Imádtam.
Annyira gyönyörűnek láttam gyerekkoromban az épületet kívül-belül.
Fater munkaügyben sokszor repült (nyilván a szocialista táboron belül, nagy néha kívül), főleg IL-18 és TU-134 gépekkel (hála és köszönet Iljusin és Tupoljev elvtársaknak).
Mezei földi halandók számára ez valóban szinte elérhetetlen luxus volt, de Apunak a cég fizette.
Mindig csak elé mentünk ki, mikor jött haza, mert Anyu azt mondta, búcsúzkodni utál, mert mindig elsírja magát, de ha Apa jön, az boldogság.
A gépről Fater mindig hozott szuvenírt, pl. azokat a laposkás kék (eldobható) műanyag poharakat MALÉV felirattal (a műanyag evőeszközökkel együtt ezek forradalmi újdonságnak számítottak akkoriban, boltban nem lehetett ilyesmit kapni, a streetfood még ismeretlen fogalom volt), meg a madárlátta, "ménkű" savanyú cukorkákat, amit azért osztogattak a gépeken, hogy a sűrű nyelésektől az utas fülében a magasság okozta külső-belső nyomáskülönbség kiegyenlítődjön.
Remek kaját adtak a gépen, az benne volt a jegyárban. És a magyar sztyuvik híresen válogatott szépségek voltak.
Akkoriban a reptér környékén tilos volt fényképezni, és a kerítéseket fegyveres őrök vigyázták, nehogy valakinek az az őrült ötlete támadjon, hogy átmásszon, és valami furmányos módon felevickéljen potyautasnak egy nyugat felé induló repcsinek mondjuk a poggyászterébe, vagy ilyesmi.
Gyakorlatilag egy belső vasfüggöny volt ez.
Még a kifutópálya közelébe se lehetett kimenni, legfeljebb az erkély karzatra, vagy az épületen belül lehetett várakozni az érkezőkre. Néha nagyon sokáig kellett várni, mert a vámosok alaposak és szigorúak voltak, mindenkit egyenként átnéztek.
Évekig spóroltam, hogy a nászutamon, életemben először felülhessek egy repülőre. Másik nagy kívánságom volt, hogy láthassak tengert, de mivel nem voltam milliomos, Jugoszlávia szóba sem kerülhetett, Bulgária még éppen megfizethető volt, igazi vadregényes Balkán, nagyon kedves emberekkel és rengeteg rózsával.
Vannak történeteim :)
Egyesek szerint annyira kiépült, hogy ma már rá sem ismernék.
Mikor megszűnt a MALÉV, nagyon megsirattam. Annyira természetes volt hogy van, mint a napfelkelte. (Sokáig azt sem értettem, hogy a magyar légitársaság és a reptér az nem egy dolog, hanem két külön cég.)
Mai napig sem tudom feldolgozni, és mindig jön a gombóc, mikor meghallom Presser Pici bácsi gyönyörű szignálját.
