... valami olyasmi, mint amikor általánosban tüdőn rúgnak focilabdával és nem kapsz levegőt; az éles, kétségbeesett sípoláson kívül pedig nem hallasz semmi mást.
Ezután pedig jönnek az idegesítő emlékek- nevezzük most így őket. Amikor, már nem hasogat, nem sípol, és nem nehezedik a tüdőmre a fájdalom... csupán csak az életem egy részévé válik( talán pont ezért, ez a legveszélyesebb) és fel- fel bukkan, mint egy nagy fekete döglégy a nyári hőségben.
Általában ilyenkor én légycsapó helyett vodkát és cigarettát használok... persze ez se megoldás, tudom.
Azt hiszem a megoldás az elengedés, és a megbocsátás... de ezen még dolgoznom kell.