Kiégés
Ma is ráfrissítettem a napomra,
de megint “404” jött vissza.
Újra mondta a vezető,
hogy “ez most tényleg fontos”,
mintha tegnap nem ugyanez lett volna,
de akkor még más volt a sapka a fején,
most már “agilis”.
A mindenttudó kolléga csillogó szemmel
magyarázza, hogy mi az a stressz,
miközben én már több hónapja
nem álmodok semmit,
csak fehér képernyőt,
meg egy kurzort,
ami nem mozdul.
Néha kódokba zárt felhőket számolok.
Túl sok a szín a figmában,
túl sok az zaj az emberek agyában,
túl kevés a levegő a szobában,
az open office lassan kiszív,
és még mindig nem vagyok designer.
Valaki már megint napi szintű stand-upot akar,
de én csak ülni szeretnék.
Leülni. Lefeküdni. Gondolkozni.
Dolgozni. Kikapcsolni.
A diplomák súlya alatt
görnyed az asztal,
de egy kibaszott döntést
nem tud hozni senki.
Mert mindenki és minden fontos,
de senki sem felelős.
Így marad minden úgy,
ahogy épp nem kéne lennie.
És mégis azt várják,
hogy lelkes legyek.
Ok. Csak ma ne szóljon hozzám senki.
Csak ülök, bámulom a monitort,
közben fülhallgatóban valami metalcore
üvölt helyettem.
És megnyugszom.
Mert legalább az őrület
konzekvens.